Szent Iván-éj

Azt a napot, amikor a leghosszabb a nappal, és a legrövidebb az éjszaka, ősidők óta ünneplik az emberek. A hiedelem úgy tartja, hogy a mágikus éjszakán bármi megtörténhet. A mendemondák szerint még a szerelmesek is egymásra találhatnak…

Számos európai vidéken még él a tűzgyújtás szokása Iván-nap éjszakáján. Már a pogány időkben is rendeztek tűzünnepet: tűzgyújtással segítették a hanyatló Napot a sötétség ellen vívott harcában. Hiszen ettől kezdve, fél éven keresztül egyre kevesebbet tartózkodik az égbolton, egészen a téli napfordulóig.

A művészetet is megihlette június 24-e. Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékában ezen a nevezetes éjszakán sok félresikerült varázslat kuszálja össze a cselekmény szálait. Később Mendelssohn írt a darabhoz kísérő zenét. A mű nászindulója azóta is a legnépszerűbb bevonulózene az esküvőkön, szinte a házasságkötés szimbólumává vált.

A tűz egész Európában a tisztaság, az egészség, az elevenség, a szenvedély, a szerelem és az örök megújulás jelképe. Ezért a megtisztulással, a gyógyítással, az egészség megőrzésével, a szerelemmel, a házassággal és a termékenységgel kapcsolatos mágiát gyakorolják ezen a különleges éjszakán. A nyár közepén gyújtott tűz maradványait amulettnek tartották. A hamuját a földekre szórták, hogy elriassza a kártevőket. A félig égett faágakat az eresz alá vagy a tetőszerkezethez erősítették, hogy megoltalmazza a házat a villámcsapástól és a tűzvésztől. Az elszenesedett gallyakat pedig a rontás elhárítására alkalmazták.

Ezen az éjszakán össze kellett szedni mindenféle szemetet és tüzet rakni belőlük: úgy hitték, ahol égett, annak a környékén nem szaporodnak el a csúszómászók, nem maradnak meg az álnok emberek. Aki tüzet rakott és átugrálta, annak teljesült a kívánsága. Voltak, akik azért kerülték meg a földjüket égő üszökkel a kezükben, hogy megáldassák a termés, és nagy haszonra számíthassanak. Pozitív változást reméltek azok is, akik kereket forgattak a lángok közelében. Szeged környékén a tűzbe dobott, majd onnan kipiszkált almát fogyasztottak a torok- és hasfájás elmulasztására vagy megelőzésére.

A palóc lányok a tűz kialvása után kimentek a kenderföldre, és beleheveredtek. Szerintük amelyikük után a letiport kender feláll, az egy éven belül férjhez megy. Egy szál kendert is szakajtottak, kilenc nap múlva megnézték, és akié magos volt, az özvegyet, akié virágos volt, az legényembert kapott még azon a nyáron.

Másutt a fiatal házasok 13 szem parazsat tettek egy fazékba. Az asszony magasra hajította a fazekat, és ha egy szem parázs sem hullott ki belőle, boldog családi életre számíthattak.

A néphit szerint Szent Iván-nap előestéjén virágzik a páfrány. Az aranyosan fénylő virág csak néhány pillanatig él, azután elhervad és elenyészik. Aki rátalál, érteni fogja az állatok nyelvét, és meglátja a földbe rejtett kincseket. A dunántúli Somló vidékén úgy tudják, hogy a boszorkányok ennek köszönhetik mágikus erejüket. A szatmári Sárközben azt is tudni vélték, hogy aki megszerzi, az a füvek és a fák beszédét is megérti. A néphit szerint azonban ez szinte lehetetlen, mivel a bimbó fakadását kísérő mágikus fuvallat mély álmot bocsát az emberre.

A régi pogány szlávok a nyári napforduló ünnepén nagy tüzet gyújtottak a fás, bokros vízpartokon. Körbeülték külön a nők, külön a férfiak. Közös éneklés, evés-ivás után éjféltájban feláldoztak egy fehér tyúkot és egy fekete kakast, s vérüket égő olajjal teli tálba csurgatták. Ezután hosszan tartó körtáncba kezdtek, majd amikor a tüzek kialudtak, ledobálták ruháikat, és beugráltak a vízbe. Itt valamennyien azzal szeretkeztek, akivel sikerült a sötétben összetalálkozniuk.

Csehországban ezzel szemben a szerelmesek koszorúkat dobáltak át egymásnak a tűz fölött. Amikor a lángok kisebbek lettek, minden pár kezet fogott, és háromszor átugrott a tűzön. A hagyomány szerint, akik ezt megtették, hamarosan összeházasodtak, sőt, egy éven át elkerülte őket minden lázas betegség. A megpörkölt koszorúkat hazavitték, hogy segítségével megőrizzék a házban lakó emberek és állatok egészségét. Vihar idején egy keveset mindig elégettek belőle, hogy ne érje kár a házat és a termést.

Németország szinte minden településén örömtüzet gyújtottak ezen az estén. Hitték, hogy aki június 24-én üröm- és verbénafüzéreket aggat magára, a tűzet pedig szarkalábcsokron keresztül nézi, az megőrzi jó látását az elkövetkezendő évben. Egyébként szerencsét hoz, és elűz minden rosszat, ha hajnaltájt ürömöt és verbénát dobnak a tűzbe, a következő szavak kíséretében: „hagyjon el minden balszerencsém, és égjen el ezekkel.”

Lotaringiában nagy halom szalmát gyűjtöttek össze egy domb tetején. Hatalmas fakeretet építettek, amit beburkoltak a szalmával. A kereket egy hosszú, kiálló tengelyrúddal lehetett irányítani. Éjfélkor lángra lobbantották, és örömujjongásokkal kísérve elindították lefelé a lejtőn, a legények pedig egy közeli folyóba terelték. Ha ez sikerült, akkor bőséges szüretre számíthattak abban az évben. A lejtőn leguruló tüzes kerék egyébként a Napot jelképezi, amely a nyári napforduló után hanyatló periódusába lép.

Egyes vidékeken a gyerekek házról házra járva gyűjtötték össze a fát az örömtűzhöz. Úgy gondolták, hogy aki nem járul hozzá, annak a vetésén nem lesz áldás. Aki viszont átugrotta a lángokat, az abban bízott, hogy nem gyötri majd év közben a hátfájás. Baden környékén azt tartották, hogy az a család takarítja be a legtöbb termést, amelynek a fiataljai a legmagasabbra ugrottak a tűz felett.

Svédországban a Szent Iván-éji máglyákat a keresztutakon lobbantották lángra, és kilencféle fával táplálták azokat. A falusiak mérges gombákat dobáltak a lángokba, hogy megtörjék a manók és más természetfeletti lények hatalmát, akik ezen az estén a legaktívabbak. Szerintük ugyanis június 24-én megnyílnak a hegyek, és a föld mélyének titokzatos lakói elözönlik e fenti világot.