2007. január 7., vasárnap

2. Laurell K. Hamilton:Bűnös vágyak (Vámpírvadász 1.)

5
A koporsó az oldalán feküdt. Fehér karmolások szántották végig a fekete politúrt. A világoskék müselyem bélést összehasogatták és felszedték. Tisztán látszott egy véres kéznyom; akár emberé is lehetett volna. A régebbi hullából mindössze egy cafatokra tépett barna öltöny, egy csontig leszopogatott ujjperc és egy darabka fejbőr maradt meg. A pasas valaha szőke volt.
A másik hulla úgy másfél méterrel arrébb hevert. Ruháját szétszaggatták, mellkasát feltépték, bordái ripityára törve, akár a tojáshéj. A belső szervek többsége hiányzott, így - kivájt törzse miatt - a pasas úgy nézett ki, mint egy darab odvas fa. Csak az arca volt érintetlen. Színtelen szeme hihetetlenül elkerekedve bámult a nyári csilla-gokra.
Örültem, hogy sötét van. Ját látok éjjel, de a sötétség elnyeli a színeket. A vér is fekete volt. A férfi teste beleveszett a fák árnyékába. Nem kellett látnom, hacsak nem mentem egészen közel hozzá. Odamentem. Egészen közel. Méretet vettem a harapásokról a mérőszalagommal. Gumikesztyűm segítségével végigtúrtam a hullát, nyomok után kutatva. Nem voltak nyomok.
Azt csinálhattam a tett helyszínével, amit csak akartam. Már videóra vették és le is fotózták az összes lehetséges szögből. Mindig én voltam az utolsó "szakértő", akit a helyszínre hívtak. A mentő arra várt, hogy elszállíthassa a hullákat, amint készen vagyok.
Már majdnem végeztem. Tudtam, mi ölte meg a pasast. Ghoul. A keresést leszűkítettem az élőholtak egyik fajára. De jó nekem. Ezt a bűnügyi halottkém is megmondhatta volna.
Kezdtem beleizzadni az overallba, amit ruházatom megóvása érdekében húztam fel. Az overallt eredetileg a vámpírok megcövekelésére tartogattam, de aztán helyszíneléseken is használni kezdtem. Az overall térdét és a nadrágszárakat végig fekete foltok szennyezték. Ilyen sok vér volt a fűben. Istenem, köszönöm, hogy ezt nem kellett világos nappal látnom,
Nem tudom, miért néz ki rosszabbul az ilyesmi napfényben, de nagyobb valószínűséggel álmodom nappali helyszínekről. Olyankor a vér mindig nagyon barna és sűrű. Az éjszaka meglágyítja, valószerűtlenné teszi a vért. Ezt nagyra értékeltem.
Az overallom elején lehúztam a cipzárt, engedtem szétnyílni a ruhám fölött. A szél nekem feszült, csodásan hűvös volt. A levegőben esőillat érződött. Újabb zivatar közeledett.
A sárga rendőrségi szalag a fatörzsek köré csavarodott, a bokrok közé feszült. Egy sárga hurok egy kőangyal lábát fonta körül. A szalag csapkodott és suhogott a feltámadó szélben. Rudolf Storr őrmester fölemelte a szalagot, és odajött hozzám.
Két méter magas volt, a teste olyan, akár egy pankrátoré. Fürge, hosszú léptekkel járt. Fekete, rövidre nyírt haja csupaszon hagyta a fülét. Dolph vezette a legújabb akciócsoportot, a „szellemirtókat". Hivatalosan úgy nevezték őket, hogy a Regionális Természetfeletti Esetek Kirendeltsége, R-T-E-K, vagyis Retek. Ők vittek minden, természetfeletti dologgal kapcsolatos bűnügyet. Ez nem számított éppenséggel előrelépésnek Dolph karrierjében. Willie McCoynak igaza volt: az akciócsoport kelletlen kísérlet volt a sajtó és a liberálisok kiengesztelésére.
Dolph visszapofázott valakinek, különben nem került volna ide. De Dolph, lévén az, aki, elhatározta, hogy a lehető legjobban fogja végezni a munkáját. Olyan volt, mint egy természeti erő. Nem ordítozott, egyszerűen csak jelen volt, és minden műkö-dött.
- Háát - mondta Dolph. Ez volt ő, a szófosó
- Ghoultámadás történt.
- És?
Vállat vontam:
- És ebben a temetőben nincsenek ghoulok.
Dolph rám nézett, gondosan semlegesített arckifejezéssel. Ez jól ment neki, nem szerette befolyásolni az embereket.
- De most mondtad, hagy ghoultámadás volt.
- Igen, de valahonnan a temetőn kívülről jöhettek.
- És?
- Nem találkoztam még olyan ghoullal, ami ilyen messze merészkedett volna a saját temetőjétől.
Dolphra bámultam, vajon érti-e, amit mondok.
- Mesélj nekem a ghoulokról, Anita - mondta. Már elő is vette a jegyzetfüzetét, és tollát készenlétben tartotta.
- Ez a temető még mindig megszentelt földnek számít. A ghoulok által fertőzött temetők általában nagyon régiek, és sátánisra vagy vudu szertartásokat végeznek bennük. A gonosz, mondhatni, felhasználja a szentséget, amíg csak a föld kárhozottá nem válik. Amikor ez megtörtént, a ghoulok vagy beköltöznek, vagy kikelnek a sírjukból. Senki nem tudja pontosan, mi az igazság.
- Várj csak, hogy érted azt, hogy senki nem tudja?
- Alapvetően senki sem tudja.
Dolph megcsóválta a felét, a jegyzeteit nézte, és összeráncolta a szemöldökét:
- Magyarázd meg.
- A vámpírokat a többi vámpír csinálja. A zombikat egy halottkeltő vagy egy sámán támasztja fel a sírból. A ghoulok, amennyire mi tudjuk, egyszerűen csak maguktól kimásznak a sírjukból. Egyes elméletek szerint a nagyon gonosz emberekből lesz ghou. Én ezt nem veszem be. Egy ideig azt gondolták, hogy bármely ember, akitmegharap egy természetfeletti lény, vérfarkas, vámpír, akármi, az ghoulIá változik. De láttak már teljesen kiürült temetőket, ahol minden halott ghoul volt. Az lehetetlen, hogy mindegyiket természetfeletti erők támadták volna meg életében.
- Rendben, tehát nem tudjuk, honnan jönnek a ghoulok. Mi az, amit tudunk?
- A ghoulok a zombikkal ellentétben nem rothadnak el. Megmarad a testük, körülbelül úgy, ahogy a vámpíroké is. Intelligensebbek az állatoknál, de nem sokkal, Gyávák, és nem támadnak emberre, ha csak nem sebesült vagy eszméletlen az illető.
- Márpedig a temetőőrt megtámadták, az holtbiztos.
- Hát mindenesetre eszméletlen volt.
- De mitöl?
- Attól, hogy valaki leütötte.
- Szerinted ez mennyire valószínű?
- Nem nagyon. A ghoulok nem dolgoznak együtt emberekkel, sem más élőhalottal. A zombik teljesítik a parancsokat, a vámpírok a maguk feje után mennek. A ghoulok olyanok, mint a falkába verődő állatok, mondjuk a farkasok, de sokkal veszélyesebbek. Nem értenék meg, mit jelent együtt dolgozni valakivel. Ha nem ghoul vagy, akkor kaja, vagy valami, ami elöl el kell bújni.
- Akkor mi történt itt?
- Dolph, ezek a ghoulok jókora távot tettek meg, míg el nem érték ezt a temetőt. Több mérföldes körzetben nincs másik. A ghoulok így nem szoktak utazni. Úgyhogy talán, esetleg megtámadhatták a gondnokot, amikor az el akarta őket ijeszteni. El kellett volna futniuk előle; talán nem futottak el.
- Nem lehetett volna valaki vagy valami, ami ghoulnak tettette magát?
- Talán, bár kétlem. Akárki is tette, azt a pasast felfalták. Egy ember képes lehet ilyesmire, de nem tudna így széttépni egy testet. Egyszerűen nem elég erős hozzá.
- Vámpírok?
- A vámpírok nem esznek húst.
- Zombik?
- Lehet, Ritkán, de előfordul, hogy a zombik kicsit bekattannak, és rátámadnak az emberekre, úgy tűnik, sóvárognak a hús után. Ha nem jutnak hozzá, rothadni kezdenek.
- Azt hittem, a zombik eleve rothadtak.
- A húsevő zombi a normálisnál sokkal tovább bírja. Például ott van annak a nőnek az esete, aki három év után még mindig embernek néz ki.
- Csak úgy hagyják mászkálni és embert enni?
Elmosolyodtam.
- Nyers húst adnak neki. Úgy emlékszem, a cikkben azt írták, a bárányhúst részesítette előnyben.
- Milyen cikkben?
- Minden szakmának megvan a maga szaklapja, Dolph.
- És ennek a lapnak mi a neve?
Vállat vontam.
- A Halottkeltő, mi más?
Dolph is elmosolyodott.
- Oké. Mennyire valószínű, hogy zombik tették?
- Nem nagyon. A zombik nem járnak falkában, hacsak nem utasítják rá őket.
- Még a... - Dolph a jegyzeteire pillantott - még a húsevő zombik sem?
- Csak három ilyen esetről tudunk. Mindhárom esetben magányos vadászról volt szó.
- Vagyis húsevő zombik vagy újfajta ghoulok. Ennyi?
Bólintottam:
- Igen.
- Oké, akkor kösz. Ne haragudj, hogy megzavartam a szabad estédet - csukta be Dolph a füzetét, és rám nézett. Szinte vigyorgott. - A titkárotok azt mondta, leánybúcsún vagy. - Dolph föl-le mozgatta a szemöldökét. - Ajajaj.
- Dolph, ne fárassz.
- Álmomban se merném.
- Na jó - mondtam. - Ha már nincs tovább szükséged rám, elindulok vissza.
- Végeztünk, egyelőre. Ha bármi más eszedbe jut, hívj fel.
- Úgy lesz.
Visszasétáltam a kocsimhoz. A véres gumikesztyűt elástam a csomagtartó hátuljában tárolt szemeteszsákba. Az overallt, némi latolgatás után, összehajtogatva a szemeteszsák tetejére raktam. Talán még egyszer fel tudom majd venni.
Dolph utánam kiáltott:
- Aztán vigyázz magadra, Anita. Nehogy összeszedj valamit!
Dolphra meredtem. A csapat többi tagja integetett, és kórusban kiáltották:
- Imááádunk!
- Hagyjatok lógva!
Egyikük beszólt nekem:
- Ha tudtam volna, hogy szereted a pasikat talpig pöcsben, csinálhattunk volna közösen valamit.
- Zerbrowski - mondtam -, a te cuccodat nem akarom látni.
Kitört a röhögés, és valaki nyakon ragadta Zerbrowskit:
- Telibe talált a csaj... Add föl, mindig telibe talál.
Beszálltam az autómba, a pasik röhögtek. Valaki felajánlotta, hogy a szexrabszolgám lesz. Valószínűleg Zerbrowski

6
Kevéssel éjfél után értem vissza a Bűnös Vágyakhoz. Jean-Claude a lépcső aljánál várt. A falnak támaszkodott, meg se moccant. Amennyiben lélegzett, én ezt nem vettem észre. A szél fodrozta az ingén a csipkét. Sima, sápadt arcába fújt egy fekete hajfürtöt.
- Idegen személyek vérétől bűzlesz, ma petite.
Édesen rámosolyogtam:
- Egyikőjüket sem ismerted.
Mikor ismét megszólalt, a vámpír hangja mély volt és sötét tónusú, elfojtott haraggal teli. Jeges fuvallatként siklott végig a bőrömön:
- Vámpírt öltél, kis halottkeltőm?
- Nem - suttogtam rekedten. Soha nem hallottam még Jean-Claude-ot így beszélni.
- A vámpírok úgy hívnak téged: a Hóhér. Tudtad?
- Igen.
Jean-Claude nem tett semmit, hogy megfélemlítsen, mégis, abban a pillanatban semmilyen kényszer hatására nem lettem volna hajlandó továbbmenni. Mintha befalazták volna a bejáratot.
- Hány gyilkosság van a rovásodon? - kérdezte.
Nem tetszett ez a beszéd. Nem vezethetett semmi jóra. Ismertem valamikor egy vámpírmestert, aki tényleg képes volt kiszagolni a hazugságot. Nem értettem Jean-Claude indulatát, de nem állt szándékomban hazudni neki.
- Tizennégy - válaszoltam.
- És te nevezel minket gyilkosnak?
Csak bámultam rá, nem tudtam, mit akar tőlem hallani.
Buzz, a vámpír jött le a lépcsőn. Jean-Claude-ra bámult, aztán rám, majd elfoglalta őrhelyét a bejárat mellett, vaskos karját keresztbefonva a mellkasa előtt.
Jean-Claude megkérdezte:
- Jót pihentél?
- Igenis, gazdám, köszönöm.
A vámpírmester mosolygott:
- Már mondtam neked, Buzz, hogy ne hívjál gazdának.
- Igenis, Jean-Claude.
Jean-Claude ismét hallatta csodás, szinte tapintható nevetését:
- Na gyere, Anita, kerüljünk beljebb, ott melegebb van.
Legalább negyven fok volt az utcán. Fogalmam se volt, mire céloz Jean-Claude. Azt sem értettem, miről volt szó az előbbi pár percben.
Jean-Claude fölment a lépcsőn. Néztem, ahogy eltűnik odabent. Az ajtót bámulva álltam, és nem akartam bemenni. Valami baj volt, csak azt nem tudtam, micsoda.
- Bejössz? - kérdezte Buzz. Elmosolyodtam.
- Nem hiszem, hogy te bemennél csak azért, hogy megkérd Monicát és a vörös nőt, aki vele van, hogy jöjjenek ki.
Buzz szemfogai villogtak. A friss hullák védjegye, hogy mindenütt villognak a szemfogaikkal. Tetszik nekik, hogy ez olyan sokkoló.
- Nem mehetek el a helyemről. Csak szünetet tartottam.
- Gondoltam, hogy valami ilyesmit fogsz mondani - jegyeztem meg, Buzz rám vigyorgott.
Beléptem a klub homályába. Az ereklyetáros lány már várt rám a bejárat mellett. Odaadtam neki a keresztemet. Ő adott egy bilétát. Nem volt jó üzlet. Jean-Claude-ot sehol sem láttam.
Catherine a színpadon volt. Mozdulatlanul állt, szeme tágra nyitva. Arckifejezése gyermeki volt, törékeny, mint az alvóké. Hosszú, rézszínű haja csillogott a reflektorfényben. Rögtön láttam, hogy mély transzban van.
- Catherine - suttogtam a nevét, és odarohantam hozzá. Monica az asztalunknál ült, nézte, hogy jövök. Borzalmas, mindentudó mosoly ült az arcán.
- Már majdnem a színpadhoz értem, amikor egy vámpír tűnt fel Catherine mögött. Nem úgy, hogy kijött a függöny mögül; egyszerűen csak ott termett. Most először értettem meg, minek látják ezt az emberek. Varázslatnak.
A vámpír rám bámult. Haja selymes volt, aranyszínű, bőre elefántcsont, tekintete mély örvény. Lehunytam a szentem, és megráztam a fejem. Ez lehetetlen. Senki nem lehet ilyen gyönyörű.
A vámpír hangja az arcához képest szinte közönséges volt, de parancsoló:
- Szólítsd őt.
Kinyitottam a szemem: az egész közönség engem bámult. Catherine üres arcára pillantottam, és bár tudtam, mi fog történni, meg kellett próbálnom, mint bármelyik avatatlannak:
- Catherine! Catherine, hallasz engem?
Meg se mozdult; a légzését is alig lehetett észrevenni. Életben volt, de meddig? A vámpír hozzáférkőzött, és transzba ejtette. Ez azt jelentette, hogy bármikor, bárhol szólíthatja Catherine-t, és Catherine megy. Ettől a pillanattól fogva az élete a vámpír tulajdona volt. Amikor csak a vámpír akarta.
- Catherine, kérlek!
Nem tehetem semmit, már megtörtént a baj. A rohadt életbe, soha nem lett volna szabad itthagynom Catherine-t, soha!
A vámpír megérintette a vállát. Catherine pislogott, és meglepetten, ijedten nézett körül. Aztán idegesen elnevette magár.
- Mi történt?
A vámpír az ajkához emelte Catherine kezét.
- Most már a hatalmamban vagy, kedvesem.
Catherine megint nevetett, nem fogta fel, hogy a vámpír a színtiszta igazat mondta. Ezután Catherine-t a vámpír a színpad széléhez vezette, majd két pincér segített neki visszajutni a székéhez.
- Szédülök - mondta Catherine.
Monica megpaskolta a kezét.
- Szuper voltál!
- Mit csináltam? - kérdezte Catherine.
- Majd később elmondom. Még nincs vége a műsornak - nézett rám az utolsó szónál Monica.
Akkor már tudtam, hogy szarban vagyok. A színpadon a vámpír engem bámult. Mintha súlyt rakott volna rám. Az ereje, a tudata, a személyisége vagy nemtudommije nekem rontott. Mint a szélvihar. A karomon futkosott a hideg.
- Aubrey vagyok - szólt a vámpír. - Mondd meg a neved.
A szám hirtelen kiszáradt, de a nevem nem számított. Nesze neked.
- Anita.
- Anita. Milyen aranyos.
A térdem ekkor fura módon összecsuklott, és lerogytam egy székbe. Monica rám meredt, nagy, tágra nyílt szemmel.
- Jöjj, Anita, csatlakozz hozzám a színpadon. - Nem volt olyan jó a hangja, mint Jean-Claude-é; egyszerűen nem volt olyan jó. Nem volt benne mélység, viszont a hang mögötti elméhez foghatóval még soha nem találkoztam. Ősi volt, iszonyúan öreg. Minden csontom belesajdult az erejébe.
- Jöjj.
Csak ráztam a fejem, folyamatosan. Ennyit tudtam tenni. Nem volt egy szavam, egy gondolatom sem, csak azt tudtam, hogy nem állhatok föl ebből a székből. Ha odamegyek a vámpírhoz, ugyanúgy a hatalmába kerítene, mint Catherine-t. Átizzadt a blúzom háta.
- Ide hozzám, most!
Nem emlékeztem, mikor álltam fel. Istenem, segíts!
- Nem! - A tenyerembe mélyesztettem a körmöm. Átszakítottam a bőröm, és örültem, hogy fáj. Újra kaptam levegőt. A vámpír elméje kiapadt belőlem. A fejem könnyű volt. Üres voltam. Nekitántorodtam az asztalnak. Egy vámpír-pincér lépett mellém:
- Ne küzdjön ellene! Az csak feldühíti!
Ellöktem magamtól a pincért:
- Ha nem küzdött ellene, uralkodni fog rajtam!
A pincér majdnem embernek látszott, friss halott volt. Látszott rajta a félelem.
Felszóltam a színpadra:
- Jövök, ha nem kényszerítesz.
Monica levegő után kapkodott. Nem vettem róla tudomást. Semmi más nemszámított, csak hogy túléljem a következő pár percet.
- Akárhogy is, gyere - mondta a vámpír.
Elengedtem az asztalt, és rájöttem, hogy meg tudok állni a saját lábamon. Egy pont nekem. Járni is tudtam. Két pont. A kemény, csiszolt padlót néztem. Ha sikerül csakis a járásra koncentrálnom, akkor jó.
Megjelent előttem a színpadi lépcső legalsó foka. Fölpillantottam. Aubrey a színpad közepén állt. Nem próbált meg odaszólítani. Mordulatlanul, némán állt. Mintha nem is ő lett volna ott... csak a borzalmas semmi. Mozdulatlan némasága az agyamban lüktetett. Azt hiszem, odaállhatott volna az orrom elé, és én nem vettem volna észre, csak ha ő is úgy akarta volna.
- Jöjj! - A vámpír meg se szólalt. A fejemben hallottam a hangját. - Jöjj ide hozzám!
Megpróbáltam hátrálni, de nem tudtam. A torkomban dobogott a szívem. Nem kaptam levegőt. Nem kaptam levegőt! Csak álltam ott a vámpír akaratereje nekem feszült:
- Ne küzdj ellenem! - üvöltötte a fejemben.
Valaki artikulátlanul fölsikoltott, és az a valaki én voltam. Olyan könnyű volna, ha feladnám a küzdelmet, ha hagynám magam víz alá süllyedni. Békés halál. De nem: Nem.
- Nem. - A hangom még saját magam számára is furcsának tűnt.
- Micsoda? - kérdezte a vámpír. Hangjából megdöbbenés érződött ki.
- Nem! - mondtam, és a vámpírra néztem. Tekintetem találkozott az ő tekintetével, benne az évszázadok rám zúduló súlyával. Bármi is volt az, amitől halottkeltő lettem, ami segített visszahívni az eltávozottakat, most is megvolt bennem. A vámpír szemébe néztem, és mozdulatlanul álltam
A vámpír ekkor elmosolyodott, lassan széthúzva az ajkát:
- Hát akkor én jövök hozzád.
- Ne, kérlek, ne! - Nem tudtam hátrább lépni. Az elméje fogva tartott, akár az olvadt, bársonyos acél. Tőlem csak annyi telt, hogy ne lépjek előbbre. Hogy ne rohanjak a karjai közé.
A vámpír megállt előttem, csaknem súrolt a testével. A szeme barna volt, szilárd, tökéletes, végtelenül mély. Elfordítottam a tekintetem az arcáról. Izzadság csurgott a homlokomon.
- Bűzlesz a félelemtől, Anita.
A vámpír végighúzta hűvös kezét a fülem mellett. Reszketni kezdtem, és abba se tudtam hagyni. Ujjaival gyengéden a hajamba túrt:
- Hogy vagy képes így szembenézni velem?
Selymes, langyos sóhaja végighaladt az arcomon. Majd a nyakamra vándorolt a lehelete. A vámpír hosszan, borzongatóan beszívta a levegőt. Aztán végighullámzott rajtam a vérszomja. A gyomromat görcsbe rántotta az éhsége. A közönségre sziszegett, és mindenki rémülten sikoltott fel. Meg fogja tenni
Vakító adrenalinhullámmal árasztott el a félelem. Ellöktem magam tőle. Elestem, és négykézláb másztam tovább a színpadon.
A vámpír karja a derekam köré tekeredett, és a magasba emelt. Sikítottam, és a könyökömmel hátravágtam. A csapás talált, hallottam, hogy a vámpír felhördül, de aztán a szorítása csak tovább fokozódott. Addig, amíg már úgy éreztem, szétroppanok.
A ruhám ujjához kaptam. Hasadó szövet hangja. A vámpír a hátamra döntött. Fölém kuporodott, arcát eltorzította az éhség. Ajka visszahúzódott az ínyéről, tépőfogai csillogtak.
Valaki a színpadra rohant. Az egyik pincér. Aubrey rásziszegett, a nyála a pincér arcára freccsent. Már semmi emberi nem volt benne.
Aztán a vámpír nekem rontott, éhesen, vakító sebességgel. Ekkor a mellkasának szegeztem a csuklómon rejtegetett ezüstkést. Vérpatak csillant meg a szíve fölött. Rám vicsorgott, a fogát csikorgatta, mint egy láncon tartott véreb. Felsikoltottam.
A rémület kimosta belőlem a vámpír hatalmát. Nem maradt bennem semmi a félelmen kívül. A vérivó rám vetette magát, és fölszúrta magát a késem hegyére. Vér ömlött a blúzomra és a kezemre. Az ő vére.
A színpadon hirtelen megjelent Jean-Claude:
- Aubrey, ereszd el!
Aubrey mély torokhangon felmordult. Egy vadállat hangja volt.
Az én hangom a félelemtől magas és vékony lett, mint egy kislányé:
- Szedd le rólam, vagy megölöm!
Aubrey hátradőlt, fogával a saját ajkába mart.
- Szedd le rólam!
Jean-Claude suttogni kezdett, franciául. Bár nem értettem a nyelvet, Jean-Claude hangja még így is bársonyos volt, megnyugtató. Mellénk térdelt, és tovább suttogott. A másik vámpír felmordult és megpróbált kitörni, elkapva Jean-Claude csuklóját.
Jean-Claude fájdalmasan felnyögött.
Megöljem Aubrey-t? Beléje tudnám döfni a kést, mielőtt kitekeri a nyakam? Mennyire gyors? Az agyam elképzelhetetlenül sebesen járt. Az az illúzióm támadt, mintha az egész örökkévalóság az enyém lett volna, hogy döntsek és cselekedjek.
Aztán éreztem, hogy a vámpír teste elnehezül a combomon, Aubrey hangja durva volt, de nyugodt:
- Fölkelhetek?
Ismét emberi volt az arca, kellemes és szép, de a varázslat többé már nem hatott. A vámpír levedlette előttem az álcáját, és az a látvány örökké kísérteni fog.
- Szállj le rólam, de lassan.
A vámpír magabiztosan elmosolyodott, lassan széthúzva az ajkát. Emberszerű lassúsággal mászott le rólam. Jeam-Claude intésére egészen a függönyig hátrált.
- Jól vagy, ma petite?
A véres ezüstkésre bámultam, és megráztam a fejem:
- Nem tudom.
- Nem akartam, hogy ez történjen - Jean-Claude segített fölülni, én meg hagytam. A teremre némaság hullt. A közönség érezte, hogy valami elromlott. Látták a valót az elbűvölő maszk mögött. Sápadt, ijedt arcok vettek körül.
A blúzom jobb ujja cafatokban fityegett, ahol felhasítottam, hogy előhúzzam a kést.
- Kérlek, tedd el - szólt Jean-Claude.
Rábámultam, most először néztem a szemébe, és nem éreztem semmit. Semmit, csak ürességet.
- Becsületszavamat adom, hogy baj nélkül fogod elhagyni ezt a helyet. Tedd el a kést.
Csupán a harmadik próbálkozásra sikerült a tokjába csúsztatnom a kést, annyira remegett a kezem. Jean-Claude rám mosolygott, összezárt szájjal.
- Most pedig lemegyünk a színpadról - segített Jean-Claude fölállni. Ha nem tart meg a karjával, elestem volna. Szorosan fogta a bal kezemet, súrolt a csipkés ingujjával. A csipke egyáltalán nem volt puha.
Jean-Claude a másik kezét Aubrey felé nyújtotta. Megpróbáltam elhúzódni, ekkor ezt suttogta:
- Ne félj. Esküszöm, megvédelek.
Hittem neki, nem is tudom, miért, talán mert nem volt más, akinek hihettem volna. Jean-Claude odavezette Aubrey-t és engem a színpad elejére. Hangja simogatta a tömeget:
- Reméljük, élvezték ezt a kis melodrámát. Nagyon valószerű volt, ugye?
A közönség kényelmetlenül fészkelődött, arcukon tisztán látszott a félelem.
Jean-Claude rájuk mosolygott, és elengedte Aubrey kezét. Kigombolta és föltűrte a blúzom ujját, felfedve rajta az égési sebet. A kereszt ott sötétlett a bőrömön. A közönség még mindig néma volt, nem értették, mi történt. Jean-Claude félrehúzta a mellkasán a csipkét, fölfedve a saját sebhelyét is.
Egy pillanatnyi döbbent csend után a teremben kitört a tapsvihar. Sikítozva, kiabálva, fütyülve tombolt körülöttünk mindenki.
Azt hitték, én is vámpír vagyok, és az egész csak színjáték volt. Rábámultam Jean-Claude mosolygó arcára és a két összeillő sebhelyre: az ő mellkasán és a saját karomon.
Jean-Claude a kezével lejjebb húzott engem, meg kellett hajolnom. Amint végül elhalt a taps, ezt suttogta:
- Beszélnünk kéne, Anita. A barátnőd, Catherine élete azon múlik, mit teszel.
A szemébe néztem, és kimondtam:
- Megöltem azokat, akik rám égették ezt a sebet.
Jean-Claude szélesen elmosolyodott, a szemfogai épp csak hogy felvillantak:
- Micsoda szerencsés véletlen. Én is.

7
Jean-Claude a függönyökön át a kulisszák mögé vezetett minket. Egy másik vámpír-sztriptíztáncos éppen jelenésre várt. Gladiátorjelmezben volt, öltözékét mellvért és rövid kard egészítette ki.
- Nem mondom, piszok nehéz egy ilyen szám után menni a színpadra. - Azzal félrelebbentette a függönyt, és kimasírozott.
Catherine is jött, az arca olyan sápadt volt, hogy a szeplői tintapöttyöknek tűntek. Arra gondoltam, vajon én is ilyen sápadt vagyok-e. Na nem. Ahhoz nem elég világos a bőröm.
- Úristen, jól vagy? - kérdezte Catherine.
Óvatosan átléptem egy köteg kábelt, ami a padlón kígyózott végig színpad mögött; aztán nekitámaszkodtam a falnak. Újra tanultam levegőt venni.
- Remekül vagyok - hazudtam.
- Anita, mi folyik itt? Mi volt ez a dolog a színpadon? Annyira vagy vámpír, amennyire én is.
Aubrey halk sziszegést hallatott Catherine háta mögött, szemfoga a saját ajkának feszült, kiserkent tőle a vére. Vállát néma kacagás rázta.
Catherine megragadta a karomat:
- Anita?
Megöleltem, ő pedig viszonozta az ölelést. Nem hagyom, hogy így haljon meg. Nem hagyom, hogy megtörténjen. Catherine elhúzódott tőlem, és az arcomba bámult:
- Szólj már hozzám!
- Beszélgethetünk az irodámban? - kérdezte Jean-Claude.
- Catherine-nek nem kell jönnie.
Aubrey közelebb lépett. Szinte derengett az alkonyi homályban, akár valamiékszer.
- Szerintem jönnie kéne. Ez az ügy nagyon mélyen érinti. - Aubrey megnyalta véres ajkát, a nyelve rózsaszín volt és fürge, akár egy macskáé.
- Nem, azt akarom, hogy maradjon ki ebből, ha egy mód van rá.
- Ebből? Miről beszélsz? - értetlenkedett Catherine.
Jean-Claude tőlem kérdezte:
- Szerinted elmegy a rendőrségre?
- Mi miatt menjek el a rendőrségre? - kérdezte Catherine, hangját minden egyes mondatnál följebb emelve.
- Mi lenne vele akkor?
- Meghalna - felelte Jean-Claude.
- Egy pillanat, várjunk csak - szólt közbe Catherine. - Maga fenyeget engem?
Catherine arca egyre vörösebb lett. A dühtől.
- El fog menni a rendőrségre - közöltem.
- Te akartad.
- Sajnálom, Catherine, de mindannyiunk számára jobb volna, ha ebből az egészből semmire nem emlékeznél.
- Ebből elég! Elmegyünk, most azonnal! - Catherine megragadta a kezemet.
Hagytam.
Aubrey mögéje lépett:
- Nézz rám, Catherine.
Catherine megdermedt. Az ujjait a kezembe vájta, iszonyatos feszültség hullámzott végig az izmain. Küzdött ellene. Istenem, segíts. De Catherine-nek nem volt se varázsereje, se keresztje. Az akaraterő nem volt elég, legalábbis nem olyasvalaki ellen, mint Aubrey.
Ujjai azonnal megbénultak, keze lehullt a karomról. Hosszú, reszkető sóhajjal fújta ki a levegőt. Valamire bámult, épp csak egy kicsivel a fejem fölött, valamire, amit én nem láthattam.
- Catherine, sajnálom -- suttogtam.
- Aubrey ki tudja törölni az emlékeiből ezt az éjszakát. Azt hiszi majd, túl sokat ivott, bár ez nem hozza helyre az okozott kárt.
- Tudom. Egyedül Aubrey halála törheti meg a hatalmát Catherine fölött.
- Catherine már rég porrá lesz a sírjában, mire ez bekövetkezik.
Aubrey-ra meredtem, illetve a vérfoltra az íngén. Nagyon óvatosan elmosolyodtam.
- Ez a kis vágás a szerencse műve, semmi több. Ne bízd el magad - mondta Aubrey.
Ne bízzam el magam - ez nagyon vicces volt. Kis híján elnevettem magam:
- Értem, mivel zsarolsz, Jean-Claude. Vagy megteszem, amit akartok, vagy Aubrey bevégzi, amit Catherine-nel elkezdett,
- A lényegre tapintottál, ma petite.
- Ne merj többé így hívni. Pontosan mit is akartok tőlem?
- Azt hiszem, Willie McCoy már elmondta neked.
- Fel akartok fogadni, hogy járjak a vámpírgyilkosságok végére?
- Pontosan.
- Erre - intettem Catherine üres arca felé - aligha volt szükség. Megverhettetek volna, életveszélyesen megfenyegethettetek volna, ajánlhattatok volna több pénzt, rengeteg lehetőség, mielőtt ezt teszitek.
Jean-Claude összezárt szájjal mosolygott.
- Mindez sok idő. És legyünk őszinték. Végül úgyis visszautasítottál volna bennünket.
- Lehet.
- Így most nincs más választásod.
Ebben volt valami.
- Oké, rajta vagyok az ügyön. Most elégedett vagy?
- Nagyon - felelte Jean-Claude, rendkívül lágy hangon. - A barátnőddel mi legyen?
- Azt akarom, hogy menjen haza taxival. És némi garanciát arra, hogy ez a vén kardfogú semmi esetre sem fogja megölni.
Aubrey röhögött, telt hangja végül hisztérikus sziszegésbe fúlt. Kétrét görnyedt, rázkódott a nevetéstől:
- Kardfogú, ez tetszik.
Jean-Claude a fetrengő vámpírra pillantott, és azt mondta:
- Szavamat adom, hogy Catherine-nek nem esik bántódása, ha segítesz nekünk.
- Ne vedd sértésnek, de ennyi kevés.
- Kételkedsz a szavamban? - mordult fel Jean-Claude mély hangon. Sütött belőlea harag.
- Nem, de nem tarthatod pórázon Aubrey-t. És amennyiben nem neked tartozik felelősséggel, nem vállalhatsz garanciát a tetteiért.
Aubrey röhögése halk kuncogássá vált. Azelőtt soha nem hallottam vámpírt kuncogni. Nem volt túl kellemes hang. Majd a kacagás teljesen elhalt, és Aubrey fölegyenesedett:
- Engem senki sem tart pórázon, kislány. A magam ura vagyok.
- Jaj, ne dumálj! Ha így ötszáz évesen vámpírmester volnál, feltörölted volna velem a színpadot. És amint azt tudjuk - széttártam a tenyerem -, nem törölted. Ez pedig azt jelenti, hogy nagyon öreg vagy, de nem vagy a magad ura. Aubrey mély torokhangon felmordult, az arca elsötétült a dühtől.
- Hogy merészelsz...?
- Aubrey, gondolkozz, ötven év eltéréssel bemérte a korodat. Nem vagy vámpirrnester, ezt is tudta. Szükségünk van rá.
- Némi alázatot kell tanulnia - indult felém Aubrey, a teste megfeszült a dühtől, a keze a levegőt markolászta.
Jean-Claude közénk állt:
- Nikolaos elvárja tőlünk, hogy épségben vigyük el hozzá a lányt.
Aubrey habozott. Aztán elvicsorodott, állkapcsa a levegőben csattant. Harapásra záruló foga tompa, mérges hangot adott.
A két vámpír egymásra meredt. Éreztem a levegőben, ahogy birkózik a két akarat, mint a távoli viharok. A tarkómon égnek állt tőle a hajam. Végül Aubrey félrenézett, bájos, dühös pillantással.
- Nem dühítem föl az én mesteremet. - Megnyomta az "én" szót, jelezve, hogy Jean-Claude nem az "ő" mestere.
Nyeltem kettőt, nehezen, hangosan. Ha azt akarták, hogy megijedjek, rohadtul jó munkát végeztek.
- Ki az a Nikolaos?
Jean-Claude felém fordult, arca nyugodt volt és gyönyörű.
- Erre a kérdésre nem áll módunkban válaszolni.
- Mit jelentsen ez?
Jean-Claude elmosolyodott, az ajkát vigyázva mozdította, nehogy látszódjon a szemfoga:
- Helyezzük inkább biztonságba a barátnődet, tegyük taxiba.
- És mi lesz Monicával?
Jean-Claude elvigyorodott, kilátszott a szemfoga is; úgy tűnt, tényleg szórakoztatja a dolog.
- Aggódsz az épsége miatt?
Ekkor leesett: az improvizált leánybúcsú, ahol csak hárman voltunk.
- Ő volt a csali, hogy idehozza Catherine-t és engem!
Jean-Claude bólintott: egyszer lent, egyszer fent.
Vissza akartam menni, hogy beverjem Monica képét. Minél tovább gondolkoztam rajta, annál jobbnak tűnt az ötlet. Mintegy varázsütésre, Monica széthúzta a függönyt és odajött hozzánk. Rámosolyogtam, olyan jó érzés volt.
Monica habozott, énrólam Jean-Claude-ra vándorolt a pillantása, aztán vissza.
- Minden a terv szerint halad?
Elindultam feléje. Jean-Claude karon ragadott:
- Anita, hagyd békén. A védelmünk alatt áll.
- Esküszöm neked, ma éjjel egy ujjal sem nyúlok hozzá. Csak mondani akarok neki valamit.
Jean-Claude elengedte a karomat, lassan, mintha nem lenne biztos abban, hogy ez jó ötlet. Odaléptem Monicához, szinte súrolta egymást a testünk. Az arcába leheltem:
- Ha bármi történik Catherine-nel, gondoskodom róla, hogy megdögölj.
Monica gúnyosan rám vigyorgott, bízva a védelemben:
- Közéjük valóként jövök majd vissza.
Éreztem, hogy nemet intek, egyet jobbra, egyet balra, kimérten:
- Kivágom a szívedet. - Még mindig mosolyogtam. Úgy tűnt, abba sem tudom hagyni. - Aztán elégetem, és a hamvait beleszórom a folyóba. Értesz engem?
Monica hallhatóan nyelt egyet. Szoláriumbarna bőre kissé zöldesnek látszott. Bólintott, és úgy nézett rám, mintha én volnék a mumus.
Szerintem elhitte, hogy megtenném. Remek. Utálom, ha kárba megy egy ilyen jó fenyegető szöveg.

8
Néztem, ahogy Catherine taxija eltűnik a sarkon. Catherine nem fordult meg, nem integetett, nem mondott semmit. Holnap ködös emlékekkel ébred majd. Csak egy görbe éjszaka a csajokkal.
Szerettem volna azt gondolni, hogy biztonságban van, de okosabb voltam annál. A levegő sűrű volt, esőillatú. Az utcai lámpák nedvesen csillogtak a járda mentén. A levegő olyan sűrű volt, hogy szinte nem is lehetett belélegezni. St. Louis nyáron. Hurrá.
- Mehetünk? - kérdezte Jean-Claude.
Ahogy ott állt, fehér inge ragyogott a sötétben. Ha zavarta is a nyirkos levegő, nem mutatta. Aubrey az ajtó közelében állt, az árnyékba húzódva. Mindössze a klub vörös neonfénye vetült rá. Aubrey rámvigyorgott, az arca pirosra festve, a teste az árnyékba veszve.
- Kicsit mű a cucc, Aubrey - mondtam.
A vámpír mosolya lehervadt:
- Hogy érted ezt?
- Úgy nézel ki, mint egy másodosztályú Drakula.
Aubrey lelibbent a lépcsőn, azzal a tökéletes könnyedséggel, amely kizárólag az igazán öreg vámpírok sajátja. Az utcai lámpa megvilágította feszült arcát és ökölbe szorult kezét.
Jean-Claude elébe lépett, és halkan, megnyugtató hangon suttogott. Aubrey elfordult, szaggatott mozdulattal megvonta a vállát, és tovasuhant az utcán.
Jean-Claude hozzám fordult:
- Ha tovább piszkálod, egy ponton túl már nem tudom majd visszafogni őt. És akkor meghalsz.
- Azt hittem, az a feladatod, hogy életben tarts ennek a Nikolansnak a kedvéért.
Jean-Claude összevonta a szemöldökét:
- Így van, de nem fogok a védelmedben meghalni. Megértetted?
- Most már igen.
- Jó. Akkor mehetünk? - Jean-Claude a járda felé intett, abba az irányba, amerre Aubrey is ment.
- Gyalog megyünk?
- Nincs messze -Jean-Claude felém nyújtotta a kezét.
A kezére bámultam, és megráztam a fejem.
- Muszáj, Anita. Máskülönben nem kérném.
- Miért muszáj?
- A mai estét titokban kell tartani a rendőrség elöl, Anita. Fogd meg a kezem, játszd el az elázott emberlányt, aki egy vámpírral jár. Ez megmagyarázza a vért a blúzodon. Azt is, hogy hová megyünk, és miért.
A vámpír fölajánlott keze sápadt volt és vékony. Az ujjai nem remegtek, nem mozdultak, mintha örökké ott tudna állni, a kezét felém tartva. Talán így is volt.
Kézen fogtam. Hosszú ujjai a kézfejem köré tekeredtek. Sétálni kezdtünk, meg se mozdult a keze a kezemben. A saját pulzusomat éreztem lüktetni a bőrén. Az ő érverése is meglódult, hogy utolérje az enyémet. A vérkeringése olyan volt, mint egy második szív.
- Ettél már ma? - a hangom lágyan csengett.
- Nem tudod?
- Nálad sohasem lehet tudni.
A szemem sarkából láttam, hogy mosolyog.
- Ez hízelgő.
- Még nem válaszoltál a kérdésemre.
- Nem - mondta ö.
- Nem, még nem válaszoltál, vagy nem, még nem ettél?
A vámpír felém fordította az arcát, ahogy mentünk. Verejték csillant meg az ajka fölött.
- Te mit gondolsz, ma petité? - a hangja puha suttogás volt.
Megrántottam a kezem, próbáltam menekülni, bár tudtam, hogy butaság, és nem fog működni. A keze a kezemre fonódott, és addig szorított, míg már nyögtem tőle. Ő még csak meg sem erőltette magát.
- Ne állj ellen, Anita, - megnyalta a felső ajkát. - Az ellenállás... fölizgat.
- Miért nem ettél korábban?
- Parancsot kaptam, hogy ne tegyem.
- Miért?
Jean-Claude nem felelt. Szemerkélni kezdett az eső. Könnyedén és hűvösen.
- Miért? - ismételtem.
- Nem tudom - Jean-Claude hangja szinte beleveszett az eső suhogásába. Ha nem Jean-Claude-ról lett volna szó, azt mondtam volna, hogy meg van ijedve.
A szálloda magas volt és karcsú, valódi téglából készült. Elöl kéken világító tábla hirdette: "SZABAD SZOBÁK." Más tábla nem volt. Semmi, ami elárulta volna a hely nevét, vagy hogy egyáltalán mi van itt. Csak „SZABAD SZOBÁK."
Jean-Claude haján eső csillogott, mint a gyémánt. A felsőm rátapadt a testemre. Vér kezdett elmosódni. Egy friss vérfoltnak éppen hideg vízre van szüksége. A sarkon egy rendőrautó fordult be, lelassítva. Megdermedtem. Jean-Claude magához rántott. A mellkasának feszítettem a tenyerem, nehogy összeérjen a testünk. A szíve az ujjaim alatt dobogott.
A rendőrautó csigalassan hajtott. Reflektor pásztázta végig az árnyékokat. Rend-szeresen járőröztek a Negyedben. Nem tett jót a turizmusnak, ha a turisták élete ráment a fő attrakcióra.
Jean-Claude megmarkolta az államat, és maga felé fordított. Próbáltam elhúzódni, de az ujjai a húsomba vájtak.
- Ne ellenkezz!
- Akkor sem nézek rád!
- A szavamat adom, hogy nem próbállak megbűvölni téged. Ma éjjel nyugodtan a szemembe nézhetsz. Esküszöm. - Jean-Claude a még mindig felénk haladó rendőrautóra pillantott. - Ha ebbe belekeveredik a rendőrség, nem tudom, mi fog történni a barátnőddel.
Kényszerítettem magam, hogy ellazuljak a karjában, hagy a testem az övéhez simuljon. A szívem úgy kalapált, mintha rohantam volna. Aztán rájöttem, hogy nem a szívemet hallom. Jean-Claude érverése dübörgött végig rajtam. Hallható, érezhető, csaknem tapintható volt. Az arcára emeltem a tekintetem. A szeme a legmélyebb kék volt, amit valaha láttam, tökéletes, akár az éjfél. Pillantása élénk volt, sötét, de nem süllyedtem bele, nem húzott le a mélybe. Csak szemek. Semmi több.
Felém hajolt az arca.
- Esküszöm - suttogta.
Meg akart csókolni. Én nem akartam. De azt sem akartam, hogy a rendőrség megálljon és igazoltasson. Nem akartam megmagyarázni a vérfoltokat, az elszakadt blúzt. Jean-Claude szája tétovázott az ajkam fölött. A szíve hangosan kopogott a fejemben, a vére a fülemben zúgott, a sóvárgása szaggatottá tette a lélegzetemet.
Az ajka selymes volt, a nyelve gyors és nyirkos. Megpróbáltam elhúzódni tőle, de ő a nyakszirtemen tartotta a kezét, és a számat az ő szájához nyomta.
A rendőrség reflektora végigsiklott rajtunk. Elernyedtem, Jean-Claude-hoz simultam, és hagytam, hogy megcsókoljon. Összetapadt a szánk. A nyelvem hozzáért a szemfogához; csontkemény simaság. Elhúzódtam, Jean-Claude engedett. Aztán az arcomat a mellére préselte, fél karja a hátamnak feszült, akár a vas, és magához szorított. Jean-Claude reszketett, de nem az esőtől. Kapkodva szedte a levegőt, az arcomon éreztem, ahogy kalapál a bőre alatt a szíve. A régi égési sebe, síkos és durva felület, az arcomhoz ért.
Forró hullámban öntött el Jean-Claude éhsége. Egészen idáig megóvott tőle.
- Jean-Claude! - nem is kíséreltem meg a hangomból elűzni a félelmet.
- Csitt - a vámpír egész testében megrázkódott. Hangos nyögéssel szakadt ki belőle a lélegzet. Olyan hirtelen eresztett el, hogy megtántorodtam. Arrébb lépett, és egy parkoló autónak dőlt. Az arcát az eső felé tartotta. Még így is érzékeltem a szívverését. Soha azelőtt nem figyeltem oda ennyire a saját pulzusomra, az ereimben keringő vérre. Átöleltem magam, dideregtem a tüzes esőben.
A rendőrautó beleveszett a közvilágításon túli sötétbe. Körülbelül öt perc múlva Jean-Claude összeszedelődzködött. Már nem lehetett érezni a szívverését. Saját pulzusom is szabályos volt és nyugodt. Bármi is történt, vége volt.
Jean-Claude elsétált mellettem, aztán a válla fölött visszaszólt:
- Gyere, Nikolaos már odabent vár.
A nyomában én is beléptem az ajtón. Jean-Claude meg sem kísérelt kézen fogni. Sőt, távol tartotta magát tőlem, míg követtem őt a szűk, kocka alakú előtéren keresztül. A recepciós pult mögött egy halandó ember ült. Fölpillantott ránk a magazinból, amit olvasott. A tekintete rólam Jean-Claude-ra villant, majd vissza. Jól megbámult engem.
Visszabámultam rá. A pasas vállat vont, és ismét beletemetkezett a magazinjába. Jean-Claude fürgén felszaladt a lépcsőn, engem meg se várt. Még csak vissza sem nézett. Talán hallotta, hogy mögötte megyek, vagy talán nem is érdekelte, követem-e őt.
Úgy tűnt, vége a szerelmi színjátéknak. Nahát. Már-már arra kellett gondolnom, hogy a vámpírmester nem bízik magában, ha velem van.
Egy hosszú folyosóra értem, mindkét oldalon ajtók voltak. Jean-Claude éppen eltűnt az egyik ajtó mögött. Az ajtóhoz sétáltam. Nem voltam hajlandó sietni. Csak várjanak, a kurva életbe.
A szobában egy ágy volt, egy éjjeliszekrény, lámpával, és három vámpír Aubrey, Jean-Claude és egy idegen nőnemű vérszívó. Aubrey a legtávolabbi sarokban, az ablak mellett állt. Mosolygott rám. Jean-Claude az ajtó közelében állt. A vámpírnő az ágyon hevert. Úgy nézett ki, ahogy egy vámpírnak kell. Hosszú, egyenes fekete haja vállára hullott. Fekete ruhája talpig ért. A csizmája is fekete volt, tízcentis sarokkal.
- Nézz a szemembe - mondta a nő.
Rápillantottam, mielőtt még észbe kaphattam volna, aztán a földre sütöttem a szemem. A nő nevetett, a kacagása ugyanolyan anyagszerű, mint Jean-Claude-é. Hangját szinte a kezembe tudtam volna fogni.
- Csukd be az ajtót, Aubrey - mondta a nő. Vaskosan recsegő akcentusát nem tudtam beazonosítani.
Aubrey súrolt a testével, ahogy elment mellettem becsukni az ajtót. Aztán ott maradt mögöttem, ahol nem láthattam. Az egyetlen üres falhoz léptem, és megvetettem hátam, hogy mindegyiküket lássam, nem mintha bármi hasznom lett volna belőle. - Rettegsz már? - kérdezte Aubrey.
- Vérzel még? - kérdeztem vissza.
A vámpír keresztbefonta a karját az ingén lévő vérpaca fölött.
- Meglátjuk, ki fog vérezni, mire eljön a hajnal.
- Aubrey, ne gyerekeskedj - kelt fel a nőstényvámpír az ágyról, Tűsarok koppant a csupasz padlón. A nő körbecserkészett, én pedig elfojtottam a vágyat, hogy utána forduljak, nehogy szem elől veszítsem. A nő, mintha csak tudná ezt, ismét fölkacagott.
- Azt szeretnéd, hogy garantáljam a barátnőd biztonságát? - kérdezte. Visszament ágyhoz, és kecsesen visszaereszkedett a matracra. Valahogy rosszabb lett tőle a lába, ahogy ott ült a kétszáz dolláros bőrcsizmában.
- Nem - közöltem.
- Te magad kérted ezt, Anita - szólt Jean-Claude.
- Azt mondtam, Aubrey mesterétől akarok garanciát.
- A mesteremmel beszélsz, kislány.
- Nem, nem vele beszélek. - A szobában hirtelen nagy csend támadt. Valami percegést hallottam a falban. Föl kellett néznem, hogy megbizonyosodjak róla, a vámpírok még mindig a szobában vannak. Rezzenéstelenek voltak, akár a szobrok, nem mozdultak, nem lélegeztek, nem éltek. Mind rettentően öregek, de nem eléggé. Egyikük sem lehetett Nikolaos.
- Én vagyok Nikolaos - mondta a nő, csábos hangja átlebbent a szobán. Szerettem volna hinni neki, de mégsem tettem.
-- Nem - mondtam. - Te nem vagy Aubrey úrnője. - Megkockáztattam, hogy a szemébe pillantsak. A szeme fekete volt, és elkerekedett a meglepetéstől, mikor ránéztem. -- Nagyon öreg vagy és nagyon erős, de nem vagy elég öreg és elég erős ahhoz, hogy Aubrey úrnője legyél.
Jean-Claude megszólalt:
- Mondtam, hogy átlát rajta.
- Csönd!
- A játék véget ért, Theresa. A lány tudja.
- Csak azért, mert te megmondtad neki!
- Mondd el, honnan tudod, Anita.
Vállat vontam:
- Nem stimmel a csaj. Egyszerűen nem elég öreg. Aubrey-ban több erőt érzek, mint benne. Ez így nem kóser.
- Még mindig ragaszkodsz hozzá, hogy beszélj a mesterünkkel? - kérdezte a vámpírnő.
- Még mindig garanciát akarok, hogy a barátnőm biztonságban lesz - hordoztam körbe a pillantásom a szobán, mindhármójukra ránéztem. - És kezdek belefáradni a hülye kis játékaitokba.
Aubrey hirtelen felém lendült. Lelassult a világ. Megijedni nem volt idő. Hátrálni próbáltam, bár tudtam, hogy nincs hová.
Jean-Claude rárohant Aubrey-ra, a keze feléje nyúlt. Nem éri el időben.
Aubrey keze a semmiből bukkant fel, és vállon talált. Az ütésétől minden levegő kiszökött a testemből, és a falnak repültem. A hátam a falon csattant. Egy pillanattal később a fejem is, bumm. A világ szürke lett. Végigcsúsztam a falon. Nem kaptam levegőt. Kis fehér izék táncoltak a szürkeség előtt. Aztán a világ elfeketedett. Lecsúsztam a padlóra. Nem fájt; semmi se fájt. Küszködtem, hogy levegőhöz jussak, amíg nem kezdett égni a mellkasom, aztán mindent elborított a sötétség.

9
Hangok úsztak át a sötétségen. Álmodom.
- Nem kellett volna megmozditanunk.
- Ellenszegültél volna Nikolaosnak?
- Segítettem idehozni, nem? - Ez egy férfi hangja volt.
- De - felelte egy nő.
Behunyt szemmel feküdtem. Mégsem álom volt. Emlékeztem Aubrey semmiből felbukkanó kezére. Nyitott tenyeres ütés. Ha ököllel ütött volna... de nem úgy ütött. Még életben voltam.
- Anita, ébren vagy?
Kinyitottam a szemem. A fény a fejembe nyilallt. A fény és a fájdalom elöl újra becsuktam a szemem, de a fájdalom megmaradt. Oldalra fordítottam a fejem, és ez hiba volt. A fájdalom mellé hányinger társult. Úgy éreztem, a fejemben szét akarnak csúszni a csontok. Fölemeltem a kezem, hagy eltakarjam a szemem, és felnyögtem.
- Anita, jól vagy?
Miért kérdezik ezt az emberek, ha a válasz nyilvánvalóan nem? Suttogva szólaltam meg, nem voltam biztos abban, milyen érzés lesz beszélni. Nem is volt olyan rossz.
- Csodálatosan - mondtam. - Nem lehetne még egyszer?
- Micsoda? - Ez a nő volt.
- Azt hiszem, gúnyolódik - állapította meg Jean-Claude. Megkönnyebbültnek tűnt. - Ha már viccel, nem lehet túl nagy baja.
Ami az utóbbit illeti, ebben én nem voltam olyan biztos. A hányinger hullámukban tört rám, a fejemtől a gyomrom felé haladva, nem pedig fordítva. Le mertem volna fogadni, hogy agyrázkódásom van. A kérdés az volt, hogy mennyire súlyos.
- Anita, tudsz mozogni?
- Nem - suttogtam.
- Akkor úgy kérdezem: föl tudsz ülni, ha segítek?
Nagyot nyeltem, próbáltam levegőt venni a fájdalmon és a hányingeren keresztül.
- Esetleg...
Két kéz ölelte körül a vállam. Ahogy Jean-Claude fölemelt, a csontok a fejemben előre akartak csúszni. Levegő után kaptam, és nyelni próbáltam.
- Hánynom kell...
Négykézláb a padló felé fordultam. Túl hirtelen mozdulat volt. Úgy fájt, hogy villódzó fényt és sötétséget láttam tőle. A gyomrom fölemelkedett. Égető epe tört föl a torkomból. A fejem majdnem szétrobbant.
Jean-Claude fél kézzel a derekamat fogta át, másik hűvös keze a homlokomon volt, a helyén tartva a koponyámat. A hangja úgy ölelt körbe, akár egy paplan. Franciául beszélt, nagyon halkan. Egyeden szavát sem értettem, de nem is volt rá szükség. A hangja körülvett, elringatott, tompította a kínt.
Jean-Claude magához ölelt, én pedig túl gyenge voltam ahhoz, hogy tiltakozzam. Az előbb még süvítem a fejemben a fájdalom; most már csak távoli sajgásként lüktetett. Még mindig abszurdumnak tűnt, hogy elfordítsam a fejemet, féltem, hogy szét fog esni, de ez a fájdalom már más volt, elviselhető.
Jean-Claude nedves ronggyal megtörölte az arcom és a szám. - Jobban vagy már? - kérdezte.
- Igen. - Nem értettem, hová tűnt a fájdalom.
Theresa megszólalt:
- Jean-Claude, mit csináltál?
- Nikolaos azt kivárta, hogy a lány eszméletén legyen, ha találkozik vele. Te is láttad. Kórházra van szüksége, nem újabb kínzásra.
- Tehát segítettél neki - úgy tűnt, a vámpírnőt szórakoztatja a dolog. - Nikolaos nem fog örülni.
Jean-Claude vállat vont:
- Azt tettem, amit kellett.
Képes voltam anélkül kinyitni a szemem, hogy elájultam volna, vagy nőtt volna a fájdalom. Valami várbörtönben voltunk, ennél jobb szó nincs rá. A kocka alakú szobát, amely talán hatszor hat méter lehetett, vastag kőfalak zárták körül. Lépcső vezetett föl egy vasrácsos faajtóhoz. Még láncok is voltak a falon. És lobogó fáklyák sora. Már csak a kínpad és a fekete csuklyás hóhér hiányzott, sonkás karokkal és „Szeretlek, mami" feliratú tetkóval. Úgy lett volna tökéletes.
Jobban éreztem magam, sokkal jobban. Nem lett volna szabad ennyire gyorsan gyógyulnom. Máskor is bántak már el velem ilyen csúnyán. De az nem múlt el így.
- Fel tudsz ülni segítség nélkül? - kérdezte Jean-Claude.
A válasz igen volt, meglepő módon. Felültem, a hátam a falnak vetve. A fájdalom még mindig jelen volt, de egyszerűen már nem volt annyira intenzív. Jean-Claude a lépcső mellől előkerített egy vödröt, és végigöntötte a padlót. A padló közepére egy nagyon modern lefolyót építettek.
Theresa csípőre tett kézzel állt, és engem bámult:
- Tényleg gyorsan gyógyulsz. - Meglepetés érződött a hangjából, és még valami, amit nem tudtam meghatározni.
- Már szinte nem is fáj, nem is émelygek. Miért?
A vámpírnő önelégülten vigyorgott, a szája fölfelé görbült:
- Ezt Jean-Claude-tól kell megkérdezned. Az ő műve, nem az enyém.
- Mivel te nem is vagy rá képes - Jean-Claude hangja dühösen szólt.
A nő arca elfehéredett:
- Akkor sem tettem volna meg.
- Miről van szó? - kérdeztem.
Jean-Claude rám nézett, gyönyörű arca kifürkészhetetlen. Sötét tekintete az enyémbe fúródott. Csak szemek.
- Rajta, mester, mondd el neki. Lássuk, milyen hálás lesz érte.
Jean-Claude rám meredt. az arcomat fürkészte:
- Nagyon pórul jártál, agyrázkódásod volt. De Nikolaos nem engedi, hogy kórházba vigyünk, amíg ez a... megbeszélés véget nem ért. Arról féltem, meghalsz, vagy nem leszel... használható. - Soha nem hallottam ennyire bizonytalannak a hangját. - Úgyhogy megosztottam veled a saját életerőmet.
Rázni kezdtem a fejem. Nagy hiba volt. A kezem a homlokomra szorítottam.
- Nem értem.
Jean-Claude széttárta a kezét:
- Nem tudom megfogalmazni.
- Ó, majd én, ha megengeded - vágott közbe Theresa. - Jean-Claude megtette az első lépést, hogy emberi szolgát csináljon belőled.
- Nem! - habár a világos gondolkodás még mindig problémát jelentett, erről tudtam, hogy nem lehet igaz. - Nem próbált becsapni sem az elméjével, sem a szemével. Nem harapott meg.
- Nem azokról a szánalmas félemberekről beszélek, akiket párszor megharapunk, és aztán megteszik, amit mondunk. Hanem az örökös szolgákról, akiket soha nem bántunk és nem harapunk meg. Akik majdnem olyan lassan öregszenek, mint mi.
Még mindig nem értettem. Talán ki is ült az arcomra, mert Jean-Claude megszólalt:
- Elvettem tőled a fájdalmat, és adtam neked... a szívósságomból.
- Akkor most érzed, ami nekem fáj?
- Nem, nincs fájdalom. Kicsit ellenállóbbá tettelek.
Még mindig nem fogtam fel teljesen a dolgot, vagy inkább meghaladta a képességeimet.
- Nem értem.
- Figyelj már, amit Jean-Claude megosztott veled, azt mi nagy ajándéknak tartjuk, és csak azok részesülhetnek benne, akik felbecsülhetetlen értékűnek bizonyulnak.
Jean-Claude-ra meresztettem a szemem:
- Ez azt jelenti, hogy a hatalmadba kerültem?
- Épp ellenkezőleg - mondta Theresa -, most már immúnis vagy a tekintetére, a hangjára és az elméjére. Csakis a saját akaratodból fogod őt szolgálni. Látod már, mit tett?
Belebámultam Theresa fekete szenébe. Csak szemek.
Ő bólintott:
- Kezded érteni. Halottkeltőként részben eddig is immúnis volnál a tekintetünkre. Most már szinte teljesen az vagy. - Theresa hirtelen ugató nevetést hallatott.- Nikolaos mindkettőtöket elpusztít - azzal a vámpírnő felvonult a lépcsőn, csizmasarka dobogott a kövön. Az ajtót nyitva hagyta maga mögött.
Jean-Claude odajött, és fölém hajolt. Az arca kifürkészhetetlen.
- Miért? - kérdeztem.
Ő csak bámult rám. A haja szabálytalan csigákban száradt meg az arca körül. Még mindig gyönyörű volt, de a haja még jobban élettel telivé tette.
- Miért?
Ekkor Jean-Claude elmosolyodott, a szeme sarkiban a fáradtság ráncai gyülekeztek.
- Ha meghalsz, a mesterünk megbüntet minket. Aubrey már bűnhődik is... az udvariatlanságáért.
A vámpír sarkon fordult, fölment a lépcsőn, és visszanézem rám:
- Majd jön érted valaki, ha Nikolaos elérkezettnek látja az időt. - Jean-Glaude becsukta az ajtót, és hallottam, hogy rátolja a reteszt, és ráfordítja a kulcsot. Zengő hangja áthatolt a kémlelőablak rácsán, bugyborékolt benne a kacagás:
- Talán azért csináltam, mert tetszettél. - Ez a kacaj azonban keserű volt, és éles, akár a törött üveg.

(folyt.köv.)

Nincsenek megjegyzések: