A gésa japán kifejezés, jelentése: professzionális szórakoztató. A gésa-hivatás fontos elem a japán tradicionális társadalmi életben. A gésák szolgáltatásai kizárólagosan az arisztokraták számára biztosítottak,és ezek a nők igen magas szinten sajátították el a hagyományos japán művészeteket. Eleganciájuk kivételes, akárcsak a vonzerejük. A gésák professzionális vendéglátók - egzotikus változatban. A hivatás legkorábbi művelői férfiak voltak, de a 18. századtól kezdve nők töltik be ezt a szerepet. A fiatal lányok képzése még a kamaszkor előtt megkezdődik,amikortól fogva megtanulják mindazokat a művészeteket, amelyekre szükségük van mesterségük
gyakorlásához. Csak az kapja meg a gésa címet, aki a maga csoportjából a legképzettebb, és sikerrel tesz le egy szigorú vizsgát.
Szó szerinti fordításban a mesterség neve "szép személyt", illetve "művészetekkel élő személyt" jelent. A gésák meg is felelnek ezeknek az elvárásoknak: a művészetek mesterei. Hagyományos kimonóban járnak, egyszerű facipőt, klumpát viselnek, hajukat bonyolult frizurába rendezve viselik,melybe fémdíszeket fonnak. Arcukat fehérre alapozzák, és az ajkakat égővörösre festik. A fiatalabb lányok csak a felső ajkukat festik meg, s az erősebb vonzerő érdekében piros csíkot festenek a nyakszirtjükre.
Az 1920-as, 30-as években a japán társadalmat fenyegető veszélynek tartották e mesterség gyakorlóit, sőt a negyvenes években a gésa-hivatást törvénytelennek nyilvánították, gyakorlóinak többségét gyári munkára kötelezték. Az 1970-es években még 17 ezer gésa gyakorolta hivatását Japánban, mára mintegy ezren élnek Oszakában és Kiotóban.
A történelmi háttér
(1750-1820)
A Fukagava negyedben élő Kiku nevezte magát elsőként igazi gésának. Új mesterségét, ami teljesen eltért az addigi kurtizánokétól, 1750-1751-ben hirdette ki. Személyéről és életmódjáról semmit sem tudunk. Az ő osztályába tartozókat nem tartották érdemesnek arra, hogy belevegyék őket a krónikákba. Ennek ellenére sok mindenre következtethetünk: szinte biztos, hogy kapcsolatban állt az odorikókkal. Kiváló művészi képességei miatt sokan keresték a társaságát, olyannyira, hogy úgy döntött, hogy inkább művészi képességeiből él meg. Híres táncos, előadó, és samiszenművész hírében állt. Közvetlen, vagy közvetett örököse volt a korábban bemutatott művészi irányzatoknak. Otthonosan mozgott a „tatamikörnyezetben”. A művészetekben való jártassága mellett kiválóan ismerte az Ogaszava-etikettet, ám nem rabszolgája, sokkal inkább hercegnője volt annak. Valami egészen újszerűt indított. Lehetőséget arra, hogy valaki egy szellemes, művelt, és képzett művésznő társaságát élvezhesse, mégpedig igen kifinomult ízlésről árulkodó környezetben.
A XVIII. században a gésaművészet minden eleme adott volt, beleértve a kellően kifinomult befogadó közeget, amely hajlandó volt támogatni ezt a fajta új művészetet. A gésák azonnal útra keltek. Az új divat gyorsan elterjedt, és mint minden mást a kormány ezt is szábályozta.
(1782-1787 )
Észak-Japán szenvedett leginkább a pusztító élelmiszerhiánytól. Az általános létbiztonság azonban közvetlenül nem érintette a gésanegyedeket. Sőt, inkább segítette a megerősödésüket. Megfontolt árufelhalmozással a tehetséges kereskedőknek sikert hozott a secesszió. Ezért szabad tőkéjük nagy részét, a régi megszokott a piros lámpás negyedekben mulatták el. Ha egy területre lesújtott az éhínség, fiatal lányok hada özönlötte el a hanamacsikat. A vidéket járó ügynököknek adták el őket . Kelet-Ázsiában a régi gyakorlat, hogy a családi vérvonal fenntartása érdekében utolsó lehetőségként eladják leánygyermekeiket.
(1820-1870) A gésák aranykoraE kor nagy csatái hevében megjelentek a nyugati idegenek, akik miután japán megnyitotta kapuit, szinte csak úgy özönlöttek az egzotikusnak számító országba. Természetesen fényképészek egész hada lepte el az országot, akik igyekeztek megörökíteni, és megismerni a „virág és fűzfa világát”.
(1867-1958) A gésa újjászületés
A japán nemzet újjászületőben volt.A japán társadalmat nagy erővel taszították bele a modern világba. A gésák világa két különböző módon élte meg az újjászületést. A tokiói hanamacsi fejlődése hatalmas lendületet adott az újjonnan berendezkedő uralkodó osztálynak, melynek több tagja egyenesen Gionból jött, és kísérőként számos magasan képzett gésa is érkezett Gion negyedből, mert ez az új rendszer sokkal barátságosabb volt számukra. A Tokugavák osztályrendszerét eltörölték: egy gésa többé nem volt alacsonyabb rangú egy szamurájnál. A szamurájcsaládokból származó lányok rövidesen a gésatanoncok harmadik csoportjávé szerveződtek. Ebben az időben a geikok és a maikok előtérbe kerültek. Korábban sosem szerepletek nagyobb közönség előtt, most pedig ők lettek a japán kultúra szimbólumai.
(1926-1945)A nagy gazdasági világválság gyorsan átformálta a közhangulatot.
A gazdasági nehézségek miatt Németországhoz hasonlóan, Japánban is megnyílt a fasizmus előtti út. Éhező emberek milliói voltak az országban. Ismét tömegével adták el a fiatal lányokat a hanamacsikba.
A gésák ideje lejárt
Az 1920-as, 30-as években a japán társadalmat fenyegető veszélynek tartották e mesterség gyakorlóit, sőt a negyvenes években a gésa-hivatást törvénytelennek nyilvánították, gyakorlóinak többségét gyári munkára kötelezték. Az 1970-es években még 17 ezer gésa gyakorolta hivatását Japánban, mára mintegy ezren élnek Oszakában és Kiotóban.
Kikből lettek a gésák?
A gésák hagyományosan 6 évesen 6 hónaposan és 6 naposan kezdték el a tanulást. Ellentétben a nyugattal a 666-ot szerencsésnek tartották, különösen valami új kezdetével kapcsolatosan.
Napjainkban a lányok, és a fiatal nők a legjülönfélébb indíttatásokból csatlakoznak a „virág és fűzfa” világához.
Mindig is nagy öröm volt, ha lány született a hanamacsiban, hiszen később gésa válhatott belőle, akire nem nehezedett az a teher hogy kívülállóként fogadják be valamelyik családba.
Másoknak lazább rokoni kapcsolataik voltak, vagy pedig a gésákat kiszolgáló mesterségek világában születtek. Manapság már megszokott, hogy a tanoncok teljesen köznapi, középosztálybeli családokból származnak, s azért lépnek a pályára mert vonzza őket a gésák pompázatos megjelenése, s ki akarják próbálni ezt az életstílust. Ám nem túl gyakori, hogy jelöltek érkeznek a civil életből. A „virág és fűzfa világához” való csatlakozás előtt a jelölteknek hatalmas lélektani gátakat kell lerombolniuk. Az első a szülői jóváhagyás. A lányos szülők körében a gésaság sosem szerepelt a tíz legvonzóbb pálya között. Másrészt a szülők gyakran pontosan tudják, milyen rigorógus a képzési és szabályrendszer, hiszen őket korábbi, sokkal szigorúbb generáció nevelte fel.
A második szabály az, hogy a fiatal jelölteknek gyakorlatilag minden kapcsolatot meg kell szakítaniuk a vér szerinti családjukkal. Itt, legyen bármilyen korú is, nem fog álomvilágban élni. Minden komolyabb japán művészeti ágban a tanítvány a „forrásig sétál „.
Az Oktatásügyi Minisztérium nem ismeri el a gésáiskolákban oktatott művészeteket. A szülők azt is nehezen fogadják el, hogy a képzés során gyermekük hatalmas adósságokat halmoz fel, amit később vissza kell fizetnie az okijának. A mai Japánban senki sem kényszerül arra, hogy gésa legyen, ezért egyre kevesebben teszik ezt.
A maiko belépése a gésa-társadalomba
A sikomi időszak kb. egy esztendeig tart. Ez alatt az idő alatt a lány egyszerű kimonóban jár, haját kedve szerint viselheti, de le nem vágathatja. A kimonó viselését meg kell szoknia, s gyakorolnia kell, hogy az összes kiegészítővel együtt magára tudja ölteni az előírásoknak megfelelően. Sajátos módon kell összehajtani, és egy japán paulowniafából készült komódban, a tanszuban tartani.
A sikomi-szan élete megerőltető és napjai hosszúak. Meg kell várnia, amíg a vacsoráról visszaérkező nővérei végeznek, és csak aztán tisztálkodhat, ha az okija minden lakója végzett a tisztálkodással – ez lehet akár hajnali 3 óra is – és másnap korán kell kelnie, hogy el ne késsen az iskolából.
A képzés első szakaszán sikeresen túljutva a gésa-növendék kb. egy hónapra minari-szan lesz. Megtanul bánni a sironurival, és magára ölti az ohikizurit.
Meg kell tanulnia, milyen a helyes testtartás, viselkedés, a vacsorahelyiségbe való belépéskor történő meghajlás megkívánt módja, és azt, hogy hogyan kell beszélni a vendégekkel, és az elvárt, hagyományos módon szórakoztatni őket.
Ezt az időszakot a szan-szan-kudo zárja le, amikor maiková válik a jelölt. A maiko és oneszanja szakéval kínálja egymást, mindketten 3 kortyot isznak 3 kis csészéből, majd a maiko ünnepélyes mozdulatokkal csészét cserél az ocsaja okaszanjával, majd a többi öt jelenlevő előljáróval. A maiko új nevet kap, mely magába foglalja nővére nevének egyik betűjegyét. Ez a szertartás jelzi, hogy hivatalosan is befogadták a hanamacsi családba.
Általában az oneszan is ahhoz az okijához tartozik, ahova a növendék. A nővér feladata, hogy védencét megtanítsa arra, amit a hanamacsiban tudni kell, és tanácsokkal lássa el. Egy személyben tanítónő és gyám is.
A gésa-jelöltek azonban nemcsak megfigyelés révén sajátítanak el dolgokat, hanem iskolába is járnak. A kezdő gésa tanulásának első napján végignézi a rangidős gésa készülődését. Minden gésa-jelölt egyforma frizurát hord, ez a vareshinobu nevű hajviselet.
A tanterem
Az iskolában a tanterem ajtaja a folyosó középső részéről nyílik. A tágas tantermekben nincsenek székek és padsorok, a padlót tatami borítja. A tantermek száma iskolánként mindössze három-négy. A teremben az egyik fal mentén egy nagy tábla húzódik, rajta egy sor akasztóval, amin apró táblácskák lógnak, rajtuk vastagított vonalakkal írt nevek. A falitábla a jelenléti ív szerepét töltötte be.
A hagyományos japán meggyőződés szerint a művészetek tanulását legjobb akkor kezdeni, mikor a növendék hat éves, hat hónapos és hat napos. A művészetet nem elméleti, hanem gyakorlati úton sajátítják el, ezért ajánlatosabb minél hamarabb kezdeni, hogy beépüljön a testbe.
Minden gésának meg kell tanulni a samiszenen – szó szerinti jelentése: az ízlés 3 húrja – játszani, mely egy gitárszerű hangszer, keskeny fanyaka van, 3 dugóval hangolható. Teste egy kis fadoboz, melynek tetejére dobszerű macskabőr van ráfeszítve. Kis dobozban vagy tokban szállítják. Sokszor elég sokáig játszanak rajta, és rendszeresen hangolni kell. Elsajátítása fölöttébb nehéz, sajátos tehetséget, adottságot és nagy szorgalmat kíván. Samiszen játékban különböző stílusokat sajátítanak el a tanulók: nagauta, kijomoto, takivazu és utazava stílust. Ősi módszer segítségével sajátítják el a samiszen játékot, azaz hallás után tanulnak meg játszani a hangszeren. A samiszenzene legősibb formája a szambaszó, eredetileg a sintó fogadalmi tánchoz kötődött. Kedvelt kezdőszám ez a tradicionális zenei koncerteken. A hangszeren játszó gésa csak ujjai hegyével érinti a húrokat és a hüvelykujjával tájékozódik a hangszer nyakán. A csúszások megkönnyítése végett selyemből készült alsó köntöse ujját félig ráhúzza a kézfejére.
A gésáknak más hangszereken is meg kell tanulni játszani. Egyik legelső tanulnivalójuk dobolni a cucumi nevű kicsi dobon. A színpadi fellépéseken kísérik a táncosokat hat dobos és egy fuvolás zenekarként. Minden hangszerhez érteni kell egy kicsit. Térdelő helyzetben játszanak rajta, akárcsak a többi hangszeren, a vállon tartják és kézzel dobolnak rajta. Az okava nevű nagydobot a combra kell helyezni, a taikot állványra teszik és dobverőt használnak hozzá. Mind a három dobon meg kellett tanulni játszani, meg kellett tanulni a különféle ütésmódokat. Az egyik az ucsikomi, amikor a kart a test elé viszik és visszakézből ütnek a dobra, a másik jellegzetes ütésmód a szarashi amikor az egyik karral ütnek a dobra, a másik kart pedig ezzel egyidejűleg felemelik. Miután a közönség látja a zenekar minden tagját, minden mozdulatnak kifinomultnak, kecsesnek szépnek kellett lennie. A tanítás módszere minden hangszeren egyforma volt, az oktató előjátszott valamit – eleinte egyszerű dallamokat vagy csak egy-egy hangot – és azt a tanulók utánozták.
A dob, a fuvola és a samiszen órák után énekóra következik. Énekelni azoknak a lányoknak is kötelező megtanulni, akik nem képesek jól intonálni és sosem szólóztak. Az órákon 5 daltípussal foglalkoznak részletesen. Megtanulnak népszerű balladákat, hosszú történeteket, elmesélő dalokat a kabuki-darabokból és rövid zenés verseket előadni. Meg kell tanulniuk balladákat, verseket írni Haiki-formában. Ezeket már egészen kis korban elkezdik tanulni.
A tánc
A zene mellett a táncnak is nagy szerepe van a gésák művészetében. Bár mindenkinek meg kell tanulni a táncok alapvető elemeit, csak a legígéretesebb és legszebb gésák fejleszthetik művészi fokra tánctudásukat. A gioni gésák a Inue Tánciskolába járnak, amely a Nó színház hagyományait követi, míg a pontocsói körzet tánciskolái a kabuki hagyományt tanítják. A tánclépéseket is hasonló módon oktatják, mint a zenét, a tanár előtáncolja, megmutatja, és a tanulók leutánozzák. A maikok és a geikok nagy odaadással készülnek a pontos koreográfiára épülő színpompás táncelőadásokra. A táncokat 10 fős csoportok adják elő, a mozdulataikat tökéletesen össze kell hangolni. A legismertebb táncelőadás a Cseresznyetáncként ismert Gion-Kubu-i Mijako. Az Inue tánciskola táncait csak nők taníthatják. A Cseresznyetánc színpadra állítása bonyolult feladat, mivel a szenvedélyes zenét és táncot tömörítetten kell bemutatni, ezáltal gyorssá és dinamikussá válnak az előadások.
A táncok közül meg kell tanulni a Fudzsima- és Hanajagi-iskola táncait, majd Nisikava mester táncait.
Egyéb művészetek: teaszertartás – kalligráfia – ikebana
A zenei művészeteken kívül nagy hangsúlyt fektetnek a tea-szertartás – szad oktatására, mely a gésák képzésének nagyon fontos része. Célja nem feltétlenül a teaivás élvezete, inkább a jó modor és az etikett bemutatása, miáltal gazdagodik az illető személyisége és kultúráltsága. Minden mozdulata szertartásos: az üdvözlés, a tea elkészítése, a csésze átnyújtása, az ikebana értékelése, de még a füstölők illatának élvezete is. A sokféle teaszertartási stílus közül az Omote-szenke nevűt csak a hanamacsikban ismerik jól, az Ura-szenke nevűt viszont mindenki. A teaivás szertartása leginkább térdeplő helyzetben végrehajtott tánchoz vagy meditációhoz hasonlítható, melyhez kifinomult, kecses mozdulatok tartoznak. A tea-szertartás elvégzése egy vagy két gésa dolga, akik a vendégek előtt készítik el hagyományos módon a teát. A tea-készítéshez szép csészéket, bambuszból készült kis seprűket használnak. A tea porrá tört levelekből készül, amit forró vízzel együtt egy habos zöld masszához a maccsához öntenek.
A gésák képzéséhez tartozik, hogy jártasságot szerezzenek még a Sodó – kalligráfia – illetve a Kado – ikebana, a virágrendezés – művészetében. Az íróecsettel, fekete tussal papírra vetett írásjelek egy önálló művészet jellemzői. A tokonomák jellegzetes díszei: évszakokat, buddhista gondolatokat, kínai költeményeket vagy japán mondásokat jelenítenek meg. A Mijako táncünnepeken állították ki a maikok és geikok kalligrafáit.
Az illemszabályok
A gésák képzése legnagyobb részben a megfigyelés révén való tanuláson alapszik. A teaházakban nevelkedő gésa-jelölt szerencsésnek mondhatja magát, ugyanis remekül megfigyelheti, hogyan mozognak, viselkednek az idősebb gésák. A minerai idejében sok mindent kellett elsajátítaniuk. Az oktatók nagy hangsúlyt fektettek a helyes magatartás oktatására. Képzésük olyan dologra is kiterjedt, mint az ajtónyitás, az idősebbek megszólítása, a szobákba való belépés, illetve a szoba elhagyása. Megtanulták, hogyan viselkedjenek idősebb társaik jelenlétében. Ha várakozás közben egy idősebb gésa lépett a gardrób-budoárba, a cipőt rögtön a cipőállványra kellett helyezni. Segíteni kellett a haori levetésénél, azt azonnal rendesen össze kellett hajtani, majd a kézitáskát, legyezőtartót és minden egyebet, ami nála volt, az állványra helyezni. Ha az idősebb gésa késve érkezett a bankettre, lehajtott fejjel illett köszönteni és átadni neki a helyet. A társadalmi illemszabályok elsajátítása is a megfigyelés révén történt. Gyakorlatra kellett szert tenni abban, hogyan illik belépni egy helyiségbe, megtölteni egy szakés poharat, hogyan vegyék át az átnyújtott csészét és tegyék a helyére. Meg kellett jegyezni a teaházak felszolgálóinak és az idősebb gésáknak a nevét, illendően köszönteni a fogadóbizottságot, a hakojákat és a ház egész személyzetét. Ezeket a mozdulatokat az idősebb gésáktól, a nővéreiktől tanulták meg és fejlesztették művészi fokra a tanulók.
Öltözködés – kimonóiskolák
Az illemszabályok mellett nagy hangsúlyt fektettek a gésák az öltözködésük elsajátítására. Viseletük a kimonó, melynek viselését szabályok írták elő. Ezek a szabályok nem sajátíthatók el a foglalkozások alkalmával, leginkább a táncórák alkalmasak arra, hogy a gésák megtanulják természetesen viselni ezt a ruhadarabot, úgy, hogy kényelmesem tudjanak benne mozogni. Csak így lehet feltűnés nélkül beilleszkedni egy gésacsoportba. Gyakorolni kell, hogyan csúsztassák finoman, enyhén csámpás lábtartással, kissé hajlított térddel az egyik lábukat a másik elé, hogyan hajlítsák enyhén vállukat és tartsák elegánsan karjukat a testük mellett járás közben. Minden évszaknak, ünnepnek, hétköznapnak megvolt a maga trendje, milyen színű, anyagú legyen az öltözék. Újévkor vastag és fényes selyemből készült kimonót öltöttek. Február, március és április, valamint október, november és december hónapokban durvább vagy finomabb szövésű kreppselyemben pompáztak. Május, június és szeptember viselete a kötött selyem kimonó volt. Júniusban, augusztusban selyemgézből készült ruhát hordtak. Az iskolában és a hétköznapokban vörösesbarna, vékony selyemből, vászonból akari- vagy jociuri-selyemből készített kimonót viseltek. Az öltözködésen kívül nagy hangsúlyt fektettek a hajviselet és a sminkelés elsajátítására.
A vizsgaMinden tantárgyból vizsgát kellett, hogy tegyenek a jelöltek. A vizsgákat minden hónapban egy előre meghatározott napon tartották. Erre az időpontra alaposan fel kellett készülni. Aki a vizsgán megbukott, 3 hónap után ismételhette meg. Aki háromszor megbukott, tehetségtelennek nyilvánították, kizárták a gésa-jelöltek közül.
A Simbasi-gésának a következőkben kellett jónak lenni: samiszen-játék, Kijomotó stílusú éneklés, Nasikava-tánc. A sikeres vizsga után ősszel és tavasszal be kellett mutatni a színházakban a hagyományos Azamura-táncokat, júniusban az Azamura-revüt. Áprilisban és októberben az Azamura-táncokban a 13 éves tanulóktól a legkisebbekig mindenkinek a színpadon kellett lennie. Akinek sikerült a vizsga, kezdhetett készülni az első fellépésére. Az ohiromét megelőző 8-10 napon át gyakorolták a minerait.
Mizuage
A gésa-jelölt életében fontos esemény a mizuage, a szüzesség elvesztése, melynek szintén komoly szertartása van. A maikok szüzességét árverésre bocsájtják. Akiket a gésa-jelölt nővére –kijelöl–, a maikonak meg kell ajándékozni egy ekubo nevű süteménnyel. Majd a kiválasztott és megajándékozott férfiak elkezdenek az okija vezetőjénél licitálni a jelölt mizuagéjára. Aki a több pénzt ígéri, az veheti el a maiko szüzességét. A jelöltek többsége egy tucat férfit ajándékoz meg. Maga a szertartás szakéivással kezdődik. Gyorsan lezajlik, de aki elveszi a maiko szüzességét, a gésa mizuage-patrónusa marad élete végéig, ám ez nem jelent semmiféle speciális előjogot.
Erikae – a maikoból gésa lesz
A maiko 20-21 éves korára lesz geiko. Az átmenetet az erikae jelzi: a maiko vörös gallérját fehérre váltja. A kezdő gésák fogaikat feketére festik, mely az érettség jele. Ez a szokás a Heian-korra (794-1185) vezethető vissza. A szan-szan-kudoval szemben az erikaét nem ünneplik, nem kíséri semmi szertartás. A felavatott gésa kéztörlőket és nosigamikat osztogat, és sorra látogatja a hanamacsiban élő barátait, ismerőseit, majd előad egy kurokami-táncot.
Befejezés
A gésák feladata, képzése, mint láthatjuk, nem mindennapi dolog. Hosszú és fáradságos utat járnak be, míg a sikomi-szanból maiko, a maikoból pedig szabad és független gésák lesznek. A szabályok szigorú betartása, a régi idők szokásainak és gyakorlatának őrzése folytán ezek az érdekes nők közvetítik a hanamacsik társadalmának finomságait, Japán művészetének múltját, féltve őrzött kulturális örökségeit. Ők az ország múltjának köztiszteletben álló letéteményesei.
Szómagyarázat
danna
pártfogó, aki anyagilag támogatja a geikót vagy a gésát
ekubo
szó szerint: mélyedés; sütemény, melynek mélyedés van a tetején, közepén egy kicsi piros körrel
geiko
szó szerint: a művészet asszonya. Kiotóban használatos szó a női előadóművészekre, akik a hagyományos japán műfajokat művelik. Máshol gésa a nevük
geta
speciális fapapucsok
gosugi
a maiko vagy geiko borravalója, mindig borítékban nyújtják át
hakobeján
gardrób féle, nagy társalgóval, mérete 50 tatami, csak a gésák és művészetek tartózkodhatnak benne
hakoja
háziszolga
hanamacsi
japán városok kijelölt negyedei, ahol a gésák élnek és dolgoznak
kaburendzso
táncszínház
maiko
tanuló gésa, a tánc asszonya – csak Kiotóban léteznek
minari-szan
tanuló maiko, aki egy okijában a maikokkal és geikokkal együtt lakva ismerkedik a hanamacsi életével, és ott is jár iskolába
minerai
tanulás megfigyelés révén
mizuage
a gésa szüzességének elvesztése
nakai
az ocsajákban szolgáló nők
nenki
a maiko és geiko szolgálati ideje egy okajában
nosigami
festménytekercs
ocsaja
teaház, ahol a vacsorákat rendezik, és ahol gésák szórakoztatják a vendégeket
odori
tánc
ohikizuri
hosszú ujjú, uszályos kimonó, melynek az obiját úgy kötik meg, hogy az egyik vége lecsüngjön
ohirome
gésa első fellépése a vizsga után
ojasikijuki
kerti ünnepségek
okaszan
az okija vagy az ocsaja –anyja– – a hanamacsi minden lakója így szólítja őket
okija
fogadó, ahol a gésa a szolgálati idejét letölti
okobo
a maiko magas talpú fapapucsa, amelyen a lábat szépen lakkozott bőrpántok rögzítik – lefelé ékszerűen elkeskenyedik, a talpánál fele olyan széles, mint felül
omiszedasi
a minari-szan maiková avatása szertartása
oneszan
–nővér, idősebb lánytestvér– – a gésa szerepköre a gondjaira bízott maikokkal vagy fiatalabb geikokkal kapcsolatban
oniiszan
–báty–, a teaházak vendégeinek szokásos megszólítása, bár egyeseknek otoszan (apa) is kijár
otokoszu
az egyetlen férfi foglalkozás a hanamacsikban: kimonófeladó
ozasiki
vacsora az ocsajában vagy maga a hagyományos stílusban berendezett vacsorázóhelyiség
samiszen
gésák háromhúros hangszere – egyiptomi eredetű, indiai közvetítéssel jutott el Kínába, majd kígyóbőrrel borított samiszenként Okinavára és kb. 300. évvel ezelőtt Japánba, ma macskabőrrel borítják leginkább
sikomi szan
az okijában töltött tanulóidő első szakasza, ezután lesz a lány minari-szan – míg az okijban lakik és iskolába jár, házimunkát végez
sironuri
az a jellegzetes fehér szer, mellyel az arcukat festik
szan szan kudo
szó szerint: háromszor három változás – az a szertartás, amellyel az új maiko testvéri szövetségre lép az oneszanjával
tacsikata
táncra szakosodott gésa
tokonoma
beugró falrész a hagyományos japán szobákban – elmaradhatatlan kelléke az ikebana és a függőtekercs
ucsibako
azok a komornák, akik segítenek a gésáknak az öltözködésnél
A „virág és fűzfa világa” sosem hitt a szűkmarkúságban, az anyagi korlátokban. A gésák viselete a legdrágább kelmékből, legnemesebb anyagokból készül. A ruhához, legyen szó bármilyen időszakról, szinte mindig hozzátartoznak a következők: mintás szatén, selyem, damaszt, brokátok, arany nyüstszár, aranyfonál, ezüstcérna, jáde, korall, teknőspáncél, gyémánt, ametiszt, achát, császárfa ( a lábbelikhez), valamint a nyugati világ számára ismeretlen kelmék. A kiegészítőkhöz további anyagok szükségesek: különböző minőségű merített papírok, puszpángfa a fésűkhöz, illetve papír selyem és bambusz a napernyőkhöz, legyezőkhöz, és kézitáskákhoz.
Az idősebb gésák parókát hordanak, amelyek általában importált igazi emberi hajból készülnek.
A kimonók
A gésák minden tulajdonuknál többre tartják a kimonóikat, hivatásuknak e nélkülözhetetlen kellékét, és jelképét- amire gyakran úgy tekintenek mint saját lelkükre. Egy hagyományos japán kimonó megvarrásához tizenkét méter hosszú, és harminchét centiméter széles szövetre van szükség, (1 tan) van szükség , de a maikok és a geikok öltözéke kétszer ennyi anyagot fedez. A télvíz idején hordott kimonókhoz, akár három tan kelmét is elhasználnak. A viselet súlya néha megközelítheti a 20kg-ot ( egy maiko súlyának a felét). A nehéz kimonó könnyed viselése része a gésák tananyagának. Az obi (öv) megkötése egyszerre igényel kifinomult tudást, és fizikai erőt.
Nem véletlen hogy a legtöbb gésának öltöztetője van. A hanamacsi világa a kimonók körül forog. A ruhák tervezése, kiválasztása, ajándékozása, a fiatalabb gésákra való hagyományozása a mindennapi életük szerves részét képezi. A kimonók az obival, és a kiegészítőkkel együtt egyértelműen viselőjük státuszát jelzik a szórakozónegyedben. A maikok kimonói a fiatal nők hagyományos elvét tükrözik: elsősorban viselőjük fiatalságát, és szépségét igyekeznek vele kiemelni. A fiatal maikok kimonója gazdagon díszített, a rajta látható motívumok általában az évszakok változására utalnak. Minél magasabb valaki rangban, kimonója annál szolídabb díszítésű. Az idősebb maikók kimonóján kevesebb a díszítés, a geikóin pedig az obi fölött nem találunk díszítő motívumokat.
Ünnepek idején mind a maikok , mind a geikok első fellépésük alkalmával fekete kimonót díszítenek, amelyet öt-öt embléma díszít a ruha újjain, elől, és hátul. Kevésbé hivatalos alkalmakkor megengedett a színes, díszesebb, címeres kimonók viselete. A független geiko ruháját a családi címer , az okijában élő geikok, és maikok kimonóján pedig házuk emblémája díszeleg.
A hétköznapokon díszes, béleletlen pamutköntöst, (yukata) viselnek.
A gallér a gésák szolgálatban eltöltött idejét szimbolizálja. Gallér alatt egy levehető szallag értendő, melyet hátul, a kimonó nyakrészéhez varrnak. A maikok szallagja kezdetben vörös, majd idővel egyre több ezüstszálat hímeznek rá. A gallér átváltozása a vörösből, fehérbe azt jelzi, hogy a maiko geiková lépett elő.
A lábbelik
Japánban hagyományosan igen sokféle lábbeli létezik. A különböző viseletek egyaránt tükrözik a tisztséget, a foglalkozást, vagy az egyéni ízlést. A maikók lábbelije azonban egyedi: a tíz centiméter magas, császárfából készült fapapucs(okobo) elárulja, hogy viselője egy külön osztályba tartozik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése