Tutankhamon király felesége, féltestvére (vagy unokahúga) Anheszenamon, úgy tűnik, szívesen házasodott.
Az ókori Egyiptomban bevett szokás volt, hogy a királyi család sarjai egymás között házasodtak. Talán azért, hogy biztosítják a dinasztikus öröklést. Tutankhamon király elődjének, Ehnaton és a Nofertiti (más néven: Nefertiti, Nofretete) királynénak legalább hat gyermeke volt, de valószínűleg egyik sem volt fiú, minthogy kizárólag lányokat örökítettek meg a szobrok és domborművek a családban. Az elsődleges leszármazási vonal e „fiúhiánya” (Ehnatonnak egy vagy két fia lehetett többi, másodrangú feleségeitől) egyre nyomasztóbbá tette a dinasztikus öröklés problémáját.
Bár a késői 18. dinasztia királyi viszonyainak bonyolult hálózatát nehéz kigobozni, valószínű, hogy Ehnaton talán két saját lányát is feleségül vette, akik mindketten Nofertititől származtak. Az egyikük Anheszenamon lehetett, méghozzá annak reményében, hogy egy királyi fiúörököst szül majd. Amikor Ehnaton meghalt, Anheszenamon valószínűleg feleségül ment a következő királyhoz, a rejtélyes Szemenkhkaréhoz (ha ez a személy nem éppen nőnemű volt, minthogy egyes nézetek szerint éppenhogy Nofertiti királynő használta ezt a nevet, amikor fáraóként uralkodott). Amikor Szemenkharé eltűnik a forrásokból, a hercegnő összeházasodott a fiatal Tutankhamon királlyal, aki 19 éves korában meghalt, mielőtt örököst nemzhetett volna.
Végül, amikor Tutankhamon halála után az öregedő Ay (Eje) vezír királyként átvette a hatalmat, Anheszenamon talán férjhez ment hozzá is. Valószínű, hogy Ay egyben a nagyapja vagy a nagyapjának a bátyja lehetett. Ez azt jelenti, hogy viszonylag rövid időn belül Anheszenamon férjhez ment az apjához, két féltestvéréhez (vagy egy féltestvérhez és egy nagybátyjához) és a nagyapjához vagy a nagyapja bátyjához.
Nem csoda, ha ezek után Anheszenamon levelet írt a hettitáknak, hogy küldjenek neki egy fiatal herceget, aki feleségül venné őt, s akiből így király lehetne.
Madagaszkár szigeti élővilága nevezetes a növény- és állatfajai között előforduló nagyfokú endemizmusról, ami azt jelenti, hogy ezen az adott helyen bennszülöttek, és természetes körülmények között sehol másutt a világon nem fordulnak elő.
Általában véve azonban Madagaszkáron viszonylag kicsi a fajdiverzitás, azaz nem túl sokféle növény- és állatfajnak ad otthont, viszont ezek jó része endemikus. Ez különösen igaz a madarak esetében. Az ugyanazon égövön előforduló más madárközösségekkel, sőt még más nagy szigetekkel – amilyen például Borneó – összehasonlítva, ezen a szigeten viszonylag kevés madárfaj él, csupán mintegy 250. E fajoknak azonban több mint a fele – 52,2 százalék – endemikus Madagaszkáron. Ráadásul olyan szigetekkel, mint Új-Zélanddal vagy a Hawaii-szigetekkel összevetve, ahová az ember sok ismert állatot vitt be, Madagaszkáron rendkívül kevés behurcolt madárfaj él: csupán négy, azaz az ott élő madárfajoknak 1,5 százaléka. (Összehasonlításképp, Hawaiion a madárfajok több mint fele nem szigeti bennszülött.)
A hiénákat tanulmányozó tudósok gyakran adnak hangot őszinte elkeseredettségüknek, amiatt, mert úgy érzik, hogy alanyaikról igazságtalan sztereotípiák alakultak ki, holott ők intelligens, sőt szép élőlényeknek látják ezeket az állatokat. A közvéleménybe azonban nem ez a kép ivódott bele. Stephen Glickman, a berkleybeli University of California biológusa szerint, amikor a Disney animátorai fölkerestek egy hiénakutató intézményt, hogy vázlatokat készítsenek Az Oroszlánkirályhoz, az ottani tudósok kérvényezték, hogy pozitívabb fénybe állítsák be e ragadozókat, de a filmben szereplő hiénatrió végül is nem mondható túl szeretetre méltónak.
Íme néhány példa, ami mérgezi a hiénák és a nagyközönség kapcsolatát:
Tanzániában és Indiában a hiénákat tartják a boszorkányok kedvelt közlekedési eszközének. A szudáni folklór és a 14. századból származó perzsa orvosi írások felhívják a figyelmet az ember és a hiéna – farkasemberhez hasonló – kombinációjára, mely lény embereket támad meg a sötétség leple alatt. A középkorban azt hitték, hogy a hiénák kiássák és elfogyasztják az emberi holttesteket. Az Afrikai vadásznaplóban Ernest Hemingway így ír: „Fisi, a hiéna, a hermafrodisztikus, önmagát evő hullafaló, borjazó tehenek nyomonkövetője, lábín-elharapó, éjszakai látogató, aki álmodban esetleg leharaphatja az arcod, bánatos csaholó, táborkövető, büdös, ocsmány, erős állkapcsú, aki elrágja az oroszlán otthagyta csontot, hasavonszoló, a barna síkságon lopakodó...” (Szász Imre fordítása) A pozitívabb oldalon azonban a római tudós, idősebb Plinius úgy gondolta, hogy a hiéna fejbőre elmulasztja a fejfájást. Egyes kultúrákban pedig a hiéna testrészeit csodálatos hatásúaknak tartják szerelmi bájitalokként és afrodiziákumokként.
