30
A pisztolyomat az ölembe helyeztem, aztán a biztonsági öv alá küzdöttem ma-gam. Phillip belesüppedt az ülésbe, hosszú lábait szétterpesztette a padló közepén domborodó kardánbox mindkét oldalán. A szeme csukva volt.
- Hová? - kérdezte Willie.
Jó kérdés. Én haza akartam menni, aludni, de...
- Phillip arcát össze kell foltozni.
- Kórházba akarod vinni?
- Jól vagyok - szólt közbe Phillip. A hangja mély volt és furcsa.
- Nem vagy jól - ellenkeztem.
Ő kinyitotta a szemét, felém fordult és rám nézett. A vér végigfolyt a nyakán, sötét patakként csillogott az utcai lámpák fényében.
- Veled sokkal jobban elbántak a múlt éjjel - mondta.
Félrefordultam és kinéztem az ablakon. Nem tudtam, mit mondjak.
- Már rendbejöttem - feleltem aztán.
- Én is rendbe fogok jönni.
Visszanéztem rá. Ő engem bámult Az arckifejezéséből nem tudtam kiolvasni semmit, pedig akartam.
- Mire gondolsz, Phillip?
Elfordította a fejét, és maga elé bámult. Az arcát árnyék borította, csak a körvo-nala látszott.
- Arra gondolok, hogy szembeszálltam az úrnővel. Sikerült. Sikerült! - az utolsó szónál vad indulat sütött a hangjából. Vad büszkeség.
- Bátran viselkedtél - dicsértem meg.
- Ugye?
Mosolyogva bólintottam:
- Bizony.
- Utálom, hogy félbe kell szakítanom benneteket, de tudnom kéne, hová vigyem ezt a járgányt - szólt közbe Willie.
- Vigyél vissza a Bűnös Vágyakhoz - kérte Phillip.
- Dokihoz kéne menned - vetette ellen Willie.
- Majd a klubban ellátnak.
- Tuti?
A fiú bólintott, aztán megrándult az arca, és hozzám fordult.
- Tudni akartad, ki adott parancsot nekem. Nikolaos volt az. Igazad volt. Az első napon. Az úrnő azt akarta, csábítsalak el téged - mosolyodott el. A vérrel együtt nem volt szép látvány. - Azt hiszem, nem feleltem meg a célnak.
- Phillip... - kezdtem én.
- Nem, semmi baj. Igazad volt velem kapcsolatban. Beteg vagyok. Nem csoda, hogy nem kívántál.
Willie-re sandítottam. Ő a vezetésre koncentrált, mintha az élete függene tőle. A francba, holtan tényleg okosabb volt, mint élve.
Mély levegőt vettem, és megpróbáltam eldönteni, mit feleljek.
- Phillip... A csók, mielőtt... megharaptál...
Te jó ég, hogy mondhattam ilyet?
- Az jó volt - folytattam.
Phillip gyorsan rám pillantott, aztán félrenézett.
- Komolyan mondod?
- Igen.
Kínos csönd ülte meg az autót. Az út surrogása hallatszott a kerekek alatt. Csak az éjszaka felvillanó fényei váltakoztak a sötétséggel.
- Az egyik legmerészebb dolog volt, amit valaha láttam, amikor ma éjjel szembeszálltál Nikolaosszal. És az egyik legőrültebb - vallottam be.
Phillip fölnevetett, váratlanul, meglepetten.
- Soha többé ne csináld. Nem akarom, hogy a halálod a kezemen száradjon - tettem hozzá.
- Az én döntésem volt - felelte.
- Nincs több hősködés, oké?
Rám pillantott.
- Sajnálnád, ha meghalnék?
- Igen.
- Azt hiszem, ez már valami.
Mit akart, mit mondjak? Valljak neki örök szerelmet, vagy valami hasonló baromságot? Vagy hogy örökké őt kívánom? Ez is, az is hazugság lett volna. Mit akart tőlem? Majdnem megkérdeztem, de aztán mégsem. Annyira nem voltam bátor.
31
Már majdnem három óra volt, mire fölsétálhattam a lépcsőn a lakásomhoz. Minden horzsolásom sajgott. A térdem, a lábam, a derekam szinte fogcsikorgató kínban égett a magas sarkú cipő miatt. Egy hosszú, forró zuhanyra és alvásra vágy-tam.
Talán, ha igazán szerencsém van, aludhatok nyolc órát zavartalanul. Persze erre nem mertem volna fogadni.
A lakáskulcsot az egyik kezembe, a pisztolyt a másikba vettem. Oldalt tartottam a pisztolyt, arra az esetre, ha az egyik szomszéd váratlanul kinyitná az ajtaját. Nem kell félni, emberek, ez csak a barátságos halottkeltő a környékről.
Hosszú idő óta először úgy találtam az ajtót, ahogy hagytam: zárva. Köszönőm, Istenem. Nem voltam abban a hangulatban, hogy ilyen kora reggel rabló-pandúrt játsszam.
Bent lerúgtam a cipőmet, közvetlenül a bejárat mellett, majd a hálószobába támolyogtam. Az üzenetrögzítőmön villogott a jelzőfény. Az ágyra tettem a pisztolyt, rácsaptam a lejátszás gombra, és vetkőzni kezdtem.
- Helló, Anita, itt Ronnie. Leszerveztem egy találkát holnapra a HAV egyik emberével. Az irodámban, délelőtt tizenegykor. Ha nem jó az időpont, hagyj üzenetet a rögzítőmön, és visszahívlak. Légy óvatos.
Kattanás, berregés, majd Edward hangja hallatszott a gépből:
- Az óra ketyeg, Anita.
Katt.
Anyád.
- Élvezed a kis játékaidat, ugye, te köcsög?
Egyre durcásabb lettem, és nem tudtam, mit csináljak Edwarddal. Vagy Nikolaosszal, vagy Zacharyval, vagy Valentine-nal, vagy Aubrey-val. Csak azt tudtam, hogy zuhanyozni akarok. Ez jó kiindulópont volt. Talán majd támad valami zseniális ötletem, miközben lesúrolom a bőrömről a kecskevért.
Bezártam a fürdőszobaajtót, és a pisztolyt a vécé fedelére raktam. Kezdtem kissé paranoiássá válni. De talán a realista jobb szó volt rá.
Addig engedtem a vizet, amíg gőzölögni nem kezdett, aztán aláálltam. Most sem voltam közelebb a vámpírgyilkosságok megoldásához, mint huszonnégy órával azelőtt.
Még ha megoldottam volna az ügyet, akkor is maradnak problémák. Aubrey és Valentine meg fog ölni, amint Nikolaos leveszi rólam a kezét. Tök jó. Még abban sem voltam biztos, hogy Nikolaosnak nem voltak ilyen irányú elképzelései. Na és Zachary, ő pedig embereket gyilkolt, hogy a vudu-varázslatát táplálja. Hallottam már olyan varázslatokról, amelyek emberáldozatot követeltek. Olyanokról, amelyek a halhatatlanságnál jóval kevesebbet kínáltak. Pénz, hatalom, szex - a legősibb vágyak. A szükséges vér nagyon különleges volt - gyermekek, szüzek, vagy serdületlen fiúk, vagy akár töpörödött, kék hajú, falábú öreg hölgyek vére. Na jó, ennyire azért nem volt különleges, de valamilyen szabálynak lennie kellett. Hasonló áldozatok sorozatos eltűnése. Ha Zachary otthagyta a holttesteket a helyszínen, akkor az újságok mostanra már felkapták volna a hírt. Talán.
Meg kellett állítani őt. Ha ma nem lépek közbe, már megállították volna. Egy jó cselekedet sem marad büntetlenül.
Tenyérrel a csempének támaszkodtam, hagytam, hogy szinte tűzforró patakokban végigcsorogjon a hátamon a víz. Oké, meg kellett ölnöm Valentine-t, mielőtt ő ölne meg engem. Volt rá felhatalmazásom. Azt soha nem vonták vissza. Persze először meg kellett találnom őt.
Aubrey veszélyes volt, de legalább addig nem volt útban, amíg Nikolaos ki nem engedte a csapdává vált koporsójából.
Zacharyt egyszerűen föladhattam volna a rendőrségen. Dolph hallgatott volna rám, de egy morzsányi bizonyítékom se volt. A pokolba is, arról a varázslatról még én se hallottam. Ha én magam se értettem, micsoda Zachary, hogyan magyaráztam volna el a rendőrségnek?
Nikolaos. Életben hagyna vajon, ha megoldom az ügyet? Vagy nem? Nem tud-tam.
Edward másnap este jön majd értem. Vagy átadom neki Nikolaost, vagy kihasít egy darabot az irhámból.
Edwardot ismerve fájdalmas lesz elveszteni azt a darabot. Talán egyszerűen kiadhatnám neki a vámpírt. Csak megmondom neki, amit tudni akar. Ha Edwardnak nem sikerül őt megölnie, jön Nikolaos és elkap. Bármi másnál jobban el akartam kerülni azt, hogy Nikolaos kezei közé kerüljek.
Megtörülköztem, végigszántottam a hajkefével a hajamon, és muszáj volt ennem valamit. Győzködtem magam, hogy túl fáradt vagyok az evéshez. De a gyomrom nem hitt nekem.
Négy óra múlt, mire ágyba zuhantam. A keresztem ott volt a nyakamon, biztonságban. A pisztoly a fejtámla mögötti tokban. És csupán a pánik kedvéért a matrac és a rugók közé csúsztattam egy kést. Sohasem érném el időben, hogy hasznát is vegyem, de... Az ember sohasem tudhatja.
Megint Jean-Claude-dal álmodtam. Egy asztalnál ült, és áfonyát evett.
- A vámpírok nem esznek szilárd ételt - jelentettem ki.
- Pontosan - a vámpír mosolygott, és felém lökte a tál gyümölcsöt.
- Utálom az áfonyát - közöltem.
- Nekem mindig a kedvencem volt. Évszázadok óta nem ettem ilyet - JeanClaude arca vágyakozónak tűnt.
Fölemeltem a tálat. Hűvös volt, szinte hideg. Az áfonyák vérben úszkáltak. A tál kihullott a kezemből, lassan vér ömlött ki belőle az asztalra, több, mint amennyi valaha a tálba fért. A vér az asztal tetejéről a padlóra csöpögött.
Jean-Claude rám bámult a véres asztal fölött. A szavai akár a perzselő szél:
- Nikolaos mindkettőnket meg fog ölni. Úgyhogy nekünk kell először lecsapnunk, ma petite.
- Mi ez a szarság a többes számmal?
A vámpír az ömlő vérbe merítette két sápadt kezét, és felém nyújtotta, mint egy csészét. Az ujjai közül vér csepegett.
- Igyál. Erőssé tesz.
A sötétségbe meredő tekintettel ébredtem.
- Dögölj meg, Jean-Claude - suttogtam. - Mit csináltál velem?
A sörét, üres szobából nem érkezett válasz. Hála az égnek az ilyen apró szívességekért. Az óra szerint három perccel múlt hajnali hat. Megfordultam, és visszafészkeltem magam a takarók közé. A légkondicionáló surrogása nem volt képes elfedni az egyik, éppen vizet engedő szomszédom zaját. Bekapcsoltam a rádiót. Az elsötétített szobát Mozart Esz-dúr zongoraversenye töltötte be. Túl élénk volt az alváshoz, de lármára vágytam. Nekem ez volt a lárma.
Nem tudom, hogy Mozart tette, vagy csak túl fáradt voltam, mindenesetre visszaaludtam. Ha álmodtam is, nem emlékeztem rá.
32
Az ébresztőóra belevijjogott az álmomba. Olyan volt, mint egy autóriasztó, gusztustalanul hangos. A tenyeremmel rácsaptam a gombra. Hála istennek leállt. Félig begyógyult szemmel az órára pislogtam. Reggel kilenc. A rohadt életbe. Elfelejtettem átállítani az ébresztőt. Még arra is volt időm, hogy fölöltözzek, és templomba menjek. Nem akartam fölkelni. Nem akartam templomba menni. Isten biztosan megbocsát most az egyszer.
Persze most minden segítségre szükségem volt. Talán még meg is világosodom, és minden a helyére kattan. Senki ne röhögjön, már történt ilyen azelőtt. Nem bízom magam az isteni segítségre, de néha a templomban jobban tudok gondolkodni.
Ha a világ tele van vámpírokkal és rosszfiúkkal, és az ember és a halál közt csak egy megszentelt kereszt áll, az más fényt vet az egyházra. Mondjuk így.
Nyögve kimásztam az ágyból. Csörgött a telefon. Az ágy szélére ültem, vártam, hogy bekapcsoljon a rögzítő. Bekapcsolt.
- Anita, itt Storr őrmester. Újabb vámpírgyilkosság történt.
Fölemeltem a kagylót:
- Helló, Dolph!
- De jó. Örülök, hogy elcsíptelek, mielőtt templomba mentél volna.
- Megint egy döglött vámpír?
- Aha.
- Pont mint a többi? - érdeklődtem.
- Úgy tűnik. Ide kéne jönnöd, hogy megnézd.
Bólintottam, aztán rájöttem, hogy Dolph nem látja, ezért így feleltem:
- Hogyne, mikor?
- Most rögtön.
Felsóhajtottam. Ennyit a templomról. Nem tartogathatják délig vagy még tovább a holttestet kizárólag az én kedvemért.
- Add meg a címet. Várj, hadd hozzak egy tollat, ami fog. - Az ágy mellett tartottam egy jegyzettömböt, de a toll tudtom nélkül kifogyott. - Oké, mehet.
A helyszín mindössze egy háztömbnyire volt a Kárhozottak Cirkuszától.
- Ez a Negyed peremén van. A többi gyilkosság egyike sem esett ilyen messzire a Riverfronttól.
- Igaz- ismerte be Dolph.
- Még miben más ez a mostani?
- Ha idejössz, meglátod.
Az Informatív Ember.
- Remek, egy félórán belül ott vagyok.
- Viszlát addig - azzal a vonal megszakadt.
- Hát jó reggelt neked is, Dolph - mondtam a kagylónak. Talán az őrmester sem volt az a korán kelő fajta.
A kezem gyógyult. Múlt éjjel levettem róla a kötést, mert tele lett kecskevérrel. A horzsolások szépen varasodtak, úgyhogy nem vesződtem tovább a kötszerrel.
A karomon a kés nyomát kövér pólya takarta. A bal karomat nem sérthettem föl többet. Nem volt rajta hely.
A nyakamon sajogni kezdett a harapásnyom. Olyan volt, mintha nagyon durván... Ha Zerbrowski meglátná, nem élném túl. Kötszert tettem a sebre. Most úgy nézett ki, mintha vámpírharapást rejtegetnék. A rohadt életbe. Úgy hagytam. Hadd találgassanak az emberek. Amúgy sincs közük hozzá.
Piros színű pólót vettem, betűrtem a farmerba. Nike csuka, vállszíj a pisztolyomnak, és kész is voltam. A vállra való pisztolytáskán van egy kis zseb, a tartalék lőszernek. Új tárakat tettem bele. Huszonhat golyó. Reszkessetek, rosszfiúk. Az igazat megvallva a legtöbb tűzharc véget ért, még mielőtt az első nyolc lövést leadták volna. De mindig volt egy újabb alkalom.
A karomra vetve magammal vittem egy élénksárga széldzsekit. Abban az esetben, ha az embereket idegesítette volna a pisztolyom, fölvehettem. De hát a rendőrséggel fogok dolgozni. Ők is közszemlére teszik a fegyvereiket. Én miért ne tenném? Mellesleg belefáradtam a játékokba. Hadd tudják a szemetek, hogy elszánt vagyok és fegyveres.
Egy gyilkosság helyszínén mindig túl sok az ember. Nem az ügyetlenkedők, akik bámészkodni jöttek, arra számít az ember. Mindig van valami izgató másvalaki halálában. Hanem a helyszínen mindig nyüzsögnek a rendőrök, főleg nyomozók, közöttük elszórva néhány egyenruhás. Ilyen sok zsaru egyetlen aprócska gyilkosság miatt.
Még egy híradós kisbusz is állt ott, a hátuljából hatalmas műholdas antenna meredezett, akár egy óriási lézerágyú valami negyvenes évekbeli sci-fiből. Hogy még több híradós kisbusz is jön majd, arra fogadni mertem volna. Nem tudtam, eddig hogyan tartotta titokban a rendőrség.
Vámpírgyilkosságok, jesszus atyám, a szenzációhajhászás legmagasabb foka. Még csak hozzá sem kell költeni semmit, hogy kellően bizarr legyen.
Az operatőrtől a tömeg választott el. Dolph arcába éppen mikrofont tolt egy rövid szőke hajú riporter, elegáns menedzseröltönyben. Amíg a gusztustalan maradványok mellett maradtam, biztonságban voltam. Lefilmezhettek, de úgysem tudták volna leadni a tévében. A jó ízlés meg minden, tudjuk.
Volt egy kártyám, műanyag tokban, fényképpel, ami feljogosított a rendőrségi területre való belépésre. Mikor föltűztem a galléromra, mindig úgy éreztem magam, mint egy ifjú FBI-ügynök.
A sárga rendőrségi kordonnál megállított egy túlbuzgó fakabát. Több másodpercig bámulta az igazolványomat, mint aki el akarja dönteni, kóser vagyok-e vagy sem. Vajon átenged a kordonon, vagy előbb idehív egy nyomozót?
Csak álltam, kezem az oldalam mellett, igyekeztem ártalmatlannak látszani. Az pont nagyon jól megy nekem. Abszolúte cuki tudok lenni. Az egyenruhás fölemelte a szalagot és átengedett. Ellenálltam a kísértésnek, hogy így szóljak: "Ügyes fiú." Inkább azt mondtam:
- Köszönöm.
A holttest a lámpavas közelében hevert. A lábak szétvetve. Az egyik kar a test alatt, megcsavarodva, valószínűleg eltölt. A hulla hátának közepe hiányzott, mintha valaki fél kézzel belevájt volna a testbe, és egyszerűen kikanalazta volna a belsejét.
Csakúgy, mint az összes többinél, nyilvánvalóan hiányzik a szív.
A holttest mellett Clive Perry detektív állt. Magas, karcsú, fekete férfi volt, a szellemirtó brigád legújabb tagja. Mindig olyan halk szavúnak és kedvesnek tűnt. Soha nem tudtam Perryről elképzelni, hogy olyan durva dolgot művelne, amivel keresztbe tesz valaki másnak, de a brigádba sose került ember ok nélkül.
A nyomozó felpillantott a noteszából:
- Üdv, Miss Blake.
- Helló, Perry nyomozó.
A pasas elmosolyodott:
- Storr őrmester mondta, hogy ön is eljön.
- Már mindenki végzett a hullával?
Perry bólintom
- A magáé.
A test alatt sötétbarna vértócsa terjengett. A hulla alakjából és a fekete nadrágkosztümből arra következtettem, hogy nő volt. Persze ezt viszonylag nehéz volt úgy eldönteni, hogy a dög a hasán feküdt, a mellkasát kivájták, és hiányzott a feje. Fehéren csillant elő a gerince. A nyakából úgy ömlött ki a vér, akár egy eltört vörösboros palackból. A bőre elszakadt, megnyúlt. Olyan volt, mintha valaki leszakította volna azt az átkozott fejet.
Nagyot nyeltem. Már hónapok óta nem hánytam egyetlen meggyilkolt áldozat láttán sem. Fölálltam, és kissé eltávolodtam a testtől.
Csinálhatott ilyet emberi lény? Nem. Talán. A francba. Ha ember tette, nagyon igyekezett, hogy ne annak nézzen ki. Mindegy, mit mutatott a felszín, a halottkém mindig talált a testen késnyomokat. A kérdés az volt, hogy a késnyomok a halál be-állta előtt vagy azután keletkeztek? Vajon egy ember próbált szörnynek látszani, vagy egy szörny embernek?
- Hol a fej? - kérdeztem.
- Biztosan jól érzi magát?
A nyomozóra néztem. Elsápadtam volna?
- Nem lesz semmi bajom.
Én, a nagy, erős vámpírvadász, nem rókázok a letépett fejek láttán. Minden a legnagyobb rendben.
Perry felvonta a szemöldökét, de túl udvarias volt ahhoz, hogy tovább erősködjön. Két és fél méterrel arrébb vezetett a járdán.
Valaki nejlonzsákot húzott a fejre. A nejlon alól előszivárgott második, kisebb vértócsa már félig megalvadt.
Perry föléje hajolt, és megmarkolta a nejlont.
- Felkészült?
Bólintottam, a hangomban nem bíztam. A férfi felemelte a nejlont, akár egy színpadi függönyt, arról a járdán heverő dologról.
Hosszú fekete haj kígyózott a sápadt arc körül. A haj filces és ragacsos volt a vértől. Az arc valamikor vonzó volt, de többé már nem lesz az. A vonásai elernyedtek, valószerűtlen, akár egy babaarc. A szememmel felfogtam a látványt, de beletelt pár másodperc, mire az agyam is kapcsolt.
- Szent szar!
- Mi az?
Gyorsan fölegyenesedtem, és két lépést tettem az úttest felé. Perry odaállt mellém.
- Jól van?
Visszapillantottam a nejlonra, benne a szörnyű kis gombóccal. Hogy jól vagyok-e? Remek kérdés. Azonosítani tudtam ezt a hullát. Theresa volt az.
33
Pár perccel tizenegy előtt értem Ronnie irodájába. Már a kilincsen volt a kezem, de megtorpantam. Nem bírtam lerázni magamról Theresa járdán heverő fejének látványát. Kegyeden nő volt, és valószínűleg több száz embert ölt meg. Akkor miért éreztem szánalmat iránta? Hülyeségből, azt hiszem. Mély levegőt vettem, és belöktem az ajtót.
Ronnie irodája teli van ablakokkal. Két irányból, dél és nyugat felől dől be a fény. Ami azt jelenti, hogy délutánonként olyan a szoba, mint egy naperőmű. Ennyi napfénnyel semmilyen légkondicionáló nem képes megbirkózni.
Ronnie napfényes ablakából látni lehet a Negyedet. Ha akarjuk.
Veronica hívogatóan intett, én pedig beléptem a szinte vakítóan fényes irodába.
Az íróasztal előtt egy székben finom külsejű nő ült. Ázsiai arcából gondosan hátrasimította fényes fekete haját. Méretre készült szoknyájához illő, bíborszínű zakója gondosan félbehajtva lógott a szék karfáján. A nő levendulakék, fényes blúza a figyelmet mandulavágású szemére és halvány, levendulakék szemhéjfestékére terelte. Keresztezett bokával, ölében összekulcsolt kézzel ült. Levendulakék blúzával még a tikkasztó hőségben is hűvös benyomást keltett.
Egy pillanatra készületlenül ért, hogy így látom őt, annyi év után. Végül aztán becsuktam az eltátott számat, és kezet nyújtva elébe mentem:
- Beverly, rég nem láttuk egymást.
A nő kecsesen fölemelkedett, és hűvös kezét a markomba tette:
- Három éve.
Precíz, Beverly tetőtől talpig precíz volt.
- Ti ketten ismeritek egymást? - csodálkozott Ronnie.
Feléje fordultam:
- Bev nem is említette, hogy ismer engem?
Veronica a fejét rázta.
A vendégre bámultam.
- Miért nem szóltál róla Ronnie-nak?
- Nem tartottam szükségesnek. - Beverlynek föl kellett emelnie az állát, hogy a szemembe nézhessen. Nem túl sok ember kényszerül erre. Elég ritkán történik ilyesmi, úgyhogy mindig szokatlannak érzem: mintha le kéne hajolnom, hogy a tekintetünk egy szintre kerüljön.
- Elmondaná valaki, honnan ismeritek egymást? - követelődzött Ronnie.
Megkerült minket, hogy az íróasztalához üljön. Görgős székét enyhén hátrabillentette, karját összefonta a hasa fölött, és várt. Tiszta szürke tekintete rám szegeződött, puhán, akár a macskák bundája.
- Nem baj, ha elmondom neki, Bev?
Bev már visszaült a helyére, sima, nemes mozdulattal. Igazán méltóságteljes volt, mindig egy igazi hölgy benyomását keltette bennem, a szó legjobb értelmében.
- Ha szükségesnek érzed, nincs kifogásom ellene - válaszolta.
Nem éppen harsány biztatás, de megteszi. Lezöttyentem a másik székbe, élesen tudatában annak, hogy farmerben és futócipőben vagyok. Bev mellett rosszul öltözött kölyöknek tűntem. De csak egy pillanatig éreztem ezt, aztán elmúlt. Emlékezz arra, hogy a beleegyezésed nélkül senki nem kelthet benned kisebbrendűségi érzést. Ezt Eleanor Roosevelt mondta. Igyekszem e szerint az idézet szerint élni. Legtöbbször sikerül is.
- Bev családja áldozatul esett egy vámpírhordának. Csak ő élte túl. Én egyike voltam azoknak, akik segítettek elpusztítani a vérszívókat.
Rövid voltam és lényegre törő, rohadtul sok mindent kihagytam. Főleg a kínos részeket.
Csendes, precíz hangján Beverly szólalt meg.
- Anita azt hagyta ki, hogy a saját élete kockáztatásával megmentette az enyémet - Ezután Bev az ölébe tett kezére nézett.
Eszembe jutott, milyen volt Beverly Chin, amikor először pillantottam meg. Fehér lába a padlón dörömbölt. A lecsapni készülő vámpír szemfogai megvillantak. Az elfehéredett, sikoltozó arc és a fekete haj látványa. Az a puszta rettenet, ahogy sikoltott. A kezemből kiröpülő, ezüst élű kés, ami vállon találta a vámpírt. Nem volt halálos csapás, arra nem volt idő. A szörnyeteg talpra ugrott, és rám üvöltött. Az utolsó késemet szorongatva álltam szemben a teremtménnyel, egyedül, mert a pisztolyom már rég csütörtököt mondott.
És arra is emlékeztem, ahogy Beverly Chin egy ezüst gyertyatartóval szétverte a vámpír fejét, míg az fölém görnyedt, és én éreztem a forró leheletét a nyakamon. Heteken át visszhangzott az álmaimban a lány vijjogása, ahogy addig verte a szörny fejér, míg a padlóra nem folyt belőle a vér és az agyvelő.
Mindazt, ami velünk történt, szó nélkül hagytuk. Megmentettük egymás életét; ez olyan kapocs, ami mindig köztünk marad. A barátság elhalványulhat, de ott van az a kötelezettség, az a rettegésből, vérből és közösen átélt erőszakból kovácsolt tudat, ami sohasem tűnik el igazán. Három év után is még mindig megvolt köztünk, tapinthatóan, feszülten.
Ronnie okos nő. Ő törte meg a kényelmetlen csöndet:
- Kér valaki egy italt?
- Alkoholmentest - mondtak kórusban, Bev és én. Egymásra nevettünk, és a feszültség elmúlt. Soha nem leszünk igazi barátok, de talán többé már kísérteni sem fogjuk egymást.
Ronnie hozott nekünk egy-egy Cola Lightot. Grimaszt vágtam, de azért elfogadtam. Tudtam, hogy csak ez van az iroda apró hűtőjében. Már volt egypár vitánk a cukormentes italokról, de a barátnőm esküdözött, hogy neki ízlenek. Még hogy ízlenek, fúj!
Bev kecsesen átvette a magáét, talán otthon is ilyet ivott. Ami engem illet, én bármikor inkább valami hizlalót iszom, aminek legalább egy kis íze is van.
- Ronnie telefonon mondta, hogy létezhet egy, a HAV-hoz kötődő halálbrigád. Igaz ez? - kérdeztem.
Bev belebámult a kólásdobozba, amit fél kézzel, az aljánál fogott, nehogy lecsöppentse a szoknyáját
- Nem tudom pontosan, így igaz-e, de azt hiszem, igen.
- Mondd el, mit hallottál! - kértem.
- Egy ideig szó volt arról, hogy alakítanak egy különítményt a vámpírok vadászatára. Hogy megöljék őket, ahogy ők is megölték a... családunkat. Az elnök természetesen megvétózta az elképzelést. Mi a fennálló renden belül működünk. Nem vagyunk önjelölt erkölcsrendészek - ezt szinte kérdésként ejtette ki, mintha magát jobban szerette volna meggyőzni, mint minket. Félt attól, ami történhetett volna.
- De mostanában megint hallottam a szóbeszédet - folytatta aztán. - Egyesek a szervezetből vámpírok megölésével dicsekedtek.
- Hogyan ölték volna meg őket? - kérdeztem.
Beverly rám nézett, habozva:
- Nem tudom.
- Nincs semmi nyom?
Megrázta a fejét.
- Azt hiszem, ki tudom deríteni. Fontos?
- A rendőrség bizonyos részleteket eltitkolt a nyilvánosság elől. Olyan dolgokat, amiket csak a gyilkos tudhat.
- Értem - Bev a kezében szorongatott üdítősdobozra pillantott, majd ismét rám. - Én ezt nem tartom gyilkosságnak, még akkor sem, ha a társaim valóban azt tették, amit az újságok írnak. A veszélyes állatok elpusztítása nem számíthat bűncselekménynek.
Részben egyetértettem vele. Korábban teljes szívemből egyetértettem volna.
- Akkor miért mondod el nekünk? - faggattam.
Beverly Chin egyenesen rám nézett, sötét, majdnem fekete szeme az arcomba bámult.
- Tartozom neked.
- Te is megmentetted az én életemet. Nem tartozol semmivel.
- Mi mindig egymás adósai leszünk, mindig.
Az arcába néztem, és megértettem. Bev akkor könyörgött nekem, ne mondjam el senkinek, hogy ő verte szét a vámpír fejét. Azt hiszem, megrémítette, hogy ilyen erőszakra képes, tekintet nélkül az indokra.
Azt mondtam a rendőrségnek, hogy ő vonta el a vámpír figyelmét, és így tudtam én megölni. Bev aránytalanul hálás volt ezért a kegyes hazugságért. Talán, ha senki se tudott róla, ő úgy tehetett, mintha soha nem történt volna meg. Talán.
Bev felállt, hátul lesimítva a szoknyáját Az üdítősdobozt óvatosan az íróasztal szélére tette.
- Majd Miss Simsnél hagyok üzenetet, ha többet is megtudok.
Biccentettem.
- Nagyra becsülöm, amit teszel.
Lehet, hogy elárulja miattam a saját ügyét.
Beverly a karjára vetette a zakóját, apró retiküljét két kezébe fogta.
- Nem az erőszak a válasz. A rendszer részeiként kell működnünk A Halandók Alkotmányos Védszervezete a törvényt és rendet képviseli, nem az önkényt - ez úgy hangzott, mint egy előzetesen magnóra vett beszéd. De nem szóltam. Mindenkinek hinnie kell valamiben.
Bev mindkettőnkkel kezet fogott. A keze hűvös volt és száraz. Aztán távozott, keskeny vállát nagyon egyenesen tartva. Határozottan, de halkan csukódott be mögötte az ajtó. Ránézve az ember soha nem gondolta volna, hogy brutális agresszió áldozata volt egykoron. Talán ő akarta ezt így. Ki voltam én, hogy beleszóljak?
- Oké, most te jössz. Mit találtál? - kérdezte Ronnie.
- Honnan veszed, hogy bármit is találtam? - érdeklődtem.
- Onnan, hogy kissé rossz színben voltál, mikor bejöttél.
- Remek. És én még azt hittem, jól leplezem.
Ronnie megpaskolta a karom:
-Ne aggódj. Csak túl jól ismerlek, ennyi az egész.
Bólintottam. Pontosan annak vettem a magyarázatát, aminek szánta: bíztató blöffnek. De azért elfogadtam. Elmeséltem neki Theresa halálát. Mindent elmondtam, kivéve az álmaimat, amelyekben Jean-Claude is szerepelt. Az magánügy volt. Ronnie halkan füttyentett.
- A fenébe, jó sok dolgod volt. Szerinted egy emberi halálbrigád csinálja?
- Úgy érted, a HAV?
Veronica bólintott.
Mély levegőt vettem, aztán kifújtam:
- Nem tudom. Ha az emberek csinálják, halvány fogalmam sincs, hogyan teszik. Egy fej leszakításához emberfeletti erő kellene.
- Esetleg egy nagyon erős ember? - vetette föl ő.
Eszembe villant Winter dagadó izmú karjának képe.
- Talán, de efféle erő...
- Előfordult már a történelemben, hogy apró nagymamák szorult helyzetben egész autókat emeltek meg.
Ebben Ronnie-nak igaza volt.
- Nem szeretnél ellátogatni az Örök Élet Egyházába? - kérdeztem.
- Csatlakozni akarsz?
Összevont szemöldökkel néztem a barátnőmre.
Ő elnevette magát.
- Oké, oké, ne nézz ilyen dühösen. Miért megyünk oda?
- Múlt éjjel baseballütőkkel törtek be a bulira. Nem állítom, hogy bárkit is meg akartak ölni, de ha az ember egyszer elkezdi verni a többieket - vontam föl a vállam -, történhetnek balesetek.
- Úgy gondolod, az Egyház van a dolog mögött?
- Nem tudom, de ha eléggé utálják a bizarrokat ahhoz, hogy lerohanják a bulikat, talán eléggé utálják őket ahhoz is, hogy megöljék őket.
- Az egyház legtöbb tagja vámpír - jegyezte meg Veronica.
- Pontosan. Emberfeletti az erejük, és képesek az áldozatok közelébe jutni. Ronnie mosolygott:
- Nem rossz, Blake, nem rossz.
Szerényen meghajtottam a fejem.
- Most már csak be kell bizonyítanunk.
Veronica szeme még mindig csillogott a vidámságtól, ahogy válaszolt:
- Kivéve, ha mégsem ők tették.
- Jaj, fogd már be! Innen legalább ki lehet indulni.
A barátnőm széttárta a kezét.
- Nyugi, nem panaszkodom. Apám is mindig azt mondta nekem: ne kritizálj semmit, hacsak nem tudod jobban megcsinálni.
- Te se tudod, mi folyik itt, mi? - kérdeztem.
Ronnie arca elkomorodott.
- Bár tudnám.
Én is ezt kívántam.
34
Az Örök Élet Egyházának főépülete közvetlen a Page Avenue-ról nyílik, távol a Negyedtől. Az Egyház nem szereti, ha a csőcselékkel társítják. Vámpír-sztriptízklub, Kárhozottak Cirkusza. Juj, de borzasztó. Nem, ők az élőholtak főáramának tekintik magukat.
Maga a templom egy csupasz földterületen helyezkedik el. Apró fák küszködtek, hogy nagyra nőjenek, és beárnyékolják a templom vakító fehér színét, amely szinte világított a forró júliusi napfényben, akár a földhöz szegezett hold.
Behajtottam a parkolóba, és megálltam az új, csillogó, fekete aszfalton. Csak a talaj tűnt normálisnak; csupasz, vöröses, sárrá köpült föld. A fűnek még csak esélye sem volt.
- Szép - mondta Ronnie. Fejével az épület felé intett.
Vállat vontam.
- Ha te mondod. Őszintén, sose tudom megszokni az összhatást.
- Az összhatást? - kérdezte ő.
- Az ólomüveg csupa absztrakt színfolt. Nincsenek passiójelenetek, nincsenek szentek, nincsenek szent szimbólumok. Makulátlan, tiszta, akár egy esküvői ruha, amit most húztak elő a celofánból.
Veronica kiszállt az autóból, fölvéve a napszemüvegét. A templomra bámult, kar-ját keresztbe tette a hasán:
- Olyan, mintha csak kicsomagolták volna, de még nem varrták rá a szegélyt.
- Igen, egy templom Isten nélkül. Mi hiányzik a képről?
Ronnie nem nevetett:
- Ébren lesz egyáltalán valaki a napnak ebben a szakában?
- Hogyne, napközben is toboroznak.
- Toboroznak?
- Tudod, házról házra járnak, mint a mormonok vagy a Jehova tanúi.
A barátnőm rám meredt:
- Ugye csak viccelsz?
- Úgy nézek ki, mintha viccelnék? Ő a fejét csóválta:
- Házaló vámpírok. Milyen... - gesztikulált a kezével - kényelmes.
- Az ám - mondtam. - Gyerünk, nézzük meg, ki van az ügyeleten.
A széles, fehér lépcsősor két hatalmas, kétszárnyú ajtóhoz vezetett. Az egyik ajtó nyitva volt, a másikon tábla hirdette: „Lépj be, barátunk, és lelj békét." Leküzdöttem a kísértést, hogy letépjem a feliratot, és rátapossak.
Ők az ember egyik legbensőbb félelmén, a halálon élősködtek. Mindenki fél a haláltól. Azoknak az embereknek, akik nem hisznek Istenben, nehéz dolguk van a halállal. Nehezen tudják megemészteni, hogy meghalunk, és megszűnünk létezni. Puff. De az Örök Élet Egyházában csak azt ígérik, amit a nevük is mond. És be is tudják bizonyítani. Nincs ingadozó hit. Nincs várakozás. Nincs megválaszolatlanul maradó kérdés. Milyen érzés meghalni? Kérdezzük csak meg egy tagtársunktól.
Ja, és soha nem öregszünk meg. Se ráncfelvarrás, se mellplasztika, csak örök ifjúság. Nem rossz üzlet, amíg nem hiszünk a lélekben.
Amíg nem hisszük, hogy a lélek csapdába esik a vámpírtestben, és soha nem jut-hat a mennybe. Vagy, ami még rosszabb, hogy a vámpírokban eleve gonoszság rejlik, tehát pokolra vagyunk ítélve. A katolikus egyház az öngyilkosság egy fajtájának tekinti, ha valaki szánt szándékkal vámpírrá válik. Hajlok arra, hogy egyetértsek. Bár a pápa a halottkeltőket is kiátkozta, amennyiben nem hagyjuk abba a halottkeltést. Nagy dolog. Fogtam magam, és áttértem az episzkopálisokhoz.
Két széles sorban csiszolt fa imapadok futottak oda, ahol az oltárnak kellett volna állnia. Volt ugyan egy pulpirus, de azt én nem neveztem volna oltárnak. Csak egy sima fehér fal volt, még több fehér, magasba törő fallal körülvéve.
Az ablakok vörös és kék színű festett üvegből készültek. Átszikrázott rajtuk a napfény, finom, színes mintákat vetítve a fehér padlóra.
- Békés - állapította meg Ronnie.
- A temetők is.
Ő rám mosolygott.
- Gondoltam, hogy ezt fogod mondani.
Összevont szemöldökkel néztem rá:
- Ne szívass! Hivatalos ügyben járunk.
- Pontosan mit akarsz, mit csináljak?
- Csak fedezz. Tűnj fenyegetőnek, ha tudsz. Keress nyomokat!
- Nyomokat? - kérdezte ő.
- Igen. Tudod, nyomokat, jegyszelvényeket, félig elégett cetliket. Nyomokat.
- Á, azokat.
- Ne vigyorogj rám, Ronnie.
A barátnőm megigazította a napszemüvegét, és elővette a legszebb „fagyos" arckifejezését. Ez igazán jól megy neki. Állítólag a gengszterek is húsz lépésről összezsugorodnak tőle. Meglátjuk, hogy válik be az egyház tagjainál.
Volt egy kicsi ajtó az egyik oldalon az „oltár" mellett. Szőnyeggel fedett folyosóra vezetett. Beburkolt minket a légkondicionált csend. Balra mosdók voltak, jobbra pedig egy nyitott ajtajú szoba. Talán itt ittak... kávét a szertartások után. Nem, való-színűleg nem kávét. Egy lelkesítő prédikáció, és utána egy kis vér, nem?
Az irodákat kisméretű, „Iroda" feliratú táblával jelölték. Milyen okos. Volt egy külső iroda, benne a közismert titkári íróasztal és a többi... Egy fiatal férfi ült az íróasztalnál. Karcsú volt, rövid fekete haja gondosan nyírt. Drótkeretes szemüvege igazán szép barna szempárt keretezett. A nyakán gyógyulófélben lévő harapás.
A pasas fölemelkedett és megkerülte az asztalt, kezét felénk nyújtva mosolygott ránk.
- Üdvözlöm önöket, barátaim, Bruce vagyok. Miben segíthetek?
A kézszorítása határozott volt, de nem túlságosan. Erős, de nem erőszakos, barátságosan hosszú érintés, de erotikától mentes. Az igazán profi autókereskedők fognak így kezet. Az ingatlanügynökök is. Itt ez a szép kis lélek, alig használt. Az ár méltányos. Bízzon bennem. Ha a pasas tekintete még ennél is őszintébb lett volna, adok neki egy kutyakekszet, és megpaskolom a feje búbját.
- Szeretnék kérni egy időpontot, hogy mikor beszélhetek Malcolmmal .- közöltem.
A fiatalember pislogott egyet.
- Foglaljanak helyet.
Én leültem. Ronnie a falnak támaszkodott az ajtó egyik oldalán. Karját összefon-ta, hűvösnek tűnt, mint egy testőr. Bruce, miután kávéval kínált minket, visszament az íróasztala mögé, és kezét összekulcsolva leült.
- Nos, Miss...
- Miss Blake.
Nem rándult össze; nem is hallott rólam. Milyen mulandó a hírnév.
- Miss Blake, miért kíván az egyházunk vezetőjével találkozni? Sok megértő, kiválóan alkalmas tanácsadónk van, akik segítenek önnek meghozni a döntést.
Rámosolyogtam. Ebben biztos voltam, te kis mitugrász.
- Azt hiszem, Malcolm szóba akar majd állni velem. Értesüléseim vannak a vámpírgyilkosságokról.
A férfi mosolya lehervadt.
- Amennyiben ilyen értesülései vannak, forduljon a rendőrséghez...
- Még akkor is, ha bizonyítékom van rá, hogy az önök egyházának bizonyos tagjai követik el a gyilkosságokat?
Egy apró blöff, más néven hazugság.
A titkár nyelt egyet, addig szorította az íróasztal lapját, míg az ujjai bele nem fehéredtek.
- Nem értem. Mármint...
Rámosolyogtam.
- Nézzünk szembe a ténnyel, Bruce. Maga nincs felkészülve a gyilkossági ügyek kezelésére. Ez nincs benne a képesítésében, vagy igen?
- Nos, nincs, de...
- Akkor adjon egy időpontot ma estére, hogy visszajöhessek és találkozhassak Malcolmmal.
- Nem is tudom. Én...
- Ne aggódjon miatta. Malcolm az egyház feje. Majd ő elintézi.
Bruce bólogatott, túlságosan sietve. Szeme Ronnie-ra villant, majd vissza énrám. Átfutotta az íróasztalon lévő, bőrbe kötött menedzsernaptárt.
- Ma este kilenckor - azzal fölragadott egy keze ügyében tartott tollat. - Ha megadja a teljes nevét, beírom ceruzával.
Már éppen rámutattam volna, hogy nem ceruzát használ, de úgy döntöttem, ej-tem a témát:
- Anita Blake.
Még mindig nem ismerte fel a nevem. Ennyit arról, hogy én vagyok a vámpírok réme.
- És milyen ügyben? - Bruce kezdte visszanyerni a profizmusát.
Felálltam.
- Gyilkosság, gyilkosság ügyében.
- Ó, igen, én... - a titkár firkált valamit a papírra. - Ma este kilenckor, Anita Blake, gyilkosság - majd összeráncolt szemöldökkel meredt a bejegyzésre, mintha valami hiba lett volna benne.
Elhatároztam, hogy kisegítem.
- Ne nézzen így. Jól írta le az üzenetet.
A pasas rám bámult. Egy kissé sápadtnak tűnt.
- Újra eljövök. Tegyen róla, hogy Malcolm megkapja az üzenetet.
Bruce ismét bólintott, szeme kigúvadt a lencsék mögött.
Ronnie kinyitotta az ajtót, én pedig őt megelőzve kimentem. Veronica úgy követett, akár egy testőr egy rossz filmben. Mikor visszaértünk a templom főhajójába, elnevette magát:
- Azt hiszem, megijesztettük.
- Szerintem Bruce-t könnyű megijeszteni.
Veronica csillogó szemmel bólintott.
A pasas az erőszak, a gyilkosság legcsekélyebb említésére is összeomlott. Ha felnő, vámpír lesz belőle. Biztos.
A templom homálya után csaknem vakító volt a napfény. Hunyorogtam, a kezemmel beárnyékolva a szemem. Ekkor mozgást vettem észre a szemem sarkából. Ronnie fölsikoltott:
- Anita!
Minden lelassult. Rengeteg időm volt, hogy a férfira és a kezében tartott pisztolyra bámuljak. Ronnie rám vetette magát, mindkettőnket a földre rántott, be a templom ajtaján. Ahol az imént álltam, golyók csapódtak a deszkába.
Ronnie mögém, a fal mellé mászott. Előrántottam a pisztolyom, és az oldalam-mal az ajtónak lapultam. A vérem a fülemben zúgott. Mégis mindent hallottam. A széldzsekim suhogása mintha megállt volna. Hallottam, ahogy a férfi fölsétál a lépcsőn. Az a strici utánunk jött.
Előrébb araszoltam. A férfi fölfelé jött a lépcsőn. Az árnyéka az ajtón belülre vetült. Nem is igyekezett elbújni. Talán azt hitte, fegyvertelen vagyok. De mindjárt máshogy fogja hinni.
Bruce kikiabált:
- Mi történik ott?
Ronnie felordított:
- Menjen vissza!
Én az ajtón tartottam a szemem. Nem fogom azért lelövetni magam, mert Bruce megzavart. Semmi más nem volt fontos, csak az az árnyék az ajtóban, a megtorpanó léptek. Semmi más.
A pasas egyenesen besétált. Pisztoly a kezében, szeme a templom belsejét kutatta. Amatőr.
Akár meg is érinthettem volna a fegyverem csövével.
- Állj!
A „ne mozduljon" mindig olyan drámaian hangzik. Állj - rövid és célszerű.
- Állj! - ismételtem.
A férfi csak a fejét fordította felém, lassan.
- Maga a Hóhér - a hangja halk, tétova volt.
Letagadjam? Talán. Ha azért jött, hogy megölje a Hóhért, mindenképpen.
- Nem - feleltem.
A pasas megmozdult.
- Akkor biztos ő az - mondta Ronnie felé fordulva. A francba. A férfi felemelte a karját, és célzott.
- Ne! - sikította Ronnie.
Elkésett. Közvetlen közelből a férfi mellkasára tüzeltem. Ronnie lövése visszhangozta az enyémet. A becsapódás ereje fölemelte és hátralökte a férfi testét. Az ingén vér fröccsent szét. Nekicsapódott a félig nyitott ajtónak, és a deszkát átütve a hátára zuhant Csak a két lábát láttam.
Dermedten hallgatóztam. Egy moccanást se hallottam. Lassan megkerültem az ajtót. A pasas nem mozdult, de továbbra is markolta a kezében a fegyvert. Rászegeztem a pisztolyt, és odaléptem hozzá. Ha csak megmoccan, újra belelőttem volna.
Kirúgtam a pisztolyt a kezéből, aztán megnéztem a nyakán az érverését. Semmi, zamek. Halott.
Olyan lőszert használok, ami még egy vámpírt is elintéz, ha szerencsés a lövésem, és ha a vámpír nem ősöreg. A golyó apró lyukat ütött azon az oldalon, ahol bement, a mellkas másik fele viszont teljesen hiányzott. A golyó azt tette, amit kellett, szétrobbant, és óriási kimeneti sebet nyitott.
A férfi feje oldalra billent. Két fognyom díszítette a nyakát. A rohadt életbe! Fognyom vagy sem, halott volt. A szívéből annyi sem maradt, amennyi egy tű fokán átfér. Szerencsés lövés. Egy hülye amatőr pisztollyal.
Ronnie az ajtófélfának támaszkodott, sápadtnak tűnt. A pisztolya a halott pasasra szegeződött. A karja alig észrevehetően remegett.
Majdnem mosolygott.
- Napközben általában nem hordok pisztolyt, de tudtam, hogy veled leszek.
- Ez most sértés? - érdeklődtem.
- Nem - felelte ő -, ez tény.
Ezzel nem tudtam vitába szállni. Leültem a hűvös kőlépcsőre, remegett a térdem. Az adrenalin gyorsan elszivárgott belőlem, akár a víz egy törött csészéből.
Az ajtóban Bruce jelent meg, hófehér arccal.
- Ez... ez megpróbálta megölni magukat - a hangja mutálni kezdett a félelemtől.
- Felismeri a pasast? - kérdeztem.
A titkár a fejét rázta, újra és újra, kapkodva.
- Biztos benne?
- Mi... mi nem... toleráljuk az erőszakot - a fiatalember nagyot nyelt, hangja vékony suttogás volt. - Nem ismerem.
A félelme valódinak tűnt. Lehet, hogy nem ismerte az illetőt, viszont ez nem jelentette azt, hogy a pasas nem volt az egyház tagja.
- Hívja a rendőrséget, Bruce.
A titkár csak állt ott, a hullára meredve.
- Hívja a zsarukat, oké?
Bruce rám bámult, üveges tekintettel. Nem voltam biztos abban, hogy meghallott-e vagy sem, de visszament a házba.
Ronnie leült mellém, és a parkolót bámulta. A fehér lépcsőkön vékony, skarlátvörös erecskékben vér csordogált.
- Jézus - suttogta Veronica.
- Aha.
A fegyvert még mindig ernyedten tartottam a kezemben. A veszély láthatólag elmúlt. Azt hiszem, eltehetem a pisztolyt.
- Kösz, hogy félrelöktél az útjából - mondtam.
- Szívesen - vett Veronica mély, reszketeg lélegzetet. - Kösz, hogy lelőtted, mielőtt ő lőtt volna le engem.
- Szóra sem érdemes. Mellesleg te is eltaláltad.
- Ne is emlékeztess rá.
Rábámultam.
- Minden rendben?
- Nem. Jól vagyok, de kurvára megijedtem.
- Aha.
Persze Ronnie-nak csak annyit kellett tennie, hogy távol tartja magát tőlem. Úgy tűnt, én vagyok a szabad célpont. Beszélő, járkáló veszedelem a barátaimra és munkatársaimra nézve. Ma Ronnie meghalhatott volna, és én lettem volna érte a felelős. Pár másodperccel később lőtt, mint én. Az a pár másodperc az életébe is kerülhetett volna. Persze, ha ő ma nincs velem, talán én halok meg. Egy golyó a mellkasomba, és a pisztolyomnak soha többé nem veszem hasznát.
Meghallottam a rendőrségi szirénák vijjogását. Rohadtul közel kellett lenniük, vagy egy másik gyilkosság is történt. Lehetséges. Elhinnék a rendőrök, hogy csak egy fanatikus volt, aki megpróbálta megölni a Hóhért? Talán. Dolph nem venné be.
A napfény olyan nyomasztóan burkolt be minket, akár az élénksárga műanyag. Egyikünk se szólt egy szót se. Talán nem maradt semmi mondanivalónk. Köszönöm, hogy megmentetted az életem. Szívesen. Mi maradt még?
Könnyű, üres érzés töltött el, csaknem béke. Bénultság. Biztos, hogy egyre közelebb jutottam az igazsághoz, bármi is volt az. Megpróbáltak megölni. Ez jó jel. Vagy valami olyasféle. Azt jelentette, hogy valami fontosat tudok. Elég fontosat ahhoz, hogy megöljenek érte. A baj csak az volt, hogy nem tudtam, mi az, amit tudnom kellett volna.
35
Aznap este háromnegyed kilenckor visszamentem az Örök Élet Egyházába. Az ég bíborvörös volt. A rózsaszín felhők úgy nyúltak el rajta, mint a vattacukor, amit darabokra téptek és olvadni hagytak a lelkes gyerekek. Pár percen belül teljesen besötétedett. A ghoulok már biztos talpon voltak. De a vámpíroknak még néhány szívdobbanásnyit várniuk kellett.
Megálltam a templom lépcsőjén, gyönyörködtem a naplementében. A vérnek nyoma sem maradt. A fehér lépcsőfokok éppen olyan fényesek és újak voltak, mintha a délutáni események meg se történtek volna. De én emlékeztem. Eldöntöttem, hogy inkább izzadok a júniusi hőségben, és egész fegyverarzenált hordok magammal. A széldzseki alatt nem csupán a vállra szíjazott Browning meg az extra adag muníció rejtőzött, hanem egy-egy tőr is a két alkaromon. A Firestar a nadrágom alatti pisztolytáskába simult, úgy, hogy jobb kézzel is előránthassam. És még a bokámra is szíjaztam egy kést.
Persze Malcolmot semmi nem állíthatta meg, amit magammal vittem. A város egyik leghatalmasabb vámpírmestere volt. Látva Nikolaost és Jean-Claude-ot, utánuk a harmadik helyre soroltam volna. Abban a társaságban, akikhez viszonyítottam őt, a harmadik hely nem volt rossz. Úgyhogy miért kerülnék szembe vele? Azért, mert nem tudtam, mi mást tehetnék.
Egy levelet, amiben részletesen leírtam az egyházzal és mindenki mással kapcsolatos gyanúimat, a széfemben hagytam. Vagy nem mindenkinek van széfje? Ronnie tudott a levélről, de volt egy másik levél is, a Halottkeltő Rt. titkárának asztalán. Hétfőn kikézbesítik Dolphnak, ha addig nem tiltom le telefonon.
Egy merénylet az életem ellen, és máris paranoiás lettem. El lehet képzelni.
A parkoló tele volt. Az emberek kis csoportokban sodródtak be a templomba. Páran egyszerűen idegyalogoltak, autó nélkül. Erősen rájuk meredtem. Vámpírok a teljes sötétedés előtt? De nem, csak emberek.
Félig felhúztam a széldzseki cipzárját. Nem akartam az elővillanó pisztolyommal megzavarni a szertartást.
Egy fiatal nő, aki barna haját az egyik szeme fölött mesterséges hullámba zselézte, pamfleteket osztogatott, közvetlenül a bejárat után. Feltételeztem, hogy útmutató a szertartáshoz. A nő mosolygott, és így szólt.
- Üdvözlöm. Első alkalommal jár itt?
Visszamosolyogtam rá, kedvesen, mintha nem lett volna nálam az egész gyülekezet kiirtásához elegendő fegyver:
- Megbeszéltem egy találkozót Malcolmmal.
A lány mosolya nem változott. Ha mégis, inkább csak szélesebbé vált, egy villanásnyi időre gödröcske is keletkezett kirúzsozott szája egyik oldalán. Valamiért úgy véltem, a lány nem tudja, hogy ma megöltem valakit. Általában nem mosolyognak rám az emberek, ha ilyesmit tudnak rólam.
- Csak egy pillanat, hadd kerítsek valakit, aki átveszi tőlem az ajtót - azzal a lány arrébb ment, és megpaskolta egy fiatalember vállát. A fiatalember arcához hajolva sugdosott, és a fiú kezébe nyomta a szórólapokat.
Aztán visszajött hozzám, kezével végigsimított burgundivörös ruháján.
- Volna olyan szíves utánam fáradni?
Ezt kérdésként tette föl. Mit csinált volna, ha nemet mondok? Valószínűleg zavartan nézett volna. A fiatalember éppen egy, a templomba lépő házaspárt üdvözölt. A férfi öltönyt viselt, az asszonyon a közhelyes ruha-harisnya-szandál együttes volt. Akármelyik templomba, akár az én templomomba is járhattak volna. Ahogy követtem a nőt végig az oldalhajón a kis ajtóig, megpillantottam egy posztmodern punknak öltözött párocskát. Vagy mindegy, mi most rá a divatos kifejezés. A lány haja úgy nézett ki, mint Frankenstein menyasszonyáé, csak éppen rózsaszínben és zöldben. A második pillantás után már nem voltam ebben olyan biztos; lehet, hogy a rózsaszín-zöld hajú fiú volt. Ha igen, akkor a barátnője haja volt villanyborotvával lenyírva, olyan rövidre, mint a borosta.
Az Örök Élet Egyháza széles körben vonzotta a követőket. Változatosság, ez a lényeg. Tetszett a gnosztikusoknak, az ateistáknak, a kiábrándult vámpírtrend-követőknek, és néhány olyan embernek, akik soha nem döntötték el, micsodák is valójában. A templom már majdnem megtelt, pedig még nem is sötétedett be. A vámpírok még nem mutatkoztak. Hosszú idő óta nem láttam templomot ennyire tele, kivéve húsvétkor vagy karácsonykor. Alkalmi keresztények. Hideg lopózott végig a gerincem mentén.
Évek óta nem jártam olyan zsúfolt templomban, mint ez. A vámpírok temploma. Talán nem is a gyilkos jelentette az igazi veszélyt. Lehet, hogy az igazi veszély épp itt volt, ebben az épületben.
Megcsóváltam a fejem, és követtem vezetőmet az ajtón át, ki a főhajóból, a kávéfőző helyiségen túlra. Itt tényleg kávé készült a fehér terítős asztalon álló kávéfőzőgépben. Volt egy tál vöröses bólé is, ami kissé túl sűrű volt ahhoz, hogy valódi bólé lehessen.
- Nem kér egy kis kávét? - kérdezte a nő.
- Köszönöm, nem.
A lány kedvesen elmosolyodott, és kinyitotta nekem az Iroda feliratú ajtót. Bementem. Senki nem volt ott.
- Malcolm rögtön idejön önhöz, amint felébredt. Ha óhajtja, én is megvárom ön-nel együtt - miközben ezt mondta, az ajtóra pillantott.
- Nem kívánnám, hogy lemaradjon a szertartásról. Megleszek egyedül is.
A mosolygástól ismét megjelent a gödröcske az arcán.
- Köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy csak rövid ideig kell várnia - azzal a lány már el is tűnt, én pedig egyedül maradtam. Egyedül a titkári íróasztallal és az Örök Élet Egyházának bőrkötésű menedzsernaptárával. Kegyes volt hozzám az élet.
A naptárat az első vámpírgyilkosság előtti hétnél nyitottam ki. Bruce-nak, a titkárnak nagyon tiszta kézírása volt, minden feljegyzése igen precíz. Időpont, név és a találkozó céljának egy mondatos jellemzése. 10:00, Jason MacDonald, interjú a magazinnak. 9:00, értekezlet a polgármesterrel, a zónák kijelölésének problémáiról. A vámpírlét igehirdetőjének hétköznapi cuccai. Aztán, két nappal az első gyilkosság előtt, volt egy más kézírással írt bejegyzés. Apróbb, de nem kevésbé rendes betűk. 15:00, Ned. Ennyi volt az egész, semmi vezetéknév, semmi magyarázat a találkozóra. És nem Bruce adta az időpontot. Úgy vélem, nyomra akadtunk. Csitulj, szívem.
A Ned az Edward becézése volt, csakúgy, mint a Teddy. Malcolmnak megbeszélése lett volna az élőholtak bérgyilkosával? Talán. Talán nem. Akár egy másik Neddel is lehetett titkos találkája. Vagy lehet, hogy Bruce nem volt az íróasztalánál, és valaki más helyettesítette? A lehető leggyorsabban végigfutottam a naptár többi lapján. Úgy látszott, semmi más nem tért el a szokásos rendtől. Minden más bejegyzés Bruce nagy, gömbölyű betűivel íródott.
Malcolm találkozott Edwarddal, már ha tényleg Edward volt az illető, két nappal az első haláleset előtt. Ha ez igaz volt, mire lehetett belőle következtetni? Arra, hogy Edward volt a gyilkos, és Malcolm fizetett neki érte. Ezzel csak egy probléma volt. Ha Edward azt akarta volna, hogy meghaljak, ő maga ölt volna meg. Lehet, hogy Malcolm bepánikolt, és az egyik követőjét küldte el, hogy az tegye meg? Lehet.
A fal mellett ültem egy széken, magazint lapozgatva, amikor az ajtó kinyílt. Malcolm magas volt, már-már fájdalmasan sovány, hatalmas, csontos kezekkel, amelyek egy izmosabb férfira illettek volna. Rövid, göndör haja citromsárga volt, akár a sárgarigó tolla. Szóval így nézett ki a szőke haj háromszáz, sötétben töltött év után.
Mikor utoljára láttam Malcolmot, gyönyörűnek, tökéletesnek látszott. Most szinte átlagos volt, mint Nikolaos és a sebhelye. Jean-Claude képessé tett volna arra, hogy igazi alakjukban lássam a vámpírmestereket?
Malcolm jelenléte láthatatlan, csípősen hideg vízként öntötte el a szobát, rögtön térdig süllyedtem bele, de egyre csak emelkedett. Még kilencszáz év, és fölvehetné a versenyt Nikolaosszal. Én persze akkor már nem leszek ott, ellenőrizni ezt az elméletet.
Felálltam, ő pedig a szobába suhant. Egyszerűen öltözött, sötétkék öltönyt, halványkék inget és kék selyem nyakkendőt viselt. A halvány színű ing miatt Malcolm szeme sárgának tűnt, akár két madártojás. Szögletes arccal mosolygott rám, és meghajolt. Nem próbálta meg elködösíteni az elmém. Malcolm nagyon ügyesen le tudta gyűrni magában a késztetést. Teljes hitelessége azon alapult, hogy nem csalt.
- Blake kisasszony, olyan jó, hogy látom - a vámpír nem nyújtott kezet, annál okosabb volt. - Bruce egy nagyon zavaros üzenetet hagyott nekem. A vámpírgyilkosságokról van szó? - a hangja mély volt és nyugodt, akár az óceán.
- Azt mondtam Bruce-nak, bizonyítékom van arra, hogy a maga egyháza érintett a vámpírgyilkosságokban.
- És valóban van bizonyítéka?
- Valóban.
És tényleg így gondoltam. Ha Malcolm találkozott Edwarddal, megvolt a gyilkos.
- Hmm, nem hazudik nekem. De az igazság mégsem ez - a hangja körém tekeredett, melegen, vastagon. Hatalma volt.
Megráztam a fejem.
- Ez csalás, Malcolm, felhasználja a hatalmát, hogy az elmémben kutasson. Nem szép dolog.
Ő vállat vont, két kezét széttárva.
- Én irányítom a saját egyházamat, Miss Blake. Ők nem tennék azt, amivel vádol-ja őket.
- Tegnap éjjel baseballütőkkel támadtak egy bizarr buli résztvevőire. Embereket bántalmaztak - az utóbbira csak tippeltem.
Malcolm összevonta a szemöldökét:
- Híveink közt van egy kisebb csoport, amely kitart az erőszakos cselekvés mel-lett. A bizarr buli, ahogy maga nevezte, egy borzalom, meg kell állítani, de törvényes csatornákon keresztül. Ezt a híveimnek is elmondtam.
- De meg is bünteti őket, amikor engedetlenek önnel szemben? - kérdeztem.
- Nem vagyok se rendőr, se pap, hogy büntetést szabjak ki. Ők nem gyerekek. Megvan a saját akaratuk.
- Hát persze.
- Ez mit jelentsen? - érdeklődött.
- Azt jelenti, Malcolm, hogy maga egy vámpírmester. Senki nem szállhat szembe önnel. Bármit megtesznek, amit csak akar.
- Nem használom az elmém erejét a gyülekezetemen.
Megráztam a fejem. A vámpír hatalma fagyos hullámként öntötte el a bőröm. Ő még csak nem is igyekezett, hogy visszafogja magát. Csak túlcsordult az ereje. Vajon rájött arra, mit tett? Tényleg csak véletlen volt?
- Két nappal az első gyilkosság előtt volt egy megbeszélése.
Malcolm mosolygott, vigyázva, ki ne villantsa a fogát.
- Sok megbeszélésem van.
- Én tudom, hogy maga nagyon népszerű, de erre a találkozóra emlékezni fog. Bérgyilkost fogadott, hogy vámpírokat öljön.
Kutatóan néztem az arcát, de ő túl profi volt. Szikra villant a szemében, talán nyugtalanság, de aztán eltűnt, helyét az önbizalom ragyogó kékje vette ár.
- Miss Blake, miért néz a szemembe?
Vállat vontam.
- Ha nem próbál megbűvölni, nem veszélyes.
- Erről már több alkalommal igyekeztem önt meggyőzni, de maga mindig... mintha tartott volna tőlem. Most meg egyenesen rám bámul. Miért? - a vámpír elindult felém, sebesen, szinte csak egy mozgó foltnak tűnt. Pisztolyt fogtam rá, gondolkodás nélkül. Ösztön.
- Ejha - mondta ő.
Én csak meredtem rá, és igazán kedvem lett volna golyót ereszteni a mellkasába, ha csak egy lépéssel is közelebb jön.
- Ön legalább az első jelet magán hordozza, Miss Blake. Egy vámpírmester érintkezett önnel. Kicsoda?
Hosszú sóhajjal engedtem ki a lélegzetemet Addig nem is tudatosult bennem, hogy visszatartottam.
- Hosszú történet.
- Elhiszem - Malcolm hirtelen újra ott állt az ajtó közelében, mintha soha el se mozdult volna. A francba, ügyes volt.
- Maga fölbérelt egy embert, hogy megölesse a bizarr vámpírokat - jelentettem ki.
- Nem - felelte ő -, egyáltalán nem.
Mindig idegesítő, ha valaki ilyen rohadtul blazírt, miközben én fegyvert szegezek rá.
- De, maga felbérelt egy merénylőt.
Malcolm megvonta a vállát. Aztán elmosolyodott.
- Ugye nem vár tőlem mást, mint hogy ezt letagadjam?
- Azt hiszem, nem.
A fenébe, akár meg is kérdezhetném.
- Kapcsolatban áll-e bármilyen módon maga vagy az egyháza a vámpírgyilkosságokkal?
A vámpír majdnem elnevette magát. Nem hibáztattam. Senki nem mondott volna erre igent ép ésszel, de néha rájöhetünk egy pár dologra abból, ahogy valaki letagad valamit. A válogatott hazugságok épp annyira a segítségünkre lehetnek, mint az igazság.
- Nem, Miss Blake.
- Maga igenis felbérelt egy merénylőt - állítottam.
Malcolm képéről eltűnt a mosoly, sutty. Rám meredt, a jelenléte olyan érzés volt, mintha bogarak mászkáltak volna rajtam.
- Miss Blake, úgy vélem, ideje, hogy távozzon.
- Ma egy pasas megpróbált megölni engem.
- Ez aligha az én hibám.
- Két vámpírharapás volt a nyakán.
Ismét az a szikra a tekintetében. Nyugtalanság? Talán.
- Az önök temploma előtt várt rám. Kénytelen voltam ott a lépcsőn megölni - apró hazugság, de nem akartam, hogy Ronnie még jobban belekeveredjen.
A vámpír most már dühösen nézett, a harag vékony csíkban szivárgott át a szo-bán, akár a forróság.
- Erről nem volt tudomásom, Miss Blake. Utána fogok nézni.
Leeresztettem a pisztolyom, de nem tettem el. Ennél tovább nem lehet sakkban tartani valakit. Ha az illető nem fél, és bántani sem akar, és mi sem akarjuk lelőni, elég idétlenné válik a helyzet.
- Ne legyen túl kemény Bruce-szal. Nem túl jó még az erőszak terén.
Malcolm megmerevedett, és rántott egyet a zakóján. Egy ideges gesztus? Hűha.
Elevenébe találtam.
- Utána fogok nézni, Miss Blake. Amennyiben az a férfi egyházunk tagja volt, a legőszintébb bocsánatkéréssel tartozunk Önnek.
Egy pillanatig a vámpírra meredtem. Mit mondhattam volna erre? Hogy köszönöm? Ez nem tűnt helyénvalónak.
- Tudom, hogy felfogadott egy bérgyilkost, Malcolm. Nem pont a legjobb nyilvánosság az egyháza számára. Szerintem maga áll a vámpírgyilkosságok mögött. Talán nem a maga keze ontott vért, de a maga hozzájárulásával történt.
- Kérem, most menjen, Miss Blake - szólt, és kinyitotta az ajtót.
Kimentem, még mindig pisztollyal a kezemben:
- Hogyne, megyek már, de nem megyek el.
Ő rám bámult, dühös tekintettel.
- Tudja, mit jelent, hogy megjelölte egy vámpírmester?
Egy percig gondolkoztam, mert nem voltam biztos benne, mit válaszoljak. Az igazat.
- Nem.
Malcolm elmosolyodott. Eléggé hidegen ahhoz, hogy beledermedjen az ember szíve.
- Meg fogja tudni, Miss Blake. Ha már sokallja majd, emlékezzen: egyházunk itt van, hogy segítsen - azzal becsukta az orrom előtt az ajtót. Halkan.
Az ajtóra bámultam.
- És ezt hogy értette? - suttogtam. Senki nem felelt
Eltettem a pisztolyom, utána észrevettem egy kicsike ajtót „Kijárat" jelzéssel. Kinyitottam. A templomot lágy fény világította be, talán gyertyák. Az éjszaka levegőjében éneklő hangok szárnyaltak. Nem ismertem fel a szöveget. A „Behordjuk a kévét" zsoltár dallamára írták. Elcsíptem egy sort: „Örökké élünk majd, nem lesz több halál."
A kocsimhoz siettem, és igyekeztem nem figyelni a dalra. Volt valami rémisztő azokban a hangokban, az ég felé emelkedve, dicsőítve... micsodát? Saját magukat? Az örök ifjúságot? A vért? Micsodát? Újabb kérdés, amire nem volt válaszom.
Edward volt a gyilkos. A kérdés az volt, vajon átadhatom-e öt Nikolaosnak? Átadhatok-e egy emberi lényt a szörnyetegeknek, csak azért, hogy megmeneküljek? Újabb, válasz nélkül hagyott kérdés. Két nappal ezelőtt nemet mondtam volna. Most fogalmam sem volt.
36
Nem akartam visszamenni a lakásomba. Edward ma este jön el. Vagy megmon-dom neki, hol alszik napközben Nikolaos, vagy kikényszeríti belőlem a választ. Elég komplikált ügy. És most már ráadásul úgy gondoltam, ő a gyilkos, akit keresek. Nagyon komplikált ügy.
Nem jutott eszembe annál jobb, mint hogy kerüljem őt. Ez nem tarthat örökké, de talán majd beindul az agyam, és megfejtem az egészet. Na jó, erre nem volt túl nagy esély, de az ember, míg él, remél.
Talán Ronnie hagyott nekem üzenetet. Valamit, ami segít. És nekem most a lehető legtöbb segítségre volt szükségem. Az autóval egy benzinkút elé kanyarodtam, ahol találtam egy nyilvános telefont. Olyan hi-tech üzenetrögzítőm volt, ami lehetővé tette, hogy anélkül hallgassam vissza az üzeneteimet, hogy haza kéne mennem. Lehet, hogy ha szállodában aludnék, egész éjjel el tudnám kerülni Edwardot. Sóhaj. Ha abban a pillanatban lett volna bármilyen kész, szilárd bizonyítékom, hívtam volna a rendőrséget.
Hallottam, hogy teker és kattan a kazetta, aztán:
- Anita, Willie vagyok, elkapták Phillipet. A csávót, akivel voltál. Szétverik, teljesen! Muszáj, hogy ide... - a vonal hirtelen megszakadt. Mintha elvágták volna.
Összeszorult a gyomrom. A második üzenet következett:
- Én vagyok az, tudod, hogy ki. Hallottad Willie üzenetét. Gyere érte, halottkeltő. Ugye nem kell megfenyegetnem a csinos kis szeretődet? - Nikolaos nevetése betöltötte a telefont, szemcsésen, távolian hangzott a magnószalag miatt.
Hangos kattanás hallatszott, utána Edward szólt bele a kagylóba:
- Anita, mondd meg, hol vagy. Én segíthetek neked.
- Akkor meg fogják ölni Phillipet - mondtam. - Mellesleg nem az én oldalamon állsz, emlékszel?
- Még engem tekinthetsz leginkább a szövetségesednek.
- Isten ments - azzal lecsaptam a kagylót. Phillip a múlt éjjel megpróbált megvédeni. Most megfizetett érte. Fölordítottam:
- A kurva életbe!
Egy éppen tankoló pasas rám meredt.
- Mit bámul? - majdnem ordítva mondtam ezt is. A pasas lesütötte a szemét, és nagyon erősen a tankolásra összpontosított.
Bemásztam a kormány mögé, és ott ültem egy pár percig. Reszkettem a dühtől. Éreztem, hogy megfeszül az állkapcsom. A kurva életbe. A kurva életbe! Túl mérges voltam a vezetéshez. Pedig ha útközben autóbalesetet szenvedek, az nem segített volna Phillipen.
Igyekeztem nagy kortyokban venni a levegőt. Nem használt. A slusszkulccsal begyújtottam a motort.
- Semmi gyorshajtás, nem engedheted meg magadnak, hogy megállítsanak a zsaruk. Lazán, Anita, csak lazán.
Néha, nagy ritkán magamban beszélek. Remek tanácsokat adok magamnak. Időnként még meg is fogadom őket.
Sebességbe tettem a kocsit, és kihajtottam az útra, óvatosan. A dühtől megfeszült a hátam, a vállam és a nyakam. Túl erősen markoltam a kormányt, és ráébredtem, hogy a kezem még nem gyógyult meg egészen. Éles, apró szúrások kínoztak, de ez nem volt elég. Az egész világon nem volt annyi fájdalom, hogy megszabadítson a haragról.
Phillipet miattam kínozták. Akárcsak Catherine-t és Ronnie-t. Elég! Kurvára elég! Elmegyek Phillipért és megmentem, bármi áron, aztán az egész istenverte ügyet odaadom a rendőrségnek. Bizonyíték nélkül, igen, bármi nélkül, amivel alátámaszthatnám. Kiszállok, mielőtt még többen szenvedik meg.
A harag majdnem elegendő volt, hogy elrejtse a félelmem. Ha Nikolaos a múlt éjszakáért megkínozta Phillipet, talán én se tehettem őt túl boldoggá. Vissza fogok menni azon a lépcsőn, le az úrnő búvóhelyére, ma éjjel. Nem voltak túl fényes kilátásaim, így belegondolva.
A düh elhalványult, hideg, borzongató félelem mosta el.
- Nem!
Nem voltam hajlandó rettegve bemenni oda. Minden erőmmel a haragomba kapaszkodtam. Hosszú ideig nem juthatok majd ennél közelebb a gyűlöletemhez. A gyűlölet, az igen, az aztán átmelegíti az ember testét.
A gyűlölet leginkább a félelmen alapul, így vagy úgy. Igen. Beburkoltam magam a haragba, egy csipetnyi gyűlölettel fűszerezve, de az egész legmélyén, jeges középpontként mégiscsak a puszta rémület kavargott.
37
A Kárhozottak Cirkusza egy régi raktárépületben helyezkedik el. A név ott díszeleg a tetőn, színes fénybetűkkel. A szavak körül óriási bohócfigurák jártak fagyott, néma táncot. Ha nagyon figyelmesen nézzük a bohócokat, észrevehetjük, hogy hosszú szemfogaik vannak. De csak ha nagyon figyelmesen nézzük őket.
Az épület oldalaira hatalmas nejlonlepedőket aggattak, mint egy régimódi vurstliban. Az egyik lepedőn akasztott ember látszott, "A halállal dacoló Alcourt gróf" - állt rajta. Egy másik képen zombik másztak elő a temetőből: "Nézze meg Ön is a sírjukból kiszálló holtakat." Egy nagyon rossz rajz egy félig ember-, félig farkasszerű férfit ábrázolt: Fabian, a Farkasember. Még más plakátok is voltak. Újabb attrakciók. Egyikük sem látszott túl egészségesnek.
A Bűnös Vágyak Klubja a szórakoztatás és a szadizmus közötti vékony határvonalon egyensúlyoz. A Cirkusz túlmegy a határon, bele egyenesen a szakadékba.
És én ide megyek be. Ó, istenem!
Az ajtónál mellbe vág a zaj. A karneváli hangorkán, a tömeg tülekedése és lökdösődése, az emberek százainak csörtetése. A fények száz különböző színben harsognak, áradnak, beleégnek a szemünkbe, garantáltan megragadják a figyelmünket, vagy éppen segítenek kiokádni az ebédet. Persze az is lehet, hogy csak az én idegeimmel volt baj.
A szag összetevői: vattacukor, hot dog, fahéjas tallér, tölcséres jégkása, izzadság, és az egész mögött valami hátborzongató aroma. A vér szaga olyan, akár az új rézpénzé, és ez a szag mindenbe belevegyül. A legtöbb ember nem ismeri föl. De van még más is a levegőben. Nem vér, hanem erőszak. Természetesen az erőszak szagtalan. De itt mindig jelen van valami. A régóta bezárt szobák és a rothadó ruhák halvány nyoma.
Soha nem jöttem ide, csak rendőrségi ügyben. Mit nem adtam volna most valami egyenruháért! A tömeg úgy vált szét, akár a víz egy hajó előtt. Winter, az izomember haladt át a tömegen, és az emberek ösztönösen félrehúzódtak az útjából. Én is kitértem volna előle, de nem hittem, hogy lenne rá alkalmam.
Winter a hagyományos izomember-öltözéket viselte. Fehér alapon zebra jellegű csíkok voltak rajta, és nagyrészt kilátszott belőle a pasas felsőteste. A lábizma hullámzott és feszült a csíkos klottgatyában, mintha az a második bőre lenne. A bicepsze, anélkül, hogy befeszítette volna, vastagabb volt, mint a két karom együttvéve. Winter megállt előttem, és fölém tornyosult.
Az egész családod ilyen gusztustalanul magas, vagy csak te? - érdeklődtem.
Ö összevonta a szemöldökét, a szeme összeszűkült. Nem hiszem, hogy értette a viccet. Sebaj.
- Kövess - mondta. Azzal megfordult, és a tömegen át elindult visszafelé.
Azt hiszem, elvárták, hogy jó kislányként kövessem őt. A francba. A raktárépület egyik sarkát terjedelmes sátor foglalta el. Az emberek sorba álltak a jegyükkel. Egy férfi öblös hangon kiabált:
- Mindjárt kezdünk, emberek! Mutassák be a jegyüket, és lépjenek be! Nézzék meg az akasztott embert! Alcourt grófot az önök becses tekintete előtt fogják kivé-gezni!
Megálltam hallgatózni. Winter nem várt rám. Szerencsémre széles, fehér háta nem olvadt bele a tömegbe. Sietnem kellett, hogy utolérjem. Utálom, ha ezt kell tennem. Úgy érzem tőle magam, mint egy gyerek, aki a felnőtt után fut. Ha egy kis futás volna a legrosszabb élményem ma éjjel, nem is panaszkodnék egy hangot se.
Egy vurstliba való óriáskerék is volt itt, világító teteje csaknem a mennyezetet súrolta. Egy pasas baseball-labdát nyújtott felém:
- Tegye próbára a szerencséjét, kis hölgy!
Tudomást se vettem róla. Gyűlölöm, ha kis hölgynek neveznek. A megnyerhető díjakra pillantottam. A szemem plüssállatok és csúnya babák hosszú során futott végig. A plüssállatok túlnyomórészt ragadozók voltak: puha párducok, kisgyerek méretű medvék, foltos kígyók és kócos fogsorú denevérek.
Egy kopasz férfi fehér bohócsminkben, jegyeket árult a tükörlabirintusba. Megbámulta a gyerekeket, amint azok az ő üvegfalú házába léptek. Szinte éreztem a tekintete súlyát a gyerekek hátán, mintha csak az emlékezetébe akarná vésni kis testük körvonalait Engem semmivel nem lehetett volna rávenni, hogy elmenjek mellette, és belépjek abba a csillogó tükörfolyamba.
Ezután az Elvarázsolt Kastély következett, még több bohóc és még több sikoly, a levegő süvítése. A Kastély mélyébe vezető mozgó fémjárda hullámzott és kanyargott. Egy aprócska fiú majdnem elesett. Az anyja talpra rángatta. Miért hozná bármelyik szülő a gyerekét ide, erre a rémisztő helyre?
Volt még kísértetkastély is, de ez már a vicc határát súrolta. Annyira fölösleges. Hát nem vették észre, hogy az egész kurva hely egy kísértetkastély?
Winter megtorpant a hátsó traktusba vezető kis ajtó előtt. Mérgesen nézett rám, masszív karját majdnem keresztezve éppoly masszív mellkasán. A két karját nem tudta egészen jól behajtani, ahhoz túl sok volt rajta az izom, de azért próbálkozott.
Winter kinyitotta az ajtót. Bementem. Az a magas, kopasz férfi, aki az első találkozásunkkor Nikolaos-szal volt, ott állt odabent a falnál, vigyázzban. Vonzó, keskeny arc, a szeme nagyon feltűnő, mert azon kívül nem volt se haj, se bármi más látnivaló rajta. Úgy nézett rám, mint az általános iskolai tanítók a bajkeverő gyerekekre. Büntetést kell kapnia, ifjú hölgy. De hát mi rosszat csináltam?
A férfi hangja mély volt, enyhén brit ízű, választékos, mégis emberi:
- Motozd meg, mielőtt lemegyünk!
Winter bólintott. Minek is a beszéd, ha egy mozdulat is megteszi? Nagy kezével fölhajtotta a dzsekimet, és elvette a pisztolyt. Meglökte a fél vállamat, hogy forduljak meg. A másik pisztolyt is megtalálta. Tényleg azt gondoltam, hogy engedik majd megtartanom a fegyvereket? Igen, azt hiszem. Én hülye.
- Nézd meg a karját, van-e nála kés.
A francba.
Winter megragadta a dzsekim ujját, mintha le akarná tépni.
- Légy szíves, várj - mondtam. - Leveszem a dzsekit. Azt is átkutathatod, ha akarod.
Winter elvette a karomra szíjazott késeket. A kopasz férfi elrejtett fegyverek után kutatott a széldzsekimben. Egyet se talált. Winter végigtapogatta a lábam, de nem elég alaposan. Nem találta meg a bokámon a kést. Volt fegyverem, és ők nem tudták ezt. Egy-null ide.
Lementünk a hosszú lépcsőn, be az üres trónterembe. Talán kiült az arcomra valami, mert a kopasz megszólalt:
- Az úrnő vár ránk, a barátjával együtt.
A pasas ment elöl, ahogy végig a lépcsőn is tette. A sort Winter zárta. Talán azt gondolták, megpróbálhatok kitörni. Aha. Mégis, hová mennék?
A várbörtönnél álltak meg. A kopasz férfi kettőt kopogott az ajtón, nem túl hangosan, nem túl halkan.
Először csend volt, aztán odabentről derűs, magas hangú kacaj úszott elő. A hangtól libabőrös lettem. Nem akartam viszontlátni Nikolaost. Nem akartam megint egy cellában kuksolni. Haza akartam menni.
Az ajtó kinyílt. Valentine széles kézmozdulattal intett:
- Tessék, tessék.
Ezúttal ezüstszínű maszkot viselt. Aranybarna hajának egy tincse a maszk homlokára tapadt, vértől ragacsosan.
A szívem a torkomban kezdett kalapálni. Phillip, élsz még? Az erőmből épp csak arra telt, hogy ne üvöltsek fel.
Valentine az ajtó mellé lépett, mintha arra várna, hogy bemenjek. A névtelen, kopasz férfira pillantottam. Kifejezéstelen volt az arca. De egy mozdulattal maga elé intett. Mit tehettem volna? Mentem.
A lépcső tetején megállásra kényszerített, amit láttam. Nem bírtam tovább menni. Egyszerűen nem bírtam. A szemközti falnál Aubrey állt, és rám vigyorgott. Haja még mindig aranyszőke volt, az arca bestiális. Nikolaos habos fehér ruhában állt ott, ami a bőrét krétafehérnek, a haját sárgásfehér vattának mutatta. Vércseppek borították, mintha valaki fogott volna egy piros tintás töltőtollat, és azzal fröcskölte volna le.
A kislány fölbámult rám szürkéskék szemével. Ismét felkacagott, telt, tiszta, sátá-ni hangon. Nem volt rá jobb szavam: sátáni. Nikolaos az egyik fehér, vérrel hintett kezével megsimogatta Phillip meztelen mellkasát. Ujjhegyével körberajzolta a fiú mellbimbóját, és csak nevetett.
Phillipet a csuklójánál és a bokájánál fogva a falhoz láncolták. Hosszú barna haja előrehullott, eltakarva az egyik szemét. Izmos testét beborították a harapások. Napbarnított bőrén vékony, karmazsinvörös erecskékben csorgott a vér. A fiú fél szemmel rám bámult, a másikat eltakarta a haja. Kétségbeesés. Tudta, hogy meghalni hozták ide, és nem tudott tenni ellene semmit. De talán én igen. Muszáj kitalálnom valamit. Kérlek, istenem, muszáj!
A kopasz férfi megérintette a vállamat, én pedig ugrottam egy nagyot. A vámpírok röhögtek. A férfi nem. Lementem a lépcsőn, és pár lépéssel Phillip előtt megálltam. De ő nem volt hajlandó rám nézni.
Nikolaos megérintette a fiú csupasz combját, és fölfelé húzta rajta a kezét. Phillip teste megfeszült, a keze ökölbe szorult.
- Jaj, remekül éreztük magunkat itt a szeretőddel - mondta Nikolaos. A hangja édes volt, mint mindig. A megtestesült kis menyasszony. Rohadt kurva.
- Ő nem a szeretőm.
A kislány lebiggyesztette az alsó ajkát:
- Nono, Anita, ne hazudj. Ez nem vicc.
Büszke léptekkel elindult felém, karcsú csípője valamiféle belső tánc ritmusára ringott. Felém nyúlt, én pedig elhátráltam, és beleütköztem Winterbe.
- Halottkeltő, halottkeltő - szólt Nikolaos -, mikor tanulod már meg, hogy nem küzdhetsz ellenem?
Szerintem nem akarta, hogy vitába szálljak vele, úgyhogy nem szálltam.
Ő ismét felém nyúlt egyik véres, kecses kezével.
- Winter lefoghat, ha akarod.
Maradj veszteg, vagy lefogunk. Remek választási lehetőségek. Veszteg maradtam. Néztem, ahogy azok a sápadt ujjak az arcom felé siklanak. A tenyerembe vájtam a körmeimet. Nem térek ki előle. Nem térek ki. Nikolaos ujjai a homlokomhoz értek, és éreztem a vér nyirkos hidegét. A vámpír bekente a vérrel a halántékomat, az arcomat, majd végighúzta az alsó ajkamon az ujjait. Azt hiszem, elakadt a lélegzetem.
- Nyald le az ajkad - követelte a kislány.
- Nem - mondtam.
- Jaj, olyan csökönyös vagy. Jean-Claude adott ilyen bátorságot neked?
- Mi a fenéről beszélsz?
Nikolaos tekintete elsötétült.
- Ne vonakodj, Anita. Nem áll jól neked - a hangja hirtelen felnőttes lett, szinte sütött belőle a harag. - Tudom a kis titkodat.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz - feleltem, és ezt komolyan is gondoltam. Nem értettem a haragját.
- Ha te így akarod, játszadozhatunk még egy kicsit tovább. - Nikolaos egyszer csak ott állt Phillip mellett, és én észre sem vettem, hogy megmozdult. - Ez meglepett, Anita? Még mindig a város úrnője vagyok. Olyan erőkkel bírok, amelyekről te és a gazdád még csak nem is álmodtatok.
A gazdám? Mi a fenéről beszélt? Nekem nem volt gazdám.
A vámpír végighúzta a kezét Phillip mellkasának oldalán, a bordák fölött. Letöröl-te a kezével a vért, hogy előtűnjön a bőr, simán és sértetlenül. Ahogy ott állt előtte, a kislány még csak Phillip kulcscsontjáig sem ért. Phillip becsukta a szemét. Nikolaos hátravetette a fejét, szemfogai elővillantak, az ajkát vicsorogva húzta fel.
- Ne - léptem feléjük. Winter két keze a vállamra ereszkedett. Megrázta a fejét, lassan, kimérten. Nem avatkozhattam közbe.
A kislány Phillip oldalába mélyesztette a fogait. Phillip egész teste megfeszült, a nyaka hátrahajlott, két karjával megrántotta a láncot.
- Hagyd békén! - vágtam könyökkel Winter gyomrába. Ő fölhorkant, az ujjait a vállamba vájta, míg már sikoltani sem akartam. Aztán a karjával átölelt és a melléhez szorított. Meg se mozdulhattam.
Nikolaos felemelte az arcát Phillip bőréről. Vér csorgott az álláról. Apró, rózsaszín nyelvével lenyalta az ajkát.
- Ironikus -jegyezte meg, évekkel idősebb hangon, mint amilyenné a teste valaha válhatott volna. - Elküldtem Phillipet, hogy csábítson el téged. Ehelyett te csábítottad el őt.
- Nem vagyunk szeretők! - Nevetségesen éreztem magam így, hogy Winter a karjával a melléhez préselt.
- A tagadás egyikőtökön sem segít - válaszolta Nikolaos.
- Akkor mi segít?-kérdeztem.
Ő intett, és Winter elengedett. Előrébb léptem, úgy, hogy ne tudjon elérni. Így közelebb kerültem Nikolaoshoz. Ez lehet, hogy mégsem volt igazi előrelépés.
- Beszéljük meg a jövődet, Anita - a kislány elindult fölfelé a lépcsőn. - És a szeretőd jövőjét.
Feltételeztem, hogy Phillipre gondolt, és nem javítottam ki. A névtelen férfi intett nekem, hogy menjek föl Nikolaos után a lépcsőn. Aubrey Phillip felé közeledett. Itt marad vele egyedül. Elfogadhatatlan.
- Nikolaos, kérlek.
Talán a „kérlek" hatott. A kislány megfordult.
- Igen?
- Lehetne két kérésem?
Ő rám mosolygott, mulatott rajtam. Ahogy egy felnőtt mulat egy gyereken, aki új szót használt. Engem nem érdekelt, mit gondol rólam, amíg azt tette, amit én akar-tam.
- Kérj csak - mondta ő.
- Ha mi elmegyünk, minden vámpír hagyja el a szobát - kezdtem. Ő még mindig engem bámult, mosolyogva, eddig remek. - És szeretném, ha engednél négyszemközt beszélni Phillippel.
Ő felkacagott, hangosan, vadul, szélharang a viharban.
- Merész vagy, halandó. Ezt meg kell adni. Már kezdem érteni, mit lát benned Jean-Claude.
Szó nélkül hagytam a megjegyzését, mert úgy éreztem, nem vagyok teljesen tisztában a jelentésével.
- Megkaphatom, amit kértem?
- Szólíts úrnődnek, és megkapod.
Nyeltem egyet, hangosnak tűnt a váratlanul támadt csendben.
- Kérlek... úrnőm.
No lám, végül nem is akadt a torkomon a szó.
- Remek, halottkeltő, igazán remek.
Anélkül, hogy Nikolaosnak bármit is mondania kellett volna, Valentine és Aubrey fölment a lépcsőn, és kiment az ajtón. Még csak nem is ellenkeztek. Ez már önmagában is rémisztő volt.
- A lépcső tetején hagyom Burchardot. Neki emberi hallása van. Ha suttogsz, egyáltalán nem fog meghallani.
- Burchardot? - értetlenkedtem.
- Igen, halottkeltő, Burchardot, a halandó szolgámat - Nikolaos úgy bámult rám, mintha ennek jelentősége lenne. Úgy tűnt, nem tetszik neki az arckifejezésem. Haragosan nézett rám. Aztán hirtelen sarkon fordult, ringott rajta a szoknya. Winter úgy követte őt, akár egy engedelmes, szteroidon nevelt kutya.
Burchard, az egykor névtelen férfi, elfoglalta őrhelyét a bezárt ajtó előtt. Egyenesen előre bámult, nem ránk. Négyszemközt voltunk, vagy legalábbis ehhez a lehető legközelebb.
Odamentem Philliphez, de ő még mindig nem volt hajlandó rám nézni. Sűrű barna haja afféle függönyként szolgált kettőnk között.
- Phillip, mi történt?
A fiú erőltetetten suttogott. Ez a hosszas sikoltozás eredménye volt. Lábujjhegyre kellett állnom, és szinte a testének kellett préselnem a testemet, hogy meghalljam.
- A Bűnös Vágyak. Onnan vittek el.
- Robert nem próbálta őket megállítani? - ez valamiért fontosnak tűnt. Csak egyszer találkoztam Roberttel, de az egyik felem dühös volt rá, hogy nem védte meg Phillipet. Ő felelt a dolgokért Jean-Claude távollétében. És Phillip egyike volt ezeknek a dolgoknak.
- Nem volt elég erős hozzá.
Ekkor elvesztettem az egyensúlyom, és kénytelen voltam tenyérrel Phillip meggyötört mellkasának támaszkodni. Aztán hátraugrottam, eltartva magamtól a véres kezemet.
Phillip behunyta a szemét, és háttal a falnak dőlt. A torka erőlködve mozgott, ahogy nyelni próbált. Két friss harapás volt a nyakán. Hamarosan el fog miattuk vérezni, még ha nem is okozták azonnal a halálát.
Phillip lehajtotta a fejét, és megpróbált rám nézni, de a haja belelógott a szemébe. A vért a farmeromba töröltem, és visszamentem hozzá, ismét majdnem lábujjhegyre állva mellette. Hátrasöpörtem a haját a szeméből, de az újra előrehullt. Már kezdett idegesíteni. Az ujjaimmal addig fésülgettem a haját, amíg ki nem simítottam az arcából. Puhább volt a haja, mint amilyennek látszott, sűrű, és átmelegedett a teste melegétől.
Ő kis híján elmosolyodott. A hangja megbicsaklott, ahogy ezt suttogta:
- Pár hónappal korábban fizettem volna ezért.
Rámeredtem, aztán megértettem, hogy viccelni próbált. Istenem. Összeszorult a torkom.
Burchard szólalt meg:
- Ideje mennünk.
Phillip szemébe néztem. Tökéletes, barna szemek. A fáklyák lángja úgy táncolt bennük, mint két sötét tükörben.
- Nem hagylak itt, Phillip.
A pillantása a lépcső tetején álló férfira rebbent, majd vissza rám. A félelem kisfiússá, gyámoltalanná tette az arcát.
- Viszlát később - mondta.
Hátraléptem.
- Számíthatsz rá.
- Nem bölcs dolog megváratni az úrnőt - szólt közbe Burchard.
Valószínűleg igaza volt. Phillip és én pár pillanatig még bámultuk egymást. A nyakán az ütőér úgy lüktetett, mintha szökni próbálna belőle a vér. Nekem kapart a torkom, szorítást éreztem a mellkasomban. A fáklyafény megremegett a szemem előtt, de csak egy pillanatra. Elfordultam, és a lépcsőhöz mentem. Mi, az acélkemény vámpírvadászok soha nem bőgünk. Legalábbis a nyilvánosság előtt soha. Legalábbis valahányszor le tudjuk gyűrni, akkor soha.
Burchard tartotta nekem a nyitott ajtót. Visszapillantottam Phillipre, és integettem, mint valami idióta. Ő meg nézte, ahogy elmegyek. Hirtelen túl nagy lett a szeme az arcához képest, mint a gyereké, akit otthagy a mamája, mielőtt az összes szörny eltűnne a szobából.
Így kellett itthagynom őt - egyedül, védtelenül. Istenem, segíts!
38
Nikolaos a faragott fatrónuson ült, picurka lába a föld fölött harangozott. Bájos.
Aubrey a falat támasztotta, nyelvét végighúzta az ajkán, a vér maradékát is lenyalva róluk. Valentine mellette állt, nagyon nyugodtan, és rám bámult. Winter odaállt mellém. A börtönőr.
Burchard Nikolaos mellé lépett, fél keze a szék támláján.
- Mi az, halottkeltő, semmi tréfa? - érdeklődött Nikolaos. A hangja még mindig felnőtt üzemmódban volt. Olyan, mintha két hangja lenne, és gombnyomásra tudná őket cserélgetni.
Én megráztam a fejem. Nem éreztem magam túl jókedvűnek.
- Megtörtük a lelked? Kiirtottuk belőled a harci szellemet?
A kislányra meredtem. A harag forró hullámként öntött el:
- Mit akarsz, Nikolaos?
- Ó, ez már sokkal jobb - a vámpír hangja énekelve szárnyalt föl és alá, minden szó végén kislányosan kuncogva. Talán soha többé nem fogom szeretni a gyerekeket.
- Jean-Claude-nak már gyengülnie kéne a koporsójában. Éheznie kellene, de ehelyett erős és jóltáplált. Hogy lehet ez?
A leghalványabb fogalmam se volt, úgyhogy csöndben maradtam. Lehet, hogy költői kérdés?
Nem az volt.
- Válaszolj, A-ni-ta - a kislány elnyújtva ejtette a nevem, minden szótag végét elharapva.
- Nem tudom.
- Dehogynem tudod.
Nem tudtam, de ő ezt úgyse hitte volna el nekem.
- Miért kínzod Phillipet?
- Meg kellett leckéztetni, a múlt éjszaka után.
- Azért, mert szembeszállt veled? - kérdeztem.
- Igen - felelte ő -, azért, mert szembeszállt velem.
Nikolaos kiugrott a székből, és felém szaladt. Apró fordulatot tett, úgy, hogy a ruhája megperdült a teste körül. Odaszökdécselt hozzám, mosolyogva.
- Meg azért is - folytatta -, mert mérges voltam rád. Megkínzom a szeretődet, és még az is lehet, hogy téged nem kínozlak meg. Talán ez a bemutató új ösztönzést ad neked, hogy megtaláld a vámpírok gyilkosát.
Csinos kis arcát felém fordította, fakó szeme jókedvtől csillogott. Profi volt.
Nagyot nyeltem, és föltettem a kérdést, amit föl kellett tennem:
- Miért voltál mérges rám?
Nikolaos féloldalt billentette a fejét Ha nem lett volna vérrel telefröcskölve, ez a mozdulat még kedves is lehetett volna.
- Lehetséges, hogy nem tudod? - Visszafordult Burchard felé. - Mit gondolsz, barátom? Tudatlan ez a lány?
A férfi kihúzta a vállát, és így válaszolt:
- Lehetséges.
- Ó, Jean-Claude nagyon rossz fiú volt. Megjelölni a második jellel egy mit sem sejtő halandót!
Némán, mozdulatlanul álltam. Eszembe jutott a kék, tüzes szempár a lépcsőn, és Jean-Claude hangja a fejemben. Rendben, ezt már sejtettem, de még mindig nem értettem, mit jelent.
- Mit jelent a második jel?
Nikolaos megnyalta az ajkát.
- Magyarázzuk el neki, Burchard? Mondjuk el neki, amit tudunk?
- Ha valóban nem tudja, úrnőm, fel kell világosítanunk - válaszolta a férfi.
- Igen - helyeselt a kislány, és visszasuhant a trónhoz. - Burchard, mondd meg neki, milyen idős vagy.
- Hatszázhárom éves vagyok.
A szolga sima arcára bámultam, és megráztam a fejem:
- De hát te ember vagy, nem vámpír.
- Megkaptam a negyedik jelet, és addig fogok élni, ameddig az úrnőmnek szüksé-ge van rám.
- Nem, Jean-Claude ezt nem tenné velem - tiltakoztam.
Nikolaos apró mozdulattal széttárta a kezét.
- Nagyon megszorongattam őt. Tudtam az első jelről, amivel meggyógyított. Feltevésem szerint nagyon kétségbeesetten próbálta menteni magát.
Eszembe jutottak Jean-Claude fejemben visszhangzó szavai: „Sajnálom, nem volt más választásom." Rohadjon meg, mindig volt más választás.
- Minden éjjel vele álmodtam. Ez mit jelent?
- Kommunikál veled, halottkeltő. A harmadik jel majd még közvetlenebb szellemi kapcsolatot létesít.
Megráztam a fejem.
- Nem.
- Mi az, hogy nem, halottkeltő? Nem lesz harmadik jel, vagy nem hiszel nekünk? - kérdezte Nikolaos.
- Nem akarok senki szolgája lenni.
- Többet ettél mostanában, mint szoktál? - kérdezte a kislány.
A kérdés olyan furcsa volt, hogy egy percig csak bámultam, míg eszembe nem jutott a válasz:
- Igen. Fontos ez?
Nikolaos összevonta a szemöldökét.
- Jean-Claude energiát szipolyoz belőled, Anita. A testeden keresztül táplálja magát. Mostanra már gyengülnie kellene, de te meg fogod őrizni az erejében.
- Nem volt szándékomban.
- Hiszek neked - mondta ő. - Múlt éjjel, mikor rádöbbentem, mit művelt, magamon kívül voltam a dühtől. Úgyhogy elraboltam a szeretőd.
- Kérlek, hidd el nekem, nem a szeretőm.
- Akkor miért vállalta a haragom kockázatát múlt éjjel, hogy megmentsen téged? Barátságból? Tisztességből? Nem hiszem.
Jól van, akkor ne higgye. Csak kerüljünk ki innen élve, ez volt a cél. Semmi más nem számított.
- Mit tehetünk mi, Phillip meg én, hogy kárpótoljunk?
- Ó, de udvarias, ezt már szeretem - Nikolaos egyik kezét Burchard derekára tette, hétköznapi mozdulattal, mint amikor megsimogatunk egy kutyát. - Megmutassuk neki, minek kell elébe néznie?
A férfi egész teste megfeszült, mintha elektromos áram futott volna át rajta:
- Ha az én úrnőm így kívánja.
- Így kívánom - felelte a kislány.
Burchard elébe térdelt, arcát nagyjából mellmagasságban tartva. Nikolaos rám nézett a szolga feje fölött.
- Ez - mondta - a negyedik jel.
A kislány keze a ruhája elejét díszítő gyöngyház gombokhoz nyúlt. Aztán széttárta a ruhát, lemeztelenítve apró melleit. Egy gyermek mellei voltak, kicsik, fejletlenek. A kislány végighúzta egyik körmét a bal melle mentén. A bőr úgy nyílt szét, akár a föld az eke mögött, piros sugárban vérrel öntözve Nikolaos mellkasát és hasát.
Nem láttam Burchard arcát, ahogy előrehajolt. A férfi keze a vámpír dereka köré siklott. Az arcát Nikolaos mellei közé temette. A kislány megmerevedett, a háta ívbe hajlott. Halk, szürcsölő hangok töltötték be a szoba csendjét.
Félrenéztem, bárhová, csak nem rájuk, mintha szex közben kaptam volna őket rajta, de nem tudnék kimenni. Valentine rám bámult. Én visszabámultam. A vámpír megemelte felém a képzeletbeli kalapját, és rám villantotta a szemfogát. Nem vettem róla tudomást.
Burchard a trón mellett ült, félig rátámaszkodva Az arca elernyedt és kipirult, a mellkasa mély sóhajjal emelkedett és süllyedt. Reszkető kezével vért törölt le a szájáról. Nikolaos mozdulatlanul ült, fejét hátravetve, behunyt szemmel. Talán a szex nem is volt olyan rossz hasonlat.
Nikolaos megszólalt, csukott szemmel, hátravetett fejjel, rekedtes hangon:
- A barátod, Willie, visszakerült a koporsóba. Sajnálta Phillipet. Ki kell gyógyítanunk az ilyen ösztönökből.
A vámpír hirtelen felemelte a fejét, szeme csillogott, szinte ragyogott, mintha magától fénylene:
- Látod ma a sebhelyem?
Megráztam a fejemet. Nikolaos megint az a gyönyörű gyermek volt, épp és egész.
Hibátlan.
- Megint tökéletesnek tűnsz. Miért?
- Mert energiát fektetek bele, hogy így legyen. Meg kell dolgoznom érte - hangja halk volt és indulatos, növekedett benne a forróság, akár a távoli viharokban.
A nyakszirtemen égnek állt a szőr. Valami rossz készült.
- Jean-Claude-nak megvannak a maga követői, Anita. Ha megölöm, mártírt csinálnak belőle. De ha bebizonyítom, hogy gyenge, hogy nincs hatalma, akkor a követők elmaradnak tőle, és engem fognak követni, vagy senki mást.
Nikolaos felállt, a ruháját ismét nyakig begombolta. Vattafehér haja meglebbenni látszott, mintha a szél borzolta volna össze, de nem volt szél.
- El fogok pusztítani valamit, amit Jean-Claude az oltalma alá vett.
Milyen gyorsan érhetem el a lábamon a kést? És mi hasznom volna belőle?
- Be fogom bizonyítani, hogy Jean-Claude nem képes megvédeni semmit. Én vagyok mindenek felett az úr.
Egocentrikus kurva. Winter karon ragadott, mielőtt bármit is tehettem volna. Túlságosan lefoglalt, hogy a vámpírokat figyeljem, és nem vettem tőlük észre az embereket.
- Eredjetek - parancsolta a kislány. - Öljétek meg a fiút.
Aubrey és Valentine előlépett a fal mellől, és mindketten meghajoltak. Aztán már ott se voltak, mintha csak elenyésztek volna. Nikolaoshoz fordultam.
Ő mosolygott.
- Igen, elködösítettem az agyad, úgyhogy nem láttad őket kimenni.
- Hová mennek? - a gyomrom összeszorult. Azt hiszem, már előre tudtam a választ.
- Jean-Claude a védelmébe vette Phillipet, így hát neki meg kell halnia.
- Nem.
Nikolaos mosolygott:
- De igen.
Sikoly hasított át a kinti folyosón. Férfisikoly. Phillip sikolya.
- Nem! - félig térdre buktam, csak Winter keze gátolta meg, hogy a földre ne zuhanjak. Ájulást színleltem, ernyedten belesüppedtem a szorításába. Ő eleresztett. Előragadtam a kést a bokámra szíjazott tokból. Winter meg én közel voltunk a folyosóhoz, messze Nikolaostól és az emberétől. Talán eléggé messze.
Winter a vámpírra bámult, mint aki parancsra vár. Fölugrottam a földről, és a kést az ágyékába döftem. Az acél a húsba hatolt, vér ömlött utána, ahogy kiszabadítottam a pengét, és a folyosó felé rohantam.
Már az ajtónál voltam, amikor a szél első fuvallata a hátamig szivárgott. Nem néztem vissza. Kinyitottam az ajtót.
Phillip élettelenül csüggött a láncokon. Élénkvörös áradatban záporozott a mellkasára a vér. Úgy ömlött a padlóra, akár az eső. A fáklyák fénye csillogott a nyirkos csigolyákon Valaki kiszakította a gégéjét.
A falnak tántorodtam, mint akit megütöttek. Nem kaptam elég levegőt. Valaki szakadatlanul azt suttogta: „Istenem, Istenem". Újra és újra. Én voltam az. Hátammal a falhoz tapadva lebotorkáltam a lépcsőn. Nem tudtam levenni róla a szemem. Nem tudtam máshová nézni. Nem tudtam levegőt venni. Nem tudtam sírni.
A fáklyafény tükröződött a szemében, a mozgás illúzióját keltve. Sikoly formálódott a bensőmben, aztán kitört a torkomon:
- Phillip!
Aubrey lépett Phillip és énközém. Elborította a vér.
- Alig várom, hogy találkozhassam a bájos barátnőddel, Catherine-nel.
Rá akartam rohanni, üvöltve. Ehelyett a falnak támaszkodtam, a kést az oldalam mellett tartva, észrevétlenül. A cél többé nem az volt, hogy élve kerüljek ki innen. A cél az volt, hogy megöljem Aubrey-t.
- Te mocskos rohadék, te szemét, mocskos rohadék - a hangom tökéletesen nyugodtan csengett, a legcsekélyebb indulat nélkül. Nem féltem. Nem éreztem semmit. Aubrey képe haragosan meredt rám a Phillip véréből öntött álarcon át.
- Ne mondj rám ilyesmiket.
- Te büdös, mocskos gennyláda!
Ő felém libbent, pont úgy, ahogy akartam. Egyik kezét a vállamra tette. Én a pofájába ordítottam, amilyen hangosan csak tudtam. Ő megdermedt, épp csak egy szívdobbanásnyi időre. A bordái közé vágtam a kés pengéjét. A penge éles volt és vékony, én pedig markolatig belemélyesztettem a vámpírba. A teste megfeszült, és nekem dőlt. A szeme meglepetten tágra nyílt. A száját kinyitotta, aztán becsukta, nem jött ki rajta hang. Majd a földre bukott, ujjai a levegőbe markoltak.
Valentine azonnal ott termett, és a test mellé térdelt.
- Mit csináltál?
Nem láthatta a kést. Azt pajzsként takarta Aubrey teste.
- Megöltem őt, ahogy téged is meg foglak ölni.
Valentine talpra ugrott, és éppen mondani akart volna valamit, amikor elszaba-dult a pokol. Az ajtó berobbant a cellába, és darabokra zúzódott a szemközti falon. A szobába tornádó tört be.
Valentine térdre esett, feje a padlót érintette. Bókolt. Én a falnak lapultam. A szél az arcomba karmolt, összegubancolva a hajam a szemem előtt.
Aztán elcsitult a zaj, és én fölsandítottam az ajtó felé. Nikolaos épp a legfelső lépcső fölött lebegett. A haja úgy tekergőzött a feje körül, mint a pókfonál. A bőre annyira a csontjaira tapadt, hogy már egy puszta csontvázhoz hasonlított. A szeme izzott, halványkék tűz. Lebegve indult a lépcsőn lefelé, kezét kinyújtva.
Láttam az ereit, kék lángnyelveknek tűntek a bőre alatt. Rohantam. Rohantam a falhoz és a patkányemberek által használt alagúthoz.
A szélvihar a falhoz vágott, én pedig négykézláb másztam tovább az alagút elé. A nyílás széles volt és fekete, hűvös levegő söpört végig az arcomon, és valami megragadta a bokám.
Felsikoltottam. A lény, ami Nikolaos volt, visszahúzott. Nekicsapott a falnak, és egyik karmos kezébe csippentette mindkét csuklóm. A teste a lábamnak dőlt, csupasz csont a ruha alatt.
Az ajka fölhúzódott, kimutatva minden fogát. A koponyához hasonló fej így sziszegett:
- Meg fogsz tanulni engedelmeskedni!
Az arcomba üvöltött, és én visszaüvöltöttem. Artikulátlanul, mint egy csapdába szorult állat.
A szívem a torkomban dobogott. Nem kaptam levegőt.
- Neee!!!
A lény felvisított:
- Nézz rám!
Ránéztem. Belezuhantam a kék tűzbe, ami a tekintete volt. A tűz beleette magát az agyamba. Kín. A gondolatai késekként vágtak belém, darabokat hasítottak le belőlem. A haragja perzselt és égetett, míg már úgy nem éreztem, hogy leválik az arcomról a bőr. Karmok hasogatták a koponyám belsejét, porrá őrölve a csontot.
Mikor visszanyertem a látásomat, a fal mellett kuporogtam, ő pedig ott állt fölöttem, nem ért hozzám, nem volt rá szükség. Reszkettem, olyan borzasztóan reszkettem, hogy a fogam is vacogott. Fáztam, annyira fáztam.
- Végül, halottkeltő, a gazdádnak fogsz nevezni, és komolyan is gondolod majd - Nikolaos egyszer csak ott térdelt rajtam. Karcsú testével leszorította az én testem, kezével a földhöz szegezte a vállam. Mozdulni se tudtam.
A gyönyörű kicsi lány az arcomra fektette az arcát, és ezt suttogta:
- Most bele fogom mélyeszteni a fogaimat a nyakadba, és te nem tehetsz semmit, hogy megállíts.
Nikolaos finom metszésű fülkagylója a számat birizgálta. Beleharaptam, mélyen, míg a vér ízét nem éreztem. A vámpír fölüvöltött és hátraugrott, a nyaka oldalán csorgott a vér.
Fényes, borotvaéles karmok téptek az elmémbe. A fájdalma és a haragja gondolkodásra képtelen péppé változtatta az agyam. Azt hiszem, ismét üvöltöttem, de már nem is hallottam. Egy idő után már nem hallottam semmit. Leszállt a sötétség. Elnyelte Nikolaost, és én egyedül maradtam, lebegve a sötétségben.
39
Felébredtem, ami már önmagában is kellemes meglepetés volt. A plafonra erősí-tett villanylámpára pislogtam. Életben voltam, és nem a pincebörtönben. Ezt jó tudni.
Miért is kellett volna meglepődnöm azon, hogy még életben voltam? Az ujjaim végigsimogatták a kanapé durva, csomós szövetét, amelyen feküdtem. A kanapé fölött egy kép lógott. Egy folyóparti jelenet, gondolákkal, öszvérekkel, emberekkel. Valaki odaállt fölém, hosszú, aranyszőke haj, szögletes állkapcsú, jóképű arc. Nem olyan embertelenül szép, mint amilyennek korábban látszott előttem, de még mindig jóképű. Azt hiszem, jóképűnek kellett lenni ahhoz, hogy valakiből sztriptíztáncos lehessen.
A hangom durva károgásként tört elő belőlem:
- Robert.
A vámpír mellém térdelt.
- Már attól tartottam, hogy nem ébredsz föl hajnal előtt. Fáj valamid?
- Hol... - megköszörültem a torkom, az segített egy kicsit. - Hol vagyok?
- Jean-Claude irodájában, a Bűnös Vágyakban.
- Hogy kerültem ide?
- Nikolaos hozott el. Azt mondta: „Itt a gazdád kurvája."
Néztem a mozgó ádámcsutkáját, ahogy nyelt egyet. Ez emlékeztetett valamire, de nem tudtam kitalálni, mire.
- Tudod, mit tett Jean-Claude? - kérdeztem.
Robert bólintott.
- A mesterem kétszer megjelölt téged. Ha hozzád beszélek, őhozzá szólok.
Ezt képletesen vagy szó szerint értette? Igazából nem akartam tudni.
- Hogy érzed magad? - érdeklődött a vámpír.
Abban, ahogy ezt kérdezte, volt valami, aminek az volt az értelme, hogy nem volna szabad jól éreznem magam. Fájt a nyakam. Fölemeltem az egyik kezem, és megérintettem. Rászáradt vér. A nyakamon.
Becsuktam a szemem, de nem segített. Apró zaj szökött ki a torkomon, nagyon hasonlított egy nyögésre. Phillip képe beleégett az elmémbe. A torkából ömlő vér, a szétszaggatott, rózsaszín hús. Megráztam a fejem, és próbáltam mélyen és nyugodtan lélegezni. Nem használt.
- Mosdó - nyögtem.
Robert megmutatta, hol van. Bementem, letérdeltem a hűvös padlóra, és a vécébe hánytam, amíg ki nem ürültem, és már csak epe jött belőlem. Aztán a mosdókagylóhoz mentem, hideg vizet loccsantottam az arcomra és a számba. Rábámultam a mosdó fölötti tükörben lévő önmagamra. A szemem fekete volt, nem barna, a bőröm beteges színű. Szarul néztem ki, és még annál is szarabbul éreztem magam.
És a nyakam jobb oldalán ott volt a lényeg. Nem Phillip begyógyult harapása, hanem a vámpírfogak nyoma. Apró, picurka tépőfogak nyoma. Nikolaos... megfertőzött engem. Hogy bebizonyítsa, képes ártani Jean-Claude halandó szolgájának. Megmutatta, milyen vagány csaj, ó, igen. Igazi vagány.
Phillip meghalt. Meghalt. Magamban újra próbálkoztam vele, de ki tudnám mondani hangosan? Úgy döntöttem, megpróbálom.
- Phillip halott - mondtam a tükörképemnek.
Összegyűrtem a barna papír kéztörlőt, és a fém kukába tömtem. De ez nem volt elég. Felüvöltöttem. Aztán belerúgtam a kukába, újra meg újra, míg a földre nem borult, és ki nem ömlött belőle a tartalma.
Robert jött be az ajtón:
- Jól vagy?
- Úgy nézek ki, mint aki jól van? - ordítottam.
A vámpír tétovázott a küszöbön.
- Tudok valamiben segíteni?
- Még azt se tudtad megakadályozni, hogy Phillipet elvigyék!
Ő megrándult, mintha megütöttem volna.
- Megtettem, ami tőlem tellett.
- Hát, nem volt elég, vagy igen? - még mindig úgy sikoltoztam, mint egy őrült. Térdre rogytam, és az összes haragom föltolult, a torkomat fojtogatta, aztán a szemembe ömlött. - Kifelé!
A vámpír habozott.
- Biztos vagy benne?
- Tűnj el innen!
Robert becsukta maga mögött az ajtót. Én pedig a padlón ültem, és ringattam magam, és bőgtem és üvöltöttem. Mikor már a szívem is olyan üresnek tűnt, mint a gyomrom, ólmosan tompának, kimerültnek éreztem magam.
Nikolaos megölte Phillipet, és megharapott engem, hogy megmutassa, milyen hatalmas. Lefogadom, hogy azt hitte, teljesen be leszek szarva tőle. Ebben nem tévedett. Csakhogy én a nappali óráim nagy részét azzal töltöm, hogy szembenézzek az általam rettegett dolgokkal, és elpusztítsam őket. Egy ezeréves vámpírmester nagy feladat, de az ember lányának kell, hogy legyenek céljai.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése