Akár vasból, bronzból, aranyból vagy elefántcsontból, mindig a véget nem érő összetartozás jelképe volt. Habár a lényeg máig változatlan, azért a jegygyűrű vonatkozásában számos új szokás alakult ki, melyek részben máig is élő hagyományok.
A gyűrű legyen az eljegyzési, vagy esküvői, ősidők óta létező tradicionális szimbóluma az egybekelésnek. Mindig is egy erős, soha véget nem érő, oda vissza érvényes szerelem jelképe volt.
Egészen a XIII. századig, mikor is a III. Pápa elrendelte, hogy kötelező tartani várakozási időt az eljegyzés és az esküvő között, csak egy gyűrű létezett az esküvői. Ezzel a rendelettel azonban tökéletes alkalom volt a zavarra, mely a hölgyeknek kedvezett, ugyanis innentől két gyűrűt viseltek: eljegyzésit, és esküvőit. Az eljegyzési gyűrű egy elhatározás emléke, vagyis tanújele, ha két ember tervezi a házasságot. Az esküvői pedig emléke magának a ceremóniának, tehát a pár ettől kezdve férj és feleség.
Már a XI. századi bizánci eljegyzési rítusnak is része volt, hogy a jegyesek gyűrűt cseréltek. A középkortól vált jellemzővé, hogy az eljegyzési ceremónia során, ami a tervezett házasságkötést előzte meg, az asszonyjelölt gyűrűt kapott. A gyűrűt a régi korok vőlegénye jelképes zálogként adta kedvesének, mintegy garanciaként arra, hogy nem fog elállni házassági szándékától. A jegyespár hölgytagja így a kézfogótól kezdve eljegyzési gyűrűt viselt, amely egyértelmű jele volt közös elhatározásuknak a házasságra. Gyakoriak voltak az egymásba fonódó, kezeket formázó gyűrűk.
Ikergyűrűket – azaz egymásba tolható gyűrűket – a XV- XVI. századtól viseltek a jegyben járók, méghozzá úgy, hogy a jegyesség alatt a vőlegény és a menyasszony is viselte az ikergyűrű egy-egy darabját, amiket azután a házasságkötést követően egyetlen gyűrűvé összeillesztve a feleség viselt tovább.
A gyémánt a XV. században vált a jómódúak drágakövévé, az örök szerelem szimbólumává, és bizony máig megdobogtatja a hölgyek szívét egy-egy szép csiszolású kő az eljegyzési gyűrűn.
Napjainkban gyakori, hogy a jegyesek eljegyzési gyűrűje egyben a majdani házassági gyűrű is. Ilyenkor a hagyományok szerint a jegyesség ideje alatt a bal kezükön, az esküvőt követően pedig a jobb kezükön viselik tovább a gyűrűt.
A jegygyűrű hagyománnyá válása az időszámításunk előtti IX. század környékére tehető, és a gyűrűk annak idején bőrből, vasból, kőből vagy fonott gyékényből készültek. Míg eleinte csak a menyasszony viselt gyűrűt a házasságban, addig a XIII. századtól kezdődően a jegygyűrű bekerült házasságkötési szertartás egyházi rituáléjába, és így elterjedt a mindkét fél által viselt jegygyűrű szokása is.
Az egyszerű, aranyból készült jegygyűrű, a karikagyűrű hagyománya a XIX. századra nyúlik vissza és annak jelképe, hogy Isten előtt mindannyian egyenlők vagyunk. A kő nélküli aranygyűrű egyébként már az ókorban is a végtelen hűség, az örök szerelem jelképe volt, amelynek nincs kezdete, nincs vége, és semmi nem szakítja meg.
Manapság ezek a gyűrűk nagy variációban léteznek, és a jelképen kívül saját érzéseiket is kifejezhetik vele. Romantikusabb vőlegények idézeteket is vésettethetnek a gyűrűbe. Akár 25 szó is elfér, ha nem "spórolunk" az arannyal. Az egyszerű karikagyűrűtől a gazdagon díszített műveken keresztül válogathatnak a párok. Hagyománytól függ, ki veszi meg! Széles körben elterjedt, hogy a vőlegény titokban szerzi meg, ami persze történhet boltban vásárláskor, de a csak Esküvői gyűrűt manapság a házasságkötést követően a férj és feleség egyaránt visel, az összetartozásuk és szerelmük jeleként családi ékszerek közül is előkerülhet a jegygyűrű.
És hogy miért éppen a kéz negyedik ujján, a gyűrűsujjon? A régi görögök és egyiptomiak úgy hitték, hogy a balkéz gyűrűsujjából egyenesen a szívig és az ott lakó szerelemig vezet egy véna, a "vena amoris". A hiedelem szokássá rögzült az idők során és ez az oka, hogy Olaszországban a házasok is a balkézen hordják gyűrűjüket.
Tévedünk, azonban ha azt hisszük, hogy eme ékszerek csak aranyból készülhettek. Még az ősi Egyiptomiak is csak kivételesen használtak aranyat. Ha mégis, akkor a menyasszony bal kezének középső ujjára helyezték azt.
A vas és a bronz volt a legnépszerűbb a Rómaiaknál is. Választásuk, pedig azért esett rá, mert úgy gondolták, ezek fejezik ki legjobban a tartós hosszú életű házasságot.
A középkorban azok, akik nem tudták megfizetni ezen ékszereket nem estek kétségbe. Eljegyzésüket különös módon pecsételték meg. Egyszerűen félbetörtek egy ezüst, vagy arany érmét, aminek felét párjuknak ajándékoztak. E hagyomány folytatódott egészen a 19. századig, amikor sok menyasszony volt látható nyakába kötött selyem szalaggal, melyen ott csillogott a fél érme.
Az ezredfordulón elénk táruló széles választékból találhatunk egyszerű gyűrűket, de akár királynői viseletre alkalmas alkotásokat is. Érdemes a megfelelőt kiválasztani, hiszen nem csak egy eszköze az esküvőnek, hanem annak egy fontos tanúja is ami örökre megőrzi a várva várt nap emlékét.
Napjainkban a gyűrűt a bal kéz negyedik ujján hordjuk, akárcsak az ősi román népek. Ők hittek ennek az ujjnak az erejében. Úgy vélték, itt húzódik, azaz ér, amely közvetlen összeköttetésben áll a szívvel. Mivel az emberek legtöbbje jobb kezes volt így a bal kéz, mint egy alsóbbrendű kézként volt nyilvántartva, vagyis a legjobb helye a feleségnek, aki amúgy is alsóbbrendű szerepet töltött be akkoriban.
Manapság azonban hallani, az arák veszik meg a gyűrűt, mondván a vőlegény pedig állja az esküvő többi költségét.
