20
Rebecca Miles South City Dogtown negyedében lakott. Az utcákat egytől egyig államokról nevezték el, Texas, Mississippi, Indiana. Az épület vakon állt, a legtöbb ablakot bedeszkázták. A fűből egy elefánt se látott volna ki, olyan magas volt, de feleannyira sem szép. Egy háztömbbel arrébb drága rehabilitációs intézetek álltak, teli yuppie-kkal és politikusokkal. Rebecca háztömbjében nem laktak yuppie-k.
A lakása egy hosszú, keskeny folyosóról nyílt. A lépcsőházban nem volt légkondicionáló, a hőség olyan volt, mintha nyakig vastag, meleg bundában lennénk. Egyetlen halvány fényű villanykörte világított a foszladozó szőnyeg fölött. Fáradt zöld falon helyenként fehér foltok virítottak, viszont tiszta volt. A fenyő aromájú tisztítószer illata szinte már a hányingerig átjárta a szűk, sötét lépcsőházat. Ha valaki éppen azt akarja, akár ehetne is a szőnyegről, de a szája telemenne szösszel. Nincs az a tisztítószer, ami megszabadítana a szőnyeg bolyhaitól.
Ahogy azt a kocsiban megbeszéltük, Phillip bekopogott az ajtón. Elképzelésünk szerint ő majd a nő bármilyen kétségét eloszlatja azzal kapcsolatban, hogy szerény hajlékába látogat a Hóhér. Tizenöt percbe telt, mire a kopogás és várakozás után motozást hallottunk az ajtó mögül.
Az ajtó kinyílt, amennyire a biztonsági lánc engedte. Nem láttam, ki nyitott ajtót. Álmosságtól kásás női hang szólalt meggy:
- Phillip, mit keresel te itt?
- Bejöhetnék egy pár percre? - kérdezte Phillip. Az arcát nem láthattam, de akármibe lefogadtam volna, hogy a hírhedt mosolyát csillogtatja meg a csajnak.
- Persze. Ne haragudj, csak felébresztettél.
Az ajtó becsukódott, csörgött a lánc. Majd az ajtó szélesre tárult. Még mindig nem láttam semmit Philliptől. Úgyhogy, gondolom, Rebecca sem látott meg engem.
Phillip besétált, én pedig követtem őt, mielőtt még az ajtó becsukódhatott volna. A lakás olyan volt, akár egy sütő; az ember tátogott a hőségtől, mint a partra vetett hal. Az elsötétítéstől nem lett hűvösebb a szoba, csak fojtogatóan zárt. Az arcomon patakzott a verejték.
Rebecca Miles az ajtóba kapaszkodva állt. Sovány nő volt, sötét, élettelen haja egyenesen hullott a vállára. Magas arccsontjára rátapadt a bőr. A lány szinte elveszett a fehér ruhájában. Finom, törékeny jelenség. Apró, sötét szempár pislogott rám. A lakásban homály uralkodott, vastag drapériák zárták ki a fényt. A lány csak egyszer látott engem, röviddel Maurice halála után.
- A haverodat is hoztad? - kérdezte a lány. Becsukta az ajtót, és szinte teljes sötétség borult ránk.
- Igen - felelte Phillip. - Ez itt Anita Blake...
A lány vékony, elfúló hangon szólalt meg:
- A Hóhér?
- Igen, de...
Rebecca apró szája kinyílt, sikoly tört elő belőle. Aztán a nő rám vetette magát, két kézzel karmolt és ütött. Az arcomat eltakartam a karommal. Rebecca úgy verekedett, mint a kislányok, nyitott tenyérrel ütött, karmolt, a karjával csapkodott. Csuklón ragadtam őt, és a saját lendületét használva arrébb rántottam. A lány térdre esett, egy kis segítséggel. Lefogtam és hátrafeszítettem a jobb karját. Ez a fogás nyomást gyakorol a könyökre, fáj, és egy újabb kis lökéstől elpattan az ízület. A legtöbben nem harcolnak túl jól, miután könyökben eltörtük a karjukat.
Nem akartam eltörni a karját. Egyáltalán nem akartam bántani. Két véres csík volt a karomon, ahol megkarmolt. Azt hiszem, mázlim volt, hogy nem volt pisztolya.
A nő mozogni próbált, én pedig megszorítottam a karját. Éreztem, ahogy megremeg. Nagy, szaggatott kortyokban szedte a levegőt.
- Nem ölheti meg őt! Nem! Kérem, kérem, ne!- a lány sírni kezdett, sovány válla rázkódott a túlságosan bő ruhában. Én meg csak álltam ott, fogtam a karját, fájdalmat okoztam neki.
Eleresztettem a karját, lassan, és hátraléptem, hogy ne érhessen el. Reméltem, nem támad újra. Nem akartam őt bántani, de azt sem akartam, hogy ő bántson engem. A karmolások már kezdtek csípni.
Rebecca Miles nem próbálkozott újra. Az ajtóhoz kuporodott, koplalástól sovány kezét a térde köré kulcsolta. Fuldokolva zokogott:
- Nem... ölheti... meg. Kérem!
Ringatózni kezdett, előre-hátra, szorosan átölelve magát, mintha attól félne, hogy összetörik, akár a silány üveg.
Jézusom, néha gyűlölöm a munkám.
- Beszélj vele, Phillip. Mondd meg neki: nem azért jöttünk, hogy bárkit is bántsunk.
Phillip a lány mellé térdelt. Miközben beszélt, a karját nem emelte föl az oldala mellől. Nem hallottam, mit mond. A lány szaggatott zokogása utánam úszott, ahogy jobb kéz felé benyitottam egy másik ajtón. Az ajtó a hálószobába vezetett.
Az ágy mellett egy koporsó feküdt, fája sötét, talán cseresznyefa, addig csiszolták, hogy még az alkonyi homályban is csillogott. A nő azt hitte, azért jöttem, hogy megöljem a szeretőjét. Jézusom.
A fürdőszoba kicsi volt és zsúfolt. Felkattintottam a villanykapcsolót, a harsány sárga fény nem volt túl kellemes. A lány sminkes cuccai szétszórva hevertek a repedt mosdókagyló körül, mint megannyi hulla. A rozsda már csaknem elrothasztotta a kádat. Végül találtam egy, reményeim szerint tiszta felmosórongyot, és hideg vizet folyattam rá. A csapból kibuggyanó víz kávébarna színű volt. A csövek remegtek, kopogtak és nyikorogtak. Végül már tiszta víz folyt. Jól esett a kezemnek, de nem locsoltam belőle a nyakamra vagy az arcomra. Ugyan lehűtött volna, de a fürdőszoba mocskos volt. Nem használhattam a vizet, csak ha rákényszerültem.
Amint kicsavartam a rongyot, fölpillantottam. A tükör össze volt törve, repedésekből szőtt pókháló. Törött darabkákban verte vissza a képem.
Még egyszer nem néztem bele a tükörbe. Visszafelé elhaladtam a koporsó mellett, habozva. Késztetést éreztem, hogy kopogtassak a sima deszkán. Van itthon valaki? Nem tettem meg. Még a végén válaszoltak volna.
Phillip a kanapéra ültette a nőt. Az a fiúnak dőlt, ernyedten, zihálva, de a sírása már majdnem abbamaradt. Mikor a lány észrevett engem, összerándult. Igyekeztem, nehogy fenyegetőnek tűnjek, ez mindig jól ment nekem. A rongyot átnyújtottam Phillipnek.
- Töröld meg az arcát, aztán tedd a rongyot a tarkójához, az segít.
A fiú megtette, amire kértem, a lány meg csak ült, nyakában a nedves ronggyal, és bámult rám. A szeme tágra nyílt, a fehérjéből nagyon sok látszott Reszketett.
Ráleltem a villanykapcsolóra, és a szobát éles fény öntötte el. Egy pillantás után újra le akartam oltani a villanyt, de aztán mégis úgy hagytam. Arra gondoltam, hogy Rebecca talán ismét rám támad, ha leülök mellé, vagy teljesen összeomlik. Az lett volna igazán jó, nem? Az egyetlen szék törött volt, egy helyütt megsárgult bélés lógott ki belőle. Úgy döntöttem, inkább állok.
Phillip rám emelte a tekintetét. A napszemüvegét a trikója elejébe akasztotta. A szeme óvatos volt, tágra nyílt, mintha nem akarta volna, hogy megtudjam, mire gondol. Egyik napbarnított karjával védőn átölelte a lány vállát. Gazembernek éreztem magam.
- Elmondtam neki, miért vagyunk itt. Megmondtam, hogy nem fogod bántani Jacket.
- A koporsóban? - mosolyodtam el. Nem bírtam visszatartani. Jack, a keljfeljancsi.
- Igen - felelte Phillip. Úgy meredt rám, mintha a vigyorgásom nem illene a helyzethez.
Tényleg nem illett, úgyhogy abbahagytam, de némi erőfeszítésembe került. Bólintottam. Ha Rebecca vámpírokkal akart kefélni, az őrá taftozott. Semmiképpen sem a rendőrségre.
- Folytasd, Rebecca. Ő segíteni akar nekünk - győzködte Phillip.
- Miért? - kérdezte a lány.
Ez jó kérdés volt. Megijesztettem és megríkattam őt. Válaszoltam neki:
- A város úrnője olyan ajánlatot tett nekem, amelyet nem utasíthattam el.
Rebecca rám meredt, az arcomat tanulmányozva, mint aki el akar raktározni az emlékezetében.
- Nem hiszek magának - közölte.
Vállat vontam. Ezt kapja az ember, amiért igazat mond. Hazugnak nevezik. A legtöbb ember inkább elfogad egy valószínű hazugságot, mint egy valószínűtlen igazságot. Gyakorlatilag a hazugságot részesítik előnyben.
- Hogyan fenyegethetné egy vámpír a Hóhért? - kérdezte Rebecca. Felsóhajtottam:
- Nem én vagyok a mumus, Rebecca. Találkozott valaha a város úrnőjével?
- Nem.
- Akkor kénytelen lesz rám hagyatkozni. Kurvára be vagyok szarva tőle. Bármely ép eszű ember be lenne.
A lány még mindig nem tűnt meggyőzöttnek, de beszélni kezdett. Vékony, gyenge hangján előadta ugyanazt a történetet, amit a rendőrségnek is.
- Rebecca, én próbálom elkapni azt a személyt vagy dolgot, aki meggyilkolta a maga barátját. Kérem, segítsen nekem.
Phillip megsimogatta a lányt.
- Mondd el neki, amit nekem is elmondtál.
Ő a fiúra pillantott, majd ismét énrám. Beszívta az alsó ajkát, és rágta, töprengve. Aztán mély, reszketeg lélegzetet vett:
- Akkor éjjel egy bizarr bulin voltunk.
Pislogtam, aztán próbáltam viszonylag intelligensen megszólalni:
- Azt tudom, hogy "bizarrnak" az olyan embert hívják, aki a vámpírokat szereti. A bizarr buli az, amire gondolok?
Phillip bólintott:
- Én sokat járok oda. - Nem volt hajlandó a szemembe nézni, miközben ezt mondta. - Bármilyen módon együtt lehetsz egy vámpírral, ahogyan csak akarod. És ők is veled, ahogyan ők akarják. - Egy pillantást vetett az arcomra, majd újból lesütötte a szemét. Talán nem tetszett neki, amit rajtam látott.
Próbáltam kifejezéstelen arcot vágni, de nem volt nagy szerencsém. Bizarr buli, édes istenem. De legalább ki lehetett belőle indulni valamerre.
- Történt valami különleges a bulin? - faggatóztam.
A lány pislogott, az arca üres volt, mint aki nem érti a kérdést. Újra próbálkoztam:
- Történt valami, a szokásostól eltérő dolog a bizarr bulin? - Kétség esetén változtassunk a szóhasználatunkon.
A lány az ölébe bámult, majd megrázta a fejét. Hosszú, sötét haja vékony függönyként hullott az arca elé.
- Tud arról, hogy Maurice-nak bármilyen ellensége lett volna?
Rebecca megint megrázta a fejét, anélkül, hogy fölnézett volna. Hajának függönyén át észrevettem, hogy olyan a tekintete, mint egy rémült nyuszié a bokor mögött. Vajon tudott még mást is, vagy teljesen lestrapáltam? Ha erőszakos vagyok, megtörik, összeroppan, és talán kibukkan belőle egy újabb nyom, de lehet, hogy semmi. A lány keze az ölében, összefonva, ujjai fehérek. És reszkettek, bár csak egészen finoman. Mennyire akartam, hogy beszéljen? Annyira azért nem. Ejtettem a témát. Anita Blake, az emberbarát. Phillip ágyba fektette Rebeccát, miközben én a nappaliban vártam. Félig-meddig azt reméltem, kuncogást hallok majd, annak jeléül, hogy Phillip varázsa működik. De a halk mormoláson és az ágynemű suhogásán kívül nem hallottam semmit.
Mikor kijött, a fiú arca komoly volt, sőt komor. Visszavette a napszemüvegét, és lekapcsolta a villanyt. A szobában megint sötét lett, sűrű és forró sötét. Hallottam Phillip mozgását a katlanszerű sötétségben. A farmer suhogását, a bakancs csoszogását. Az ajtó gombja után kotorásztam, végül megtaláltam és föltéptem.
Sápadt fény ömlött be az ajtón. Phillip ott állt, rám bámult, az ő tekintete el volt rejtve. A teste nem volt feszült, de valahogy mégis éreztem a ridegségét. Többé már nem színleltünk barátságot. Nem tudtam pontosan, hogy rám haragszik-e, a sorsra vagy saját magára. Ha valaki ott végzi, ahol Rebecca, muszáj egy bűnbakot találni.
- Ez akár én is lehettem volna - jegyezte meg. Ránéztem:
- De mégsem te vagy.
Phillip széttárta a karját. - De lehettem volna.
Erre nem tudtam mit mondani. Mit mondhatnék? Hogy az lehettél volna, ha isten nem kegyes hozzád? Kételkedtem benne, hogy Istennek sok köze lett volna Phillip világához.
Phillip gondosan bezárta mögöttünk az ajtót, majd így szólt:
- Tudom, hogy legalább két másik meggyilkolt vámpír rendszeresen látogatta az összejöveteleket.
A gyomrom összeszorult, kissé megremegett az izgalomtól.
- Gondolod, hogy a többi... áldozat a bizarrokat kedveli?
A fiú megvonta a vállát
- Kideríthetem.
Az arckifejezése még mindig zárkózott volt, üres. Valami lekapcsolta benne a lámpát. Talán Rebecca Miles apró, vézna keze tette.
Rábízhatom Phillipre, hogy kiderítse? Vajon az igazat mondaná nekem? Veszélybe sodródna? Semmi válasz, csak még több kérdés, de legalább a kérdések javultak. Bizarr bulik. A közös szál, igazi forró nyom. Hot dog.
21
Az autóban a legnagyobb fokozatra állítottam a légkondicionálót. Az izzadtságom lehűlt, és megkocsonyásodott a bőrömön. Mielőtt még fejfájást kaptam volna a hirtelen hőmérsékletváltozástól, lekapcsoltam a ventillátort.
Phillip olyan messzire húzódott tőlem, amennyire csak lehetett. A törzsét félig elfordította az ablak felé, ahogy csak engedte a biztonsági öv. Kifelé bámult a napszemüvege mögül, a messzi távolba. Nem akart beszélni arról, ami az imént történt. Hogy ezt honnan tudtam? Anita, a gondolatolvasó. Na nem; csak Anita, aki nem olyan nagyon hülye.
Phillip egész teste összeroskadt. Ha nem ismertem volna ilyen jól, még azt hittem volna, hogy szenved. Jobban belegondolva, talán így is volt.
Épp az előbb aláztam meg egy rendkívül törékeny emberi lényt. Ez nem volt túl jó érzés, de túró volt ahhoz képest, ha eszméletlenre verem a csajt. Fizikai értelemben nem bántottam őt. Ezt még én se hittem el. Mindegy, most ki fogom kérdezni Phillipet, mert kaptam tőle egy fülest. A legendás forró nyomot. Nem hagyhattam annyiban.
- Phillip? - szólítottam meg.
A fiú válla megfeszült, ő maga pedig tovább bámult kifelé az ablakon.
- Phillip, többet kell tudnom a bizarr bulikról.
- Tegyél ki a klubnál.
- A Bűnös Vágyaknál? - kérdeztem. Briliáns válasz, ez vagyok én.
Ő bólintott, még mindig nem fordult felém.
- Nem kell elmenned a saját kocsidért?
- Nem tudok vezetni - közölte a srác. - Monica vitt el az irodádig.
- Vagy úgy? - Azonnal éreztem, hogy elönt a düh.
Phillip ekkor megfordult, rám nézett, üres arccal, a szeme nem látszott.
- Miért haragszol úgy rá? Ő csak elvitt téged a klubba, ennyi az egész.
Vállat vontam.
- Miért? - ismételte meg Phillip. A hangja fáradt volt, emberi, normális.
A cukkolós szépfiúnak nem válaszoltam volna, de ez egy valós személy volt. A valódi emberek megérdemlik, hogy válaszoljunk nekik.
- Monica ember, de a saját fajtáját árulta el nem emberi lényeknek - szögeztem le.
- És ez nagyobb bűn, mint hogy Jean-Claude téged nevezett ki a bajnokunknak?
- Jean-Claude vámpír. Az ember árulásra számít a vámpíroktól.
- Te igen. Én nem.
- Rebecca Miles úgy néz ki, mint akit elárultak.
Phillip összerándult.
Szuper, Anita, egyszerűen szuper, éljünk vissza minden ember érzelmeivel, akivel a mai nap során találkozunk. Csakhogy ez volt az igazság.
A fiú visszafordult az ablak felé, és nekem kellett megtörnöm a kínos csendet:
- A vámpírok nem emberek. Biztos, hogy elsősorban a saját fajtájukhoz húznak. Én ezt megértem. Monica elárulta a saját fajtáját. Sőt, egy barátját is. Ez megbocsáthatatlan.
Phillip megpördült, és a szemembe nézett. Bár én is láthattam volna az ő tekintetét.
- Szóval, ha valaki a barátod, mindent megtennél érte?
Ezen eltöprengtem, amint végighajtottunk a 70-es déli úton. Mindent? Ez túl magas mérce volt. Majdnem mindent? Igen.
- Majdnem mindent - válaszoltam.
- Szóval neked nagyon fontos az összetartás meg a barátság?
- Igen...
- És azt hiszed, hogy Monica mind a két dolgot elárulta, ettől az, amit tett, súlyosabb a vámpírok összes bűnénél?
Fészkelődtem az ülésen, nem tett boldoggá, amilyen irányt vett a társalgás. Nem nagyon megy nekem a lélekelemzés. Tudom, ki vagyok és mit csinálok, és ez általában elég. Nem mindig, de legtöbbször.
- Nem az összesnél. Nem nagyon hiszek az abszolút dolgokban. De ha kíváncsi vagy rá, röviden: igen, ezért haragszom Monicára.
Phillip bólintott, mintha ezt akarta volna hallani.
- Nagyon fél tőled, tudtad ezt?
Elmosolyodtam, méghozzá nem túl kedvesen. Éreztem, hogy a szám szöglete egyfajta sötét megelégedéssel kunkorodik fölfelé.
- Remélem, a kis kurva súlyosan leizzad, mire eljön az ideje.
- Úgy lesz - mondta Phillip. A hangja nagyon halk volt.
Rápillantottam, majd sietve vissza az útra. Szerintem nem tetszett neki, hogy ráijesztettem Monicára. De persze ez az ő baja volt. Én csak örültem az eredményeknek. Egyre közeledtünk a riverfronti elágazáshoz. A fiú még mindig nem válaszolt a kérdésemre. Tulajdonképpen nagyon szépen kibújt alóla.
- Mesélj nekem a bizarr bulikról, Phillip.
- Tényleg megfenyegetted Monicát, hogy kivágod a szívét?
- Igen. Most akkor beszélsz nekem a bulikról, vagy sem?
- Tényleg megtennéd? Úgy értem, kivágnád a szívét?
- Ha te felelsz a kérdésemre, én is a tiédre.
A kocsival bekanyarodtam Riverfront keskeny, kövezett utcáira. Még két sarok, és a Bűnös Vágyakhoz érünk.
- Már elmondtam, milyenek a bulik. Pár hónapja már nem járok rájuk.
Ismét rápillantottam Phillipre. Meg akartam kérdezni: miért? Úgyhogy meg is kérdeztem:
- Mindig ilyen kurva személyes dolgokat kérdezel, ugye?
- Nem annak szántam.
Azt hittem, nem fog válaszolni, de ő mégis felelt:
- Belefáradtam, hogy végigmennek rajtam. Nem akartam úgy végezni, mint Rebecca, vagy még rosszabbul.
Meg akartam kérdezni, hogy mi lehet a még rosszabb, de inkább ejtettem a témát. Igyekszem, hogy ne legyek kegyetlen, csupán következetes. Van olyan nap, amikor a különbség rohadtul kicsi.
- Ha kideríted, hogy az összes vámpír bizarr bulikra járt, hívj.
- És aztán? - kérdezte a fiú.
- El kell majd mennem az egyik bulira.
Leparkoltam a Bűnös Vágyak előtt. A neonfény nem égett, csupán halvány kísértete volt éjjeli önmagának. Úgy tűnt, a hely zárva van.
- Kizárt, hogy el akarj menni egy ilyen bulira, Anita.
- Én egy bűnügyet próbálok megoldani, Phillip. Ha nem teszem, meghal a barátnőm. És annak tekintetében sincsenek illúzióim, mit tesz velem az úrnő, ha kudarcot vallok. A legjobb, amit remélhetek, a gyors halál.
Phillip megborzongott.
- Persze, persze - azzal kikapcsolta a biztonsági övet, a kezével végigdörzsölte a karját, mint aki fázik. - Még mindig nem válaszoltál arra, amit Monicáról kérdeztem - jegyezte meg.
- Tulajdonképpen még te sem beszéltél nekem a bulikról.
A srác lesütötte a szemét, a saját combjára bámult.
- Ma este lesz egy. Ha oda kell menned, én elviszlek - mondta. Majd felém fordult, még mindig átölelve a saját két könyökét. - A bulit mindig más helyen tartják. Hogyan érlek el, ha megtudom, hol lesz?
- Hagyj üzenetet a rögzítőmön, az otthoni számon.
Elővettem egy névjegyet a retikülömből, az otthoni számomat ráírtam a kártya hátára. Phillip elővette a farmerdzsekijét a hátsó ülésről, és zsebre gyűrte a névjegyet. Aztán kinyitotta az ajtót, és a hőség úgy áradt be a hűvös, légkondicionált autóba, akár a sárkány lehelete.
A fiú visszadugta a fejét az utastérbe, fél keze a kocsi tetején, másik keze az ajtón:
- Most pedig válaszolj. Tényleg kivágnád Monica szívét, csak hogy ne jöjjön vissza, mint vámpír?
Belebámultam a sötét napszemüvegbe, és válaszoltam neki:
- Igen.
- Emlékeztess majd, hogy soha ne tegyek neked keresztbe - kérte Phillip, és mély lélegzetet vett. - Ma este valami olyat vegyél föl, amiben jól látszanak a sebhelyeid. Ha nincs ilyen ruhád, vegyél - tette hozzá. Majd rövid habozás után ezt kérdezte:
- Barátnak is olyan jó vagy, mint ellenségnek?
Nagy levegőt vettem, aztán kifújtam. Mit mondhatnék?
- Te nem ellenségnek akarsz engem, Phillip. Barátnak sokkal jobb vagyok.
- Azt meghiszem. - A fiú becsukta az ajtót, és fölment a klub bejáratához. Bekopogott, és az ajtó pár pillanattal később kinyílt. Futólag megpillantottam a sápadt alakot, aki kinyitotta. Nem lehetett vámpír, ugye nem? Mielőtt még többet láthattam volna, az ajtó bezárult. A vámpírok nem bújnak elő fényes nappal. Ez szabály. De a múlt éjjelig úgy tudtam, a vámpírok nem tudnak repülni sem. Ennyit az én tudományomról.
Bárki is volt az, már várt Phillipre. Letolattam a járdáról. Miért küldték rám, hogy önmagát felülmúlva flörtöljön velem? Azért, hogy elcsábítson? Vagy ő volt az egyetlen halandó, akit záros határidőn belül elő tudtak keríteni? Az egyetlen nappali tagozatos a kis klubjukban. Leszámítva Monicát. Őérte pedig mostanában nem nagyon rajongtam. Igazán figyelmesek voltak velem.
Azt nem hittem, hogy Phillip hazudott volna a bizarr bulikról, de mit tudok én Phillipről? A Bűnös Vágyakban vetkőzött, ami nem éppen egy erkölcsi bizonyítvány. Harapásfüggő is volt - egyre jobb. Az egész szenvedést csak színlelte? El akart csalni valahová, ahogy Monica is tette?
Nem tudtam. De meg kellett tudnom. Egy helyre mehettem, ahol talán megkapom a válaszokat. Az egyetlen helyre a Negyedben, ahol igazán szívesen fogadtak. Döglött Dave-hez, egy kellemes bárba, ahol borzalmas volt a hamburger. Tulajdonosa egy ex-zsaru, akit kirúgtak a testülettől, mivelhogy meghalt. Ejnye-bejnye. Dave szívesen besegített, de bántották a volt kollégái előítéletei. Úgyhogy nekem mondott el mindent. Én pedig elmondtam a rendőrségnek. Jól megszerveztük a dolgot, így Dave továbbra is egyszerre pikkelhetett a zsarukra, és segíthetett nekik.
Emiatt szinte felbecsülhetetlen értékké váltam a rendőrség számára. Bert végtelenül örült annak, hogy az alkalmazásukban álltam.
Nappal lévén, Döglött Dave a koporsójában feküdt, betakargatva, de Luther biztosan ott lesz. Luther volt a nappali pultos és üzletvezető. Egyike azon kevés embereknek a Negyedben, akiknek nem sok közük volt a vámpírokhoz, eltekintve attól, hogy egy vámpírnak dolgozott. Az élet sohasem tökéletes.
Nem messze Dave bárjától találtam parkolóhelyet. Nappal sokkal egyszerűbb parkolni a Negyedben. Mikor Riverfronton még emberi érdekeltségek voltak, hétvégén soha nem lehetett parkolóhelyet találni, se éjjel, se nappal. Ez egyike volt az új vámpírtörvények kevés pozitívumának. Ez meg a turizmus.
St. Louis kedvenc helye volt a vámpírra vágyó turistáknak. Csak New York volt nálunk jobb hely, de nálunk alacsonyabb volt a bűnesetek száma. New Yorkban volt egy bűnbanda, aminek a tagjai egytől egyig vámpírrá változtak. Benyomultak Los Angelesbe, és ide is megpróbáltak beszivárogni. A rendőrség a frissen toborzott tagokat apró cafatokban találta meg.
A mi vámpírjaink büszkék arra, hogy ők viszik a prímet. Egy vámpírmaffia rossz hírüket keltette volna, úgyhogy elintézték ők maguk. Csodáltam a hatékonyságukat, de azt kívántam, bár másképpen csinálták volna. Utána hetekig rémálmaim voltak, vérző falakról és letépett karokról, amelyek önállóan másznak a padlón. A fejeket soha nem találtuk meg.
22
Döglött Dave bárja: csupa sötét üveg és villódzó sörreklám. Éjszakánként az utcai ablakok márkaneveket ábrázoló, modern műalkotásoknak tűnnek. A nappali fényben minden kialszik. A bárok olyanok, mint a vámpírok; sötétedés után hozzák a legjobb formájukat. Egy nappali bárban van valami szomorkás fáradtság.
A légkondicionáló a legnagyobb fokozaton ment, akár egy jégszekrény belsejében. Majdhogynem zökkenést éreztem a kinti, olvasztó hőség után. Az ajtón belül azonnal megálltam, vártam, hogy a szemem hozzászokjon a benti alkonyi homályhoz. Miért olyan kurva sötét az összes bár, mint egy barlang vagy valami búvóhely? A levegőben áporodott cigarettaszag volt, bármikor mentünk be, mintha az évek alatt a füst, akár egy csomó büdös kísértet, beköltözött volna a kárpitba.
Két öltönyös pasas ült az ajtótól legtávolabbi boxban. Ettek, és a barna dossziéikat szétteregették az asztalon. Szombaton is munka. Akárcsak én. Na jó, talán nem egészen úgy. Lefogadtam volna, hogy senki nem fenyegette meg azzal őket, hogy kitépi a gégéjüket. Persze lehet, hogy tévedtem, de ez nem volt valószínű. Le mertem volna fogadni, hogy a legsúlyosabb fenyegetés, amiben e héten részesültek, az állásuk elvesztése volt. Ó, azok a szép napok!
Az egyik bárszéken egy férfi kuporgott, hosszú poharat dédelgetve. Arca már álmatag volt, mozdulatai lomhák és precízek, mintha attól félne, hogy kiönti az italt. Délután fél kettő, és máris részeg, nem jó cégér. De nem az én dolgom volt. Nem menthetünk meg mindenkit. Tulajdonképpen bizonyos napokon azt hiszem, nem menthetünk meg senkit sem. Először mindenki mentse meg magát, utána közbeléphetünk mi is, és segíthetünk. De rá kellett jönnöm, hogy ez az elmélet nem működik tűzharcban vagy késelésnél. Ezeken kívül viszont remekül beválik.
Luther poharakat törölgetett egy nagyon tiszta, fehér ruhával. Mikor a bárszékre csusszantam, fölpillantott. Biccentett, húsos ajkai közt cigaretta lötyögött. Luther nagydarab, sőt kövér. A hája viszont - nincs rá jobb szó - kemény, sziklaszilárd, majdnem izom. A keze bütykös és akkora, mint az arcom. Persze az én arcom picike. Luther nagyon fekete bőrű, csaknem bíbor árnyalatú fekete, mint a mahagóni. Lágy csokoládébarna szemét a túl sok cigarettafüsttől sárga gyűrű veszi körül. Nem emlékszem, hogy Luthert valaha is láttam anélkül, hogy ne lógott volna cigaretta a szájából. A pasas túlsúlyos, láncdohányos, ősz hajszálai szerint már elmúlt ötven, de soha nem beteg. Jó génjei vannak, azt hiszem.
- Mi lesz, Anita? - Luther hangja illett a külsejéhez, mély volt és rekedt.
- A szokásos.
Luther egy kisebb pohárba töltött nekem narancslevet. Vitamin. Úgy tettünk, mintha Screwdriver lenne, hogy a józanságra való hajlamom ne rontsa a bár hírnevét. Ki akarna lerészegedni, ha a társaságban antialkoholisták is vannak? És mi a fenének járnék kocsmázni, ha nem is iszom?
Belekortyoltam a hamis koktélba, és így szóltam:
- Információra van szükségem.
- Gondoltam. Mi kéne?
- Egy Phillip nevű pasasról szeretnék többet tudni, aki a Bűnös Vágyakban táncol.
Luther féloldalt fölhúzta sűrű szemöldökét:
- Vámpír?
Megráztam a fejem:
- Harapásfüggő.
A pultos nagyot szippantott a cigarettájából, a végén eleven tűzzel parázslott föl a dohány. Aztán a pasas udvariasan mellém fújt egy hatalmas füstpamacsot:
- Mit akarsz tudni róla?
- Megbízható?
Luther egy szívdobbanásnyi időre rám meredt, aztán elvigyorodott:
- Megbízható? A rohadt életbe, Anita, a srác egy függő. Tökmindegy, mi izzítja be: drog, pia, szex vagy vámpírok. Egy függő se megbízható, te is tudod.
Bólintottam. Ezt tényleg tudtam én is, de mit tehetnék?
- Muszáj megbíznom benne, Luther. Rajta kívül nem számíthatok senkire.
- A francba, kislány, rossz körökben forogsz.
Elmosolyodtam. Luther volt az egyetlen ember, akinek hagytam, hogy „kislánynak" szólítson. Neki minden nő „kislány" volt, és minden férfi „haver."
- Tudnom kell, nem hallottál-e róla valami igazán rosszat - faggatóztam.
- Mire készülsz? - kérdezte ő.
- Nem mondhatom meg. Ha lehetne, vagy ha szerintem a hasznodra volna, megosztanám veled.
A férfi egy pillanatig engem fürkészett, a cigarettáról hamu pergett a pultra. Luther szórakozottan föltörölte a hamut a tiszta fehér kendővel.
- Oké, Anita, most az egyszer jogodban áll nemet mondani, de legközelebb jobb, ha van valami mondanivalód nekem.
Elmosolyodtam:
- Esküszöm.
Luther csak megcsóválta a fejét, és újabb cigarettát húzott elő abból a csomagból, amit mindig a pult mögött tartott. Még szívott egy utolsó slukkot a majdnem szűrőig égett csikkből, majd a szájába dugta az új szálat. A cigaretta narancsszínben égő végét az új szál friss, fehér végéhez illesztette, és nagyot szívott belőle. A papír és a dohány narancsvörös lángra kapott, aztán elnyomta a régi csikket az eleve telirakott hamutálban, amit mindenhová magával hurcolt, akár valami játékmackót.
- Tudom, hogy van a klubban egy bizarr táncos. Benne van a bulizós körben, és kurvára népszerű bizonyos fajta vámpírok között - Luther vállat vont, tömör mozdulattal, mint amikor csuklik egy hegylánc. - Nincs vaj a füle mögött, azon kívül, hogy függő, és benne van a körben. Anita, ez eléggé szar. Szerintem jobb távol maradnod tőle.
- Úgy tennék, ha tehetném - most rajtam volt a vállrándítás sora. - De mást nem hallottál róla?
Luther egy pillanatig gondolkozott, a cigarettáját szopogatva.
- Nem, egy szót se. Nem nagyon játszik a Negyedben. Ő egy hivatásos áldozat. Itt lent a legtöbb szó a ragadozókról folyik, nem a birkákról. - A férfi összevonta a szemöldökét. - De várj egy percet. Van egy ötletem.
Luther pár percig nagyon feszülten gondolkodott, majd szélesen elmosolyodott:
- Igen, hallottam egy ragadozóról. A vámpír Valentine-nak mondja magát, álarcot hord. Azzal dicsekedett, hogy először ő volt együtt Phillippel.
- És? - jegyeztem meg.
- Nem a harapás volt először, kislány, hanem akkor először volt vele úgy, és pont. Valentine azt állítja, még kicsi volt a fiú, mikor ő leteperte, és hogy jó volt neki. Azt állítja, Phillip annyira élvezte, hogy ezért lett függő.
- Édes istenem - eszembe jutottak a rémálmok, aztán a valóság Valentin-ról. Milyen lett volna, ha gyerek vagyok, amikor megtörténik? Mit művelt volna velem?
- Ismered Valentine-t? - érdeklődött Luther.
Bólintottam:
- Ja. Elmondta valamikor, mennyi idős volt Phillip, mikor a támadás érte?
A férfi megrázta a fejét:
- Nem, de becsszó, hogy a tizenkét év fölötti már túl öreg Valentine-nak, ha csak nem bosszúból csinálja. A bosszúállás nagyon megy neki. Fogadom, ha az úrnő nem fogná vissza, baromi veszélyes lenne.
- A cuki seggedet teheted rá, hogy veszélyes.
- Szóval ismered - ez kijelentés volt.
Lutherre pillantottam:
- Meg kell tudnom, hol húzza ki a nappalt Valentine.
- Ez már két információ a semmiért.
- Azért visel maszkot, mert kábé két éve leöntöttem szenteltvízzel. Múlt éjjelig azt hittem, halott, és ő ugyanezt hitte rólam. Ha teheti, meg fog ölni.
- Kurva nehéz megölni téged, Anita.
- Csak elsőre megy nehezen, Luther, és aztán kész is.
- Értem. - Luther nekiállt fényesíteni az amúgy is tiszta poharakat - Nem is tudom. Ha kiszivárog, hogy nappali menedékhelyeket árulunk el neked, rosszra is fordulhatnak a dolgaink. Képesek porig égetni ezt a házat, velünk együtt.
- Igazad van. Nincs jogom erre kérni téged.
Mégis ott maradtam a bárszéken ülve, és Lutherre bámultam, azt akartam, hogy mondja el, amire szükségem van. Tedd kockára az életedet értem, öreg haver, én is megtenném érted. Helyes.
- Ha megesküdnél, hogy nem a meggyilkolására használod az infót, akár meg is mondanám - ajánlotta föl Luther.
- Megesküdhetnék, de akkor hazudnék.
- Van felhatalmazásod, hogy megöld? - kérdezte ő.
- Érvényes nincs, de tudnék szerezni.
- Kivárnád?
- Bírói kivégzési parancs nélkül törvényellenes megölni egy vámpírt - közöltem.
A férfi rám meredt:
- Nem ez a kérdés. Elsütnéd idő előtt a startpisztolyt, hogy biztosan megöld?
- Talán.
Luther megcsóválta a fejét:
- Egy szép napon még körözni fognak téged, kislány. A gyilkosság komoly balhé.
Vállat vontam:
- Komolyabb, mint hogy kitépik az ember gégéjét.
Luther pislogott:
- Hát, izé. - Úgy tűnt, nem igazán tudja, mit is mondjon, úgyhogy hatalmas kezében tovább fényesített egy csillogó poharat. - Meg kell majd kérdeznem Dave-et. Ha ő azt mondja, oké, akkor megtudod.
Kiittam a narancslevemet, és fizettem. Elég súlyos borravalót adtam, a tisztesség kedvéért. Dave sohasem ismerte volna be, hogy azért segít nekem, mert kapcsolatban vagyok a rendőrséggel, úgyhogy a pénznek gazdát kellett cserélnie, még akkor is, ha meg sem közelítette az információ értékét.
- Kösz, Luther.
- Az a szóbeszéd járja, hogy múlt éjjel találkoztál az úrnővel. Ez igaz?
- Ezt a pletykát a tények előtt vagy a tények után tudtad meg? - érdeklődtem.
Luther kínlódni látszott.
- Anita, ha előre tudjuk, grátisz megmondjuk neked.
Biccentettem:
- Bocs, Luther, zűrös éjszakáim voltak.
- Meghiszem azt. Szóval igaz a pletyka?
Mit mondhatnék? Tagadjam le? Úgy tűnt, egy csomóan tudják. Azt hiszem, a titkokat már a hullák se viszik a sírba.
- Talán. - Ennyi erővel igent is mondhattam volna, mert nem mondtam nemet.
Luther éltette a játékot. Bólintott.
- Mit akartak veled?
- Nem mondhatom meg.
- Hmm... khm. Oké, Anita, legyél rohadtul óvatos. Ha segítségre van szükséged, csak olyantól kérj, akiben megbízhatsz.
Bizalom? Nem a bizalom hiányán múlott.
- Csak két módon mászhatok ki ebből a szarból, Luther. Én a halált választanám. A gyors halál lenne a legjobb, de kétlem, hogy lenne rá esélyem, ha rosszra fordulnak a dolgok. Melyik barátomat rángathatnám bele ebbe?
Luther rám bámult a kerek, sötét arcából:
- Erre nincs mit mondanom, kislány. Bár lenne.
- Én is azt szeretném.
Megcsörrent a telefon. Luther fölvette. Aztán rám nézett, és leeresztette a hosszú zsinóros telefonkagylót:
- A tiéd - mondta.
Az arcomhoz szorítottam a kagylót:
- Igen?
- Ronnie vagyok - a hangjából visszafojtott izgalom érződött. Mint egy gyerek karácsonykor.
A gyomrom összeszorult:
- Van valamid?
- A Halandók Alkotmányos Védszervezete környékén terjed egy pletyka. Egy halálbrigádról, amit arra fejlesztettek ki, hogy a vámpírokat eltöröljék a föld színéről.
- Van rá bizonyítékod? Tanúd?
- Még nincs.
Nem tudtam megállni, hogy föl ne sóhajtsak.
- Ugyan már, Anita, ez jó hír.
A kezem a kagyló fölé görbítettem, és azt suttogtam:
- Nem adhatok tovább a fővámpírnak egy pletykát a HAV-ról. A vámpírok lemészárolnák őket. Megölnének egy rakás ártatlan embert, és mi még csak nem is vagyunk biztosak abban, hogy valóban a HAV áll a gyilkosságok mögött.
- Jól van, jól van - csitított Ronnie. - Holnapra megtudok valami konkrétabbat is, ígérem. Pénzzel vagy fenyegetéssel, de megszerzem.
- Kösz, Ronnie.
- Mire valók a barátok? Mellesleg Bertnek fizetnie kell majd a túlórát meg a vesztegetést. Imádom azt a fájdalmas tekintetét, amikor meg kell válnia a pénztől.
Belevigyorogtam a telefonba:
- Én is.
- Mit csinálsz ma este?
- Buliba megyek.
- Micsoda?
A lehető legrövidebben elmagyaráztam. Ronnie hosszú hallgatás után annyit mondott:
- Ez nagyon bizarr.
Egyetértettem vele.
- Te dolgozz tovább a saját térfeleden. Én majd a másik oldalról közelítek. Talán középen összetalálkozunk.
- Ezt én is nagyon szeretném hinni - Veronica hangja indulatosan, majdnem dühösen csengett.
- Mi baj?
- Erősítés nélkül mész bele, ugye? - vallatott.
- Te is egyedül vagy - mondtam.
- De engem nem vesznek körül vámpírok és bizarr alakok.
- Szóval szerinted a HAV-ban csupa normális figura van, ugye?
- Ne legyél undok. Tudod, mire gondolok.
- Igen, Ronnie, tudom, mire gondolsz. Te vagy az egyetlen barátom, aki tud magára vigyázni.
Vállat vontam, aztán rájöttem, hogy Ronnie nem érti, és így folytattam:
- Mindenki más olyan, mint Catherine: bárány a farkasok közt. Ezt te is tudod.
- És a többi halottkeltő?
- Kicsoda? Jamison szerint a vámpírok fasza gyerekek. Bert pofázik, de nem keverné veszélybe a liliomfehér seggét. Charles elég jó halottkeltőnek, de szeszélyes, és van egy négyéves gyereke. Manny nem vadászik többé vámpírokra. Négy hónapot töltött a kórházban, miután az utolsó vadászatát követően összerakták.
- Ha jól emlékszem, te is voltál kórházban - jegyezte meg Veronica.
- A legsúlyosabb sérülésem egy törött kulcscsont és egy törött kar volt, Ronnie. Manny kis híján meghalt. Mellesleg felesége van, és négy kölke.
Manny képezett ki engem halottkeltőnek. Ő tanította meg, hogyan támasszam fel a hullákat, és hogyan öljek vámpírt. Na jó, továbbfejlesztettem Manny tanítását. Ő a hagyományos karó- és fokhagyma módszer híve volt. Nála is volt pisztoly, de csak mint segédeszköz, nem mint legfőbb fegyver. Ha a modern technológia lehetővé teszi, hogy távolról intézzem el a vámpírt, mintsem hogy szétvetett lábbal a derekára üljek és cöveket verjek a szívébe, miért is ne?
Két évvel ezelőtt eljött hozzám Rosita, Manny felesége, és könyörgött, hogy ne sodorjam többé veszélybe a férjét. Ötvenkét évesen már túl öreg az ember a vámpírvadászathoz, mondta. Mi lenne vele és a gyerekekkel? Valahogy én kaptam az összes szemrehányást, mint az az anya, akinek a kedvenc gyerekét rossz útra térítették a környékbeli huligánok. Rosita megesketett Isten színe előtt, hogy soha többé nem hívom magammal Mannyt vadászni. Ha nem bőg az asszony, kitartok és elutasítom. De harci helyzetben kurvára nem fair dolog sírni. Amint az illető sírva fakad, nem lehet tovább beszélni. Az ember ilyenkor le akarja állítani őket, ne sírjanak, ne bántsanak, hadd ne érezzük már magunkat a földkerekség legnagyobb gennyládájának. Az ember bármit megtenne, hogy megállítsa a könnyeket.
A vonal másik végén Ronnie csendben volt.
- Jól van, csak légy óvatos - mondta aztán.
- Akár egy szűzlány a nászéjszakáján. Megígérem.
Veronica elnevette magát:
- Javíthatatlan vagy.
- Mások is ezt mondják - feleltem.
- Vigyázz a seggedre.
- Te is.
- Fogok - azzal Ronnie letette a kagylót. Kezemben búgott a telefon.
- Jó hír? - érdeklődött Luther.
- Ja.
A Halandók Alkotmányos Védszervezete halálbrigádot szervezett. Talán. De a talán is jobb volt annál, amennyit azelőtt tudtam. Látjátok, emberek? Nincs semmi a zsebemben, az ingem ujjában sem, halvány fogalmam se volt, mit csinálok. Csak botladoztam, igyekeztem lenyomozni egy gyilkost, aki kinyírt két vámpírmestert. Ha jó nyomon vagyok, hamarosan fölfigyelnek rám. Ami azt jelenti, hogy valaki megpróbálhat megölni. De jó is volna, nem?
Olyan ruhára volt szükségem, ami kimutatja a sebhelyeimet, de lehetővé teszi, hogy fegyvert rejtsek el magamnál. Nem könnyű ilyet találni.
Vásárlással kellett töltenem a délutánt. Gyűlölök vásárolni. Az élet szükséges rossz dolgai közé sorolom, ahogy a kelbimbót és a magas sarkú cipőt. Persze ez túró volt ahhoz képest, hogy vámpírok törhetnek az életemre. De várjunk csak. Vásárolni most megyek, attól este még nyugodtan törhetnek vámpírok az életemre. A tökéletes szombat esti időtöltés.
23
Az összes kisebb zacskót beletettem egy nagyobba, hogy egyik kezemet a pisztoly számára szabadon hagyjam. Elképesztő, milyen könnyű célponttá válunk, miközben a két karunkat elborító zacskókkal zsonglőrködünk. Először dobjuk el a szatyrokat, feltéve persze, hogy az egyik szatyor füle nem tekeredik a kezünk köré, majd kapjunk a pisztolyunk után, rántsuk elő, célozzunk és lőjünk. Mire mindezt kiviteleztük, a rosszfiú már kétszer agyonlőtt minket, és a bajsza alatt dzsesszt dudorászva elsétált.
Egész délután teljesen paranoiás voltam, mindenkire gyanakodtam magam körül. Nem követett valaki? Nem nézett rám az a pasas túl hosszan? Nem azért hordott sálat az a nő, mert harapásnyomok voltak a nyakán?
Mire az autómhoz indultam, a nyakam és a vállam egyetlen fájdalmas görcsbe állt össze. Pedig egész délután nem láttam ijesztőbb dolgot a legdivatosabb ruhák árcéduláinál.
A világ még mindig ragyogó kék színű volt, és úszott a forróságban, mikor a kocsimért mentem. Egy bevásárlóközpontban könnyen el lehet feledkezni a múló időről. Légkondicionált, privát világ, benne nem érhet el minket semmi, ami valóságos. A mániákus vásárlók Disneylandje.
A pakkjaimat a csomagtartóba zártam, és néztem, ahogy sötétedik az ég. Megismertem, milyen érzés a félelem: mint egy ólomgolyó az ember gyomorszájánál. Szép, csendes rettegés.
Megráztam magam, hogy kilazítsam a vállam. Addig tekergettem a nyakam, amíg csak nem kattant. Így már jobb volt, de még mindig feszült. Aszpirinre volt szükségem. A bevásárlóközpontban ettem is, pedig szinte soha nem szoktam. Abban a pillanatban, ahogy megéreztem a kajáldák illatát, kiéhezve megrohamoztam őket.
A pizza olyan ízű volt, mint a hamis paradicsomszósszal bekent, vékony kartonpapír. A sajt szívós volt és ízetlen. Nyam-nyam, plázakaja. Igazság szerint imádom a nyárson sült kukoricás hot dogot és a Mrs. Field-féle kekszet.
Egy szelet pizzát csak sajttal kértem, ahogy én szeretem, a másik szeletet viszont mindennel. Pedig utálom a füstölt heringet, a gombát és a zöldpaprikát.
A kolbász a reggelizőasztalra való, nem a pizzára. Nem tudtam, mi zavar jobban: az, hogy a kolbászosból kértem először, vagy az, hogy már a felét megettem, mire rájöttem, mit is csinálok. Olyan ételek után sóvárogtam, amelyeket máskülönben gyűlöltem.
Miért? Eggyel több megválaszolatlan kérdés. És ettől vajon miért ijedtem meg?
A szomszédom, Mrs. Pringle épp a kutyáját sétáltatta, fel és alá, a házunk előtti gyepen. Leparkoltam, és túltömött szatyromat kivettem a csomagtartóból.
Mrs. Pringle több mint hatvan éves, csaknem száznyolcvanöt centi magas, piszkafává nyújtotta az öregség. Fakó kék szeme kíváncsian ragyog az ezüstkeretes szemüveg mögött. A kutyája Puding, egy hím uszkár. Úgy néz ki, mint egy aranyszínű, bolyhos pitypang, macskatappancsokkal.
Mrs. Pringle integetett nekem, vagyis csapdába estem. Elmosolyodtam, és odamentem hozzájuk. Puding föl akart ugrani rám, úgy pattogott, mintha rugó lenne a négy apró lábában. Olyan volt, akár egy felhúzható játék. Örömteli csaholása tempós volt és kitartó. Puding tudja, hogy nem szeretem őt, és torz kutyaagyával eltökélte: megnyer magának. De talán csak azért teszi, mert tudja, hogy irritál. Mindegy.
- Anita, maga rossz kislány, miért nem mondta, hogy van egy gavallérja?
Összeráncoltam a szemöldököm:
- Egy gavallérom?
- Egy udvarlója - magyarázta ő.
Halvány fogalmam nem volt róla, miről beszél.
- Ezt meg hogy érti?
- Csak szemérmeskedjen, ha akar, de ha egy ifjú hölgy a lakáskulcsát odaadja egy férfinak, az jelent valamit.
Gyomromban pár centiméterrel följebb emelkedett az ólomgolyó.
- Látott ma valakit bemenni a lakásomba? - nagyon igyekeztem, hogy az arcom és a hangom köznapi maradjon.
- Igen, a maga kedves fiatal barátját. Nagyon jóképű.
Meg akartam kérdezni, hogyan néz ki, de amennyiben a pasas az udvarlóm, és kulcsa van a lakásomhoz, tudnom kellene. Nem kérdezhettem meg. Nagyon jóképű - lehet, hogy Phillip? De miért?
- Mikor ugrott be?
- Ó, délután kettő körül. Éppen kihoztam Pudingot sétálni, mikor jött.
- Látta őt elmenni?
Mrs. Pringle a kelleténél kissé szigorúbban nézett rám:
- Nem. Anita, lehet, hogy annak a férfinak nem kellett volna a maga lakásában lennie? Egérutat adtam egy betörőnek?
- Nem - sikerült kipréselnem magamból egy mosolyt, és csaknem egy nevetést is. - Csak mára nem vártam őt, ennyi az egész. Ha valakit meglát bemenni a lakásomba, csak hagyja. Egy pár napig ki és be fognak járkálni a barátaim.
Az asszony szeme összeszűkült, finom, csontos keze meg se mozdult. Még Puding is csak ült a fűben, felém lihegve.
- Anita Blake - szólt Mrs. Pringle, és nekem eszembe jutott, hogy ő egy nyugalmazott tanár, mert olyan volt a hangja. - Mire készül maga?
- Semmire, de tényleg. Csak azelőtt még soha nem adtam oda férfinak a lakáskulcsomat, és egy kicsit bizonytalan vagyok. Izgulok - villantottam feléje legszebb, tágra nyílt szemű, ártatlan pillantásomat. Ellenálltam a kísértésnek, hogy rebegtessem a szempillám, de azonkívül minden működött.
Mrs. Pringle keresztbe fonta a karját a hasa fölött. Mintha nem hitt volna nekem.
- Ha ennyire ideges a fiatalember miatt, akkor ő nem felel meg magának. Ha megfelelne, maga nem izgulna.
Súlytalannak éreztem magam, annyira megkönnyebbültem. Elhitte!
- Valószínűleg igaza van. Köszönöm a tanácsát. Talán még meg is fogadom - válaszoltam. Olyan jól éreztem magam, hogy megpaskoltam Puding szőrös fejecskéjét.
Ahogy továbbmentem, még hallottam, hogy Mrs. Pringle így szól:
- Na, Puding, végezd el a dolgod, és menjünk föl.
Lehet, hogy ugyanazon a napon már másodszor van egy betolakodó a lakásomban. Végigmentem a csendes folyosón, és előhúztam a pisztolyt. Az egyik ajtó kinyílt. Egy férfi jött ki rajta, két gyerekkel. A pisztolyt és a kezemet visszacsúsztattam a zacskóba, és úgy tettem, mintha valamit keresnék. Hallgattam a lépteik visszhangját, ahogy lementek a lépcsőn.
Nem üldögélhettem odakint pisztollyal. Valaki kihívná a rendőrséget. Már mindenki hazajött a munkából, vacsorázott, újságot olvasott, játszott a kölkökkel. A külvárosi Amerika éber volt és figyelt. Az ember nem sétálhatott keresztül rajta kivont pisztollyal.
Bal kézzel magam előtt vittem a bevásárlótáskám, a pisztolyt és a jobb kezemet még mindig benne tartva. Ha a helyzet még rosszabbra fordul, a szatyron át lövök. Két ajtóval túlmentem a lakásomon, és a retikülömből előástam a kulcsom. A szatyrot a falnak támasztva letettem, és a pisztolyt átvettem a bal kezembe. Bal kézzel is tudtam lőni, nem olyan jól, de be kellett érnem ennyivel. A pisztolyt a combommal egy vonalban tartottam, és reménykedtem, hogy senki nem jön le a lépcsőházban a rossz irányból, és senki nem látja meg. A lakásom ajtaja mellé térdeltem, kulcscsomóm a jobb markomba szorítva, némán. Ezúttal nem csilingelt. Gyorsan tanulok.
Mellmagasságban előretartva a pisztolyt, a kulcsot a zárba dugtam. A zár kattant. Összerezzentem, és vártam a lövéseket, vagy a zajt, vagy valamit. Semmi. A kulcsokat zsebre csúsztattam, és a pisztolyt visszavettem a jobb kezembe. A csuklóm és részben az ajtó előtt tartott karom segítségével elfordítottam az ajtó gombját, és nagyot löktem rajta.
Az ajtó meglendült és a fal távolabbi részének vágódott, odabent nem volt senki. Semmi lövöldözés az ajtónál. Csönd.
Az ajtófélfa mellett kuporogtam, előrenyújtott pisztolyommal végigpásztáztam a szobát. Sehol senki. A székem, még mindig az ajtóval szemben, ezúttal üres volt. Pedig szinte megkönnyebbültem volna, ha Edwardot látom ott.
A lépcsőház aljából trappoló léptek jöttek fölfelé. Döntenem kellett. Bal kezem kinyújtottam, és felkaptam a bevásárlótáskám, szememet és pisztolyomat le sem véve a lakásról. Aztán bemásztam, magam előtt lökdösve a zacskót. Majd továbbra is a földön kuporogva becsaptam az ajtót.
Az akvárium fűtése kattant, aztán fölberregett, én pedig ugrottam egyet. A gerincem mentén verejték csordogált. A bátor vámpírvadász. Ha most látnának engem! A lakás üresnek tűnt. Rajtam kívül senki nem volt itt, de mindenesetre átkutattam a szekrényeket és az ágyak alját. Csapdostam az ajtókat, és a falhoz simultam, mintha gengszteresdit játszanék. Hülyének éreztem magam, de még nagyobb hülye lettem volna, ha bízom abban, hogy a lakás üres, és tévedek.
A konyhaasztalon egy géppisztoly feküdt, két doboz tölténnyel együtt. Alatta fehér írólap. Takaros, fekete betűkkel ez állt rajta: "Anita, huszonnégy órád van."
Az üzenetre meredtem, újból elolvastam. Itt járt Edward. Azt hiszem, egy percig nem kaptam levegőt. Elképzeltem a szomszédasszonyomat, amint Edwarddal csacsog. Ha Mrs. Pringle kétkedve fogadta volna a hazugságát, vagy félelmet mutat, vajon Edward megöli őt?
Fogalmam se volt. Egyszerűen fogalmam se volt. A kurva életbe! Olyan voltam, mint valami vírus: bárkit megfertőzhettem a körülöttem lévő veszéllyel, de mit tehettem volna?
Kétség esetén vegyünk mély lélegzetet, és haladjunk tovább. Évek óta e filozófia szerint éltem. Rosszabbat is hallottam már, de tényleg.
A levél azt jelentette, hogy huszonnégy órám van, mielőtt Edward eljön Nikolaos nappali menedékének címéért. Ha nem mondom meg neki, meg kell ölnöm őt. Lehet, hogy erre nem leszek képes.
Azt mondtam Ronnie-nak, hogy mi ketten profik vagyunk, de ha Edward számított profinak, akkor én csak amatőr voltam. Ronnie nemkülönben.
Bazi nagy sóhaj. Föl kellett öltöznöm a bulihoz. Egyszerűen nem volt időm Edward miatt aggódni. Ma éjjel más gondom volt.
Az üzenetrögzítőm villogott, visszajátszottam. Elsőként Ronnie hangja, azt közölte, amit már egyszer elmondott nekem a HAV-ról. Nyilvánvalóan először itt keresett, mielőtt Dave bárjában elért volna. Majd:
- Anita, itt Phillip. Megtudtam a buli helyét. Fél hétre gyere értem a Bűnös vágyak elé. Viszlát.
A rögzítő kattant egyet, berregett, majd elnémult. Két órám volt, hogy felöltözzek és a helyszínre érjek. Bőséges idő. A sminkelés nálam általában tizenöt percet vesz igénybe. A frizura még kevesebbet, mert mindössze végigmegyek rajta a hajkefével. Rögtön szalonképessé válok.
Nem sminkelek túl gyakran, úgyhogy amikor mégis, akkor mindig túl sötétnek, túl művinek érzem. De mindig dicséretet kapok érte, ilyesmit. "Miért nem fested ki máskor is a szemed? Igazán kiemeli a tekinteted", vagy a kedvencem: „Annyival jobban nézel ki sminkben." Mindez arra utal, hogy smink nélkül eséllyel jelentkezhetünk a vén tyúkok farmjára.
Az a kozmetikum, amit soha nem használok, az alapozó. Elképzelhetetlen, hogy palacsintatésztával mázoljam be a képem. Van egy üveg színtelen körömlakkom, de az nem a kezemre való, hanem a harisnyanadrágomra. Ha egyszer sikerül harisnyát fölvennem anélkül, hogy fölszaladna, nagyon jó napom van.
Az egészalakos tükör előtt álltam a hálószobában. Átbújtattam a fejemet a topom egyetlen vékony pántján. Hátrésze nem is volt, aranyos kis masni tartotta össze hátul a derekamon. A masnit tudtam volna nélkülözni, de egyébként nem is volt olyan rossz. A top egybesimult a fekete szoknyával, és így teljes ruhának látszott, megszakítás nélkül. Kezemen a sárgásbarnára cserzett kötés ütötte a ruha színét. Sebaj. A szoknya bő volt, és ha megmozdultam, harangozott. Több zsebe is volt.
A zsebek alatt a combomra szíjazva egy pár fegyvertok, bennük az ezüst kések. Csak zsebre kellett tennem a kezem, és előhúznom a fegyvert. Korrekt. Ha combra szíjazott fegyvert hordunk, az izzadás elég érdekes dolog. Arra nem tudtam rájönni, hogyan rejtsek el a testemen egy pisztolyt. Nem érdekel, mennyiszer látjuk a tévében, hogy a nők combra szíjazzák a pisztolyt, rohadtul nem kényelmes. Az ember úgy jár, mint egy kiskacsa, amelyiknek teli lett a pelenkája.
Öltözékemet harisnyanadrág és magas sarkú fekete szatén papucscipő tette teljessé. A cipő és a fegyverek már megvoltak azelőtt is, minden más új volt.
Még egy újabb kiegészítőm volt, egy édes fekete retikül, vékony pánttal, amit majd átvetek a vállamon, hogy szabad legyen a kezem. A táskába belegyömöszöltem a kisebbik pisztolyomat, a Firestart. Tudom, tudom, mire a táska mélyéről előásnám a fegyvert, a rosszfiúk már a húsomból lakmároznak, de ez is jobb volt, mint a semmi.
Fölvettem a keresztemet, az ezüst jól mutatott a fekete topon. Sajnos kételkedtem abban, hogy a vámpírok megszentelt kereszttel a nyakamban beengednének a bulira. Sebaj. Majd az autóban hagyom, a géppisztollyal és a töltényekkel együtt. Edward rendes volt, és hagyott egy dobozt is az asztal közelében. Nyilván abban hozta föl a fegyvert. Mit mondott Mrs. Pringle-nek? Talán azt, hogy ajándék nekem?
Edward azt írta, huszonnégy órám van, de mikortól számítva huszonnégy? Majd idejön hajnalban, frissen és üdén, hogy kínzással kikényszerítse belőlem az információt? Na nem, Edwardról nem az ugrott be, hogy koránkelő fajta. Legalább délutánig biztonságban voltam. Valószínűleg.
24
Becsorogtam egy „Parkolni tilos" zónába a Bűnös Vágyak előtt. Phillip az épület falának támaszkodva várt, karját lazán az oldala mellett lógatva. Fekete bőrnaci volt rajta. Ebben a hőségben a bőrnek még a gondolatára is kiverte a lábamat a ragya. A fiú inge fekete neccből volt, ami a barna bőrét és a sebhelyeit egyaránt kiemelte. Nem tudom, hogy a bőr vagy a necc miatt, de a „feslett" szó jutott eszembe. Phillip átlépett egy láthatatlan válaszvonalat a bájgúnár és a hímringyó között.
Megpróbáltam elképzelni tizenkét évesnek. Nem ment. Bármit is műveltek vele, a srác az volt, ami, és ennek megfelelően kellett bánnom vele. Nem voltam pszichiáter, aki megengedheti magának, hogy sajnálatot érezzen a szegény szerencsétlenek iránt is. A szánalom gyilkos érzelem. Annál csak a vak gyűlölet és talán a szerelem veszélyesebb.
Phillip ellökte magát a faltól, és az autóhoz sétált. Kinyitottam neki az ajtót, ő pedig beszállt. Bőr, drága kölni és halványan izzadság szagát lehetett érezni rajta.
Letolattam a járdaszegélyről.
- Kicsit agresszív a szerelésed, Phillip.
A srác felém fordulva rám bámult, mozdulatlan arccal, a tekintetét a korábban is viselt napszemüveg mögé rejtve. Hanyagul elhelyezkedett az ülésen, fél lábát behajlítva az ajtónak nyomta, másik lába széles terpeszben, a térde az ülésen.
- Fordulj nyugatnak, a hetvenes úton.
A hangja durva volt, csaknem rekedt.
Létezik egy olyan pillanat, amikor kettesben maradunk egy férfival, és ennek mindketten tudatára ébredünk. Ketten együtt, ez mindig lehetőségeket rejt magában. Belénk hasít egymás jelenléte. Ez zavarhoz, szexhez vagy félelemhez vezethet, pasastól és helyzettől függően.
Hogy közöttünk nem lesz szex, arra mérget lehetett venni. Phillipre sandítottam, ő még mindig felém fordult, ajka kissé szétnyílt. A napszemüvegét is levette. A szeme nagyon barna volt, és nagyon közel. Mi a fene folyt itt?
Kiértünk az országútra és gyorsítottunk. A körülöttem lévő autókra összpontosítottam, a vezetésre, és igyekeztem a srácot figyelmen kívül hagyni. De a bőrömön éreztem a tekintete súlyát. Szinte perzselt.
Felém húzódott az ülésben. Váratlanul élesen tudatára ébredtem a kárpitozáson súrlódó bőr hangjának. Ingerlő, állatias hang volt. Karja a vállam köré siklott, a mellkasát hozzám préselte.
- Mit képzelsz, mit csinálsz, Phillip?
- Mi a baj? - lehelte a nyakamra Phillip. - Neked ez nem elég agresszív?
Elröhögtem magam, nem tehettem róla. Ő ledermedt mellettem.
- Nem akartalak megsérteni, Phillip. Csak ma estére nem bőrt meg neccet terveztem. Még mindig túl közel volt hozzám, szorosan, fölhevülve, a hangja még mindig idegen és nyers:
- Akkor mit szeretnél?
Rápillantottam, de túl közel volt. Hirtelen öt centiről bámultam a szemébe. A közelsége áramütésként futott végig rajtam. Visszafordultam az úthoz:
- Menj vissza a saját térfeledre, Phillip.
- Te mitől indulsz... - suttogta a fülembe a fiú - ... be? Elegem lett.
- Hány éves voltál, mikor Valentine először megtámadott?
Phillip egész teste összerándult, ő maga pedig arrébb iszkolt tőlem.
- Rohadj meg! - Úgy hangzott, ezt komolyan mondja.
- Kössünk egy alkut, Phillip. Nem kell válaszolnod a kérdésemre, és én se válaszolok a tiédre.
Hangja elfúlóan lihegett:
- Mikor láttad Valentine-t? Ő is eljön ma este? Megígérték nekem, hogy ma éjjel nem lesz itt.
A hangjából páni félelem érződött. Ilyen hirtelen rémületet még soha nem hallottam. Nem akartam, hogy félni lássam Phillipet. Még megsajnálom, és azt nem engedhettem meg. Anita Blake acélkemény, magabiztos, a síró férfiak nem hatják meg. Helyes.
- Nem beszéltem rólad Valentine-nak, Phillip, esküszöm.
- Akkor hogyan... - a fiú elharapta végét, én pedig rápillantottam. Visszatette a helyére a napszemüvegét A szemüveg mögött az arca nagyon feszültnek és merevnek látszott. Törékenynek. Valahogy elrontotta az összképet.
Nem bírtam.
- Hogyan jöttem rá, mit csinált veled?
Phillip bólintott.
- Fizettem azén, hogy többet tudjak meg rólad. Ez derült ki. Tudnom kellett, hogy bízhatok-e benned.
- És bízhatsz?
- Még nem tudom - feleltem.
A srác jó pár mély lélegzetet vett. Az első kettő még reszketeg volt, de minden újabb egy kicsivel magabiztosabb lett, míg végül Phillip teljesen ura nem lett a helyzetnek, egyelőre. Eszembe jutott Rebecca Miles és az ő apró, sovány keze.
- Megbízhatsz bennem, Anita. Nem foglak elárulni. Nem foglak - a fiú hangja kétségbeesetten csengett; egy kisfiú, aki minden illúzióját levetkőzte.
Nem gázolhattam keresztül azon az elveszett gyerekhangon. De én is tudtam, ő is tudta, hogy bármit megtenne, amit csak a vámpírok akarnak. Bármit, beleértve azt is, hogy eláruljon engem. Az országút fölé híd emelkedett, magas, rácsos, szürke fémszerkezet. Az utat mindkét oldalon fák szegélyezték. A nyári ég halvány vízkék volt, kifakította a hőség és a ragyogó nap. A kocsi a hídra döccent, és mindkét irányban elnyújtózott alattunk a Missouri. A levegő szabadnak és tágasnak tűnt a csobogó víz fölött. Egy galamb rebbent a hídra, letelepedett a tucatnyi többi galamb mellé, akik mind büszkén feszítettek és búgtak a híd fölött.
Már előfordult azelőtt, hogy sirályokat láttam a folyón, de a híd közelében soha nem volt egy se, csak galambok. Talán a sirályok nem szerették az autókat.
- Hová megyünk, Phillip?
- Mi?
Rá akartam szólni: „Túl nehéz a kérdés?" - de megálltam. Olyan lett volna, mintha cseszegetném.
- Átjöttünk a folyón. Mi az útirány?
- A Zumbehlnél hajts le, és fordulj jobbra.
Azt tettem, amit mondott. A Zumbehl hirtelen elfordul jobbfelé, majd egy bekötőútra visz minket. A piros lámpánál megálltam, aztán lassan továbbhajtottam, amikor zöldre váltott. Balra üzletek kis csoportja található, aztán egy lakópark, majd fák, szinte már liget, a belsejébe húzódó házakkal. Ezután következik egy szanatórium, végül pedig egy meglehetősen nagy temető. Mindig is érdekelt volna, vajon mit gondolhatnak a szanatórium lakói arról, hogy egy temető van a szomszédban. Így akarják figyelmeztetni őket, hogy csak ne olyan optimistán, ne olyan vidáman? Vagy egyszerűen praktikus okai voltak a szomszédos elrendezésnek?
A temető már sokkal régebben állt ott, mint a szanatórium. A sírkövek némelyike az 1800-as évek elejéről származott. Szerintem a tervezőmérnök egy rejtett szadista volt, mert a szanatórium ablakai pontosan a sírkövekkel teli lankákra néztek. Pedig az öregkor épp eléggé emlékeztet arra, mi következik. Szemléltető eszközökre nincs szükség.
A Zumbehl mentén más is van még videókölcsönző, gyermekdivatüzlet, egy ólomüveget árusító bolt, több benzinkút és egy hatalmas lakópark, amely „Sun Valley Lake"-ként hirdeti magát. És valóban volt ott egy tó, elég nagy ahhoz, hogy kellő óvatossággal még vitorlázni is lehessen rajta.
Még pár háztömb, és a külvárosba értünk. Az utat szegélyező házak apró kertjeit óriási fákkal zsúfolták tele. Egy domb következett, amelyről lefelé vezetett az út. A sebességhatár ötven volt. Lehetetlen volt ötvenen tartani az autót a lejtőn anélkül, hogy használtam volna a féket. Vajon lesz ott egy rendőr a lejtő aljában? Ha megállítana minket Phillippel, a pici necces ingében, a sebhelyekkel, vajon gyanút fogna? Hová megy, kisasszony? Ne haragudjon, biztos úr, van ez az illegális buli, ahová oda kell érnünk, és késésben vagyunk.
Fékeztem, úgy jöttem le a dombról. Persze nem volt ott a rendőr. Ha gyorsan hajtok, ott lett volna. A legtöbbször Murphy törvénye az egyetlen megbízható dolog az életemben.
- Az a nagy ház az, balra. Csak hajts be a kocsiútra - tájékoztatott Phillip.
A ház sötérvörös téglából épült, két, talán három emelete volt, temérdek ablaka, legalább két terasza. A viktoriánus Amerika még mindig él. A kert méretes volt, benne külön erdőt alkottak a magas, ősöreg fák. A fű túl magasra nőtt, elhagyatottnak látszott tőle a hely. A sóderrel burkolt behajtó a fák között kanyargott a garázsig, amelyet a házhoz illőre terveztek, és ez majdnem sikerült is nekik.
Csupán két másik autó állt itt. A garázsba nem láttam be; talán odabent voltak még kocsik.
- A nagytermet ne hagyd el, csak velem. Különben nem tudok neked segíteni - figyelmeztetett Phillip.
- Segíteni? Hogyan? - kérdeztem.
- Ez az alibink: te vagy az oka, hogy olyan sok alkalmat kihagytam. Olyan megjegyzéseket ejtettem el, hogy nem csak szerelmesek vagyunk, hanem addig... - a fiú széttárta a kezét, mintha egy szót keresne - ... dolgoztam rajtad, amíg úgy nem éreztem, hogy fölkészültél egy bulira.
- Dolgoztál rajtam? - leállítottam az autót, és közénk telepedett a csend. A fiú rám bámult. Még a szemüveg mögül is éreztem a pillantása súlyát. Libabőrös lett tőle a hátam.
- Te egy igazi támadás vonakodó túlélője vagy, nem bizarr, nem is függő, de rábeszéltelek egy bulira. Ennyi a történet.
- Csináltad már ezt élesben is? - érdeklődtem.
- Úgy érted, hogy átadtam-e már nekik valakit?
- Igen - válaszoltam.
Phillip felhorkant:
- Nem vagy túl nagy véleménnyel rólam, ugye?
Mit kellett volna mondanom? Nemet?
- Papíron szerelmesek vagyunk, ami azt jelenti, hogy egész este ezt a szerepet kell játszanunk.
Ő elmosolyodott. Ez a mosoly másmilyen volt, sejtelmes
- Te szemét.
A fiú a vállát vonogatta, és forgatta a fejét, mintha begörcsölt volna a lapockája. - Nem foglak a padlóra dönteni és megerőszakolni, ha emiatt aggódsz.
- Tudtam, hogy ma este nem tennél ilyet - feleltem. Örültem, hogy nem tudja: fegyver van nálam. Talán még meglephetem őt az este folyamán.
Phillip összevont szemöldökkel nézett rám.
- Csak kövesd az utasításaimat. Ha bármi olyat teszek, amitől kényelmetlenül érzed magad, majd megvitatjuk - mosolyodott el, fogsora egyenletesen és fehéren villant elő napbarnított arcából.
- Nincs vita. Csak leállsz.
A fiú vállat vont:
- Ezzel leleplezhetsz minket, és meg is ölethetsz.
A kocsit lassan forróság töltötte be. Phillip arcáról izzadságcsepp csordult le. Kinyitottam magam felől az ajtót, és kiszálltam. A hőség második bőrként tapadt rám. Kabócák énekeltek, magas, zümmögő hang, messze, a fák tetején. Kabócák és hőség, ah, a nyár.
Phillip megkerülte az autót, bakancsa alatt ropogott a sóder.
- Nem szeretnéd inkább a kocsiban hagyni a keresztedet? - javasolta.
Számítottam erre, persze ettől még nem kellett szeretnem az ötletet. A keresztet beraktam a kesztyűtartóba, ehhez át kellett másznom az ülésen. Mikor becsuktam a kocsiajtót, önkéntelenül a nyakamhoz nyúltam. Olyan sokat hordtam a láncot, hogy szokatlan érzés volt, ha nem volt rajtam.
Phillip felém nyújtotta a kezét, és egy pillanatnyi habozás után elfogadtam. A tenyere forró volt, a közepe kissé nyirkos.
A hátsó bejáratot fehér, íves apácarács árnyékolta. Egyik oldalán buja, indás klematisz nőtt. A fák közt átszűrődő napfényben terpeszkedő lila virágok akkorák voltak, mint a kezem. Az ajtónyílásban egy nő állt, rejtve a szomszédok és az elhaladó autók elől. Fényes fekete combfixét harisnyakötő tartotta. Bíborszínű melltartója és a hozzáillő bugyi a teste nagy részét csupaszon és fehéren hagyta. Tizenöt centis tűsarkú cipőt hordott, amely hosszúnak és karcsúnak láttatta a nő lábát.
- Túl vagyok öltözve - súgtam oda Phillipnek.
- Lehet, hogy már nem sokáig - lehelte ő a hajamba.
- Azért a fejedet ne tedd rá - jegyeztem meg, a fiúra bámulva, és láttam, ahogy az arca összezavarodik. De ez nem tartott sokáig. Megjelent rajta a mosoly, az ajka puhán meghajlott. Biztos így nézett a kígyó is Évára. Ezt a szép fényes almát neked hoztam. Kérsz cukorkát, kicsi lány?
Bármit is próbált beadni nekem Phillip, nem voltam rá vevő. Átölelte a derekamat, fél keze a karomon lévő sebhelyekkel játszadozott, ujjait éppen csak egy kicsit mélyesztette bele a heges bőrbe. Rövid sóhajjal szakadt ki belőle a lélegzet. Jézusom, mibe kevertem bele magam?
Az asszony rám mosolygott, de nagy barna szeme Phillip kezére szegeződött, ahogy az végigfutott a sebhelyemen. A nő kidugott nyelvével megnedvesítette az ajkát. Láttam, hogy emelkedik és süllyed a melle.
- Jöjj a palotámba, szólt a pók a légyhez - mondtam halkan.
- Mit mondtál? - kérdezte Phillip.
Megráztam a fejem. Ő valószínűleg úgysem ismerte a verset. Nem emlékeztem, hogy végződött. Elfelejtettem, megmenekült-e a légy. Összeszorult a gyomrom. Mikor Phillip keze a hátamat súrolta, ugrottam egyet.
A nő felkacagott, magas hangon és talán kissé részegen. A légy szavait suttogtam, ahogy fölmentem a lépcsőn:
- Ó, nem, nem, engem hiába kér, mert az, ki e kanyargós útra lép, vissza már sohase tér.
Vissza már sohase tér. Ez nem hangzott túl jól.
25
A nő a falhoz préselődött, hogy bemehessünk, majd becsukta mögöttünk az ajtót. Vártam, hogy be is zárja, nehogy kiszökhessünk, de nem tette. Phillip kezét lefeszítettem a sebhelyeimről, ő pedig ezután a derekam köré tekerte a karját, és végigvezetett egy hosszú, keskeny hallon. A ház hűvös volt, a hőség ellenében dorombolt a légkondicionáló. Majd egy terembe értünk, amely egy szögletes boltozatból nyílt.
A szobát nappalinak rendezték be - kanapé, szófa, két szék, cserepes virágok egy ablakmélyedésbe függesztve, kígyózó délutáni árnyak a szőnyegen. Otthonos. Egy férfi állt a szoba közepén, kezében ital. Olyan volt, mintha most lépett volna ki a Bőripari Magazinból. Mellkasát és karját bőrszíjak keresztezték; akár egy gladiátor, akiben Hollywood fogalmai szerint is túlteng a nemiség.
Elnézést kellett kérnem Philliptől. Ő még egészen konzervatívan öltözött. Mögöttünk bejött a boldog háziasszony, királyi bíbor együttesében, és egyik kezét Phillip karjára tette. A nő körmén sötétlila, majdnem fekete lakk volt. Karmos keze, miután végighúzta a fú karján, halvány vöröses nyomot hagyott.
A fiú megborzongott mellettem. A karja megfeszült a derekamon. Ő vajon ilyennek képzelte a bulit? Reméltem, hogy nem.
A kanapéról magas termetű fekete asszony emelkedett föl. Meglehetősen dús kebleit az fenyegette, hogy kitüremkednek a merevítős fekete melltartóból. A melltartóhoz erősített karmazsinvörös szoknyáján több lyuk volt, mint anyag, és a nő mozgását követve sötét hús villant át rajta. Fogadni mertem volna, hogy a szoknya alatt teljesen meztelen.
A nő egyik csuklóján és nyakán rózsaszínes sebhelyek voltak. Egy friss harapásfüggő, szinte még új. Körbejárt minket, mintha csak árucikkek volnánk, és ő jól meg akarna nézni magának. Keze végigsimított a hátamon, én pedig elléptem Phillip mellől, és szembefordultam vele.
- Mitől van az a sebhely a hátadon? Nem vámpírharapás.
Hangja férfiasan mély volt, mondjuk bariton.
- Egy halandó szolga a hátamhoz vágott egy éles fadarabot - válaszoltam. Azt már nem tettem hozzá, hogy az éles fadarab a magammal vitt karók egyike volt, és azt sem, hogy később, még azon az éjszakán megöltem a halandó szolgát.
- Rochelle vagyok - mutatkozott be a nő.
- Anita.
Ezután a vidám, főállású háziasszony lépett oda mellém, kezét végighúzva a karomon. Arrébb léptem tőle, az ujjai végigkarcolták a bőröm. A körmei vékony vörös vonalat hagytak a karomon. Leküzdöttem a késztetést, hogy megvakarjam az érintés helyét. Én voltam az acélkemény vámpírvadász; holmi karmolások nem zavartak. Annál inkább zavart a nő tekintete. Úgy nézett rám, mint aki azon tűnődik, milyen ízű vagyok, és meddig fogok kitartani. Így még egy nő se nézett rám. Nem nagyon tetszett a dolog.
- A nevem Madge. Ez itt a féljem, Harvey - közölte a nő, a bőrbe bújt úrra mutatva, aki közben odajött Rochelle mellé. Madge folytatta: - Isten hozott minálunk. Phillip már annyit mesélt rólad, Anita.
Harvey megpróbált mögém kerülni, de én hátraléptem a kanapéhoz, hogy szembe kerüljek vele. Akár a köröző cápák. Phillip szigorúan meredt rám. Rendben, elvégre jól kellett volna éreznem magam, nem viselkedhettem úgy, mintha mind fertőző betegek volnának.
Melyik volt a kisebbik rossz? Hatvannégyezer dolláros kérdés, de tényleg. Madge lassan, sokatmondóan végignyalta az ajkát. A pillantása azt üzente, hogy illetlen dolgokat gondol rólam és saját magáról. Na nem. Rochelle a szoknyáját suhogtatta, a kelleténél jóval több sonkáját mutatva ki. Igazam volt. Tényleg pucér volt a szoknya alatt. Részemről inkább a halál.
Vagyis maradt Harvey. A férfi kicsi, tömpe ujjú keze pici, szegecselt bőr ágyékkötőjén matatott. Ujjai újra meg újra végigdörzsölték a bőrt. De szar!
Feléje villantottam a legszebb profi mosolyom, nem volt túl csábos, de jobb volt, mint a szemöldökömet ráncolni. A pasas kitágult szemmel lépett egyet felém, keze a bal karom irányába nyúlt. Mély lélegzetet vettem, és benn tartottam, a mosoly az arcomra fagyott.
Alig ért Harvey ujja a könyököm hajlatához, megbirizgálva a bőrömet, máris összeborzadtam. Harvey a borzongásomat bátorításnak vélte, és még közelebb húzódott, a testünk majdnem összeért. Egyik kezemet a mellére téve próbáltam megakadályozni, hogy még közelebb jöjjön. A férfi mellkasán durva, vastag és fekete volt a szőr. Sohasem rajongtam a szőrös mellkasért. Pedig egy szőrtelent bármikor elfogadnék. Harvey már készült, hogy a karját a hátam köré fonja. Nem tudtam biztosan, mit tegyek. Ha hátrálok egy lépést, lecsüccsenek a kanapéra; nem túl jó ötlet. Ha előre lépek, beleszaladok Harvey-ba, és nekipréselődök a kétféle bőrnek.
A pasas rám mosolygott
- Már majd' belehaltam, úgy vártam, hogy találkozhassunk.
A "belehaltam" úgy hangzott tőle, mintha mocskos szó volna, vagy bizalmas vicc. A többiek mind nevettek, Phillipet kivéve. A fiú karon fogott, és arrébb húzott engem Harveytól. Rátámaszkodtam Phillipre, még a derekát is átöleltem. Azelőtt soha nem öleltem át senkit nettpólóban. Érdekes érzés volt.
Phillip így szólt:
- Ne felejtsétek el, mit mondtam.
- Hogyne, hogyne - válaszolta Madge. - A lány a tiéd, egészen a tiéd, nem osztozol, nem felezel.
Az asszony peckesen odalépett Philliphez, szoros csipkebugyijában riszálva. A magas sarkú cipőben épp a fiú szemébe tudott nézni:
- Most még megvédheted tőlünk, de ha a nagyfiúk ideérnek, át fogod adni. Ők majd elérik, hogy megoszd őt velünk.
A fiú csak bámult rá, amíg a nő félre nem nézett.
- Én hoztam ide, és én is viszem haza - közölte Phillip.
Madge fölvonta az egyik szemöldökét
- Ellenkezni akarsz? Phillip, fiacskám, biztos cuki darab az utánfutód, de semmilyen ágybetét nem éri meg, hogy keresztbe tégy a nagyfiúknak.
Elhúzódtam Philliptől, és tenyeremet Madge hasára téve meglöktem a nőt, épp csak annyira, hogy hátrálni kényszerüljön. Ő a tűsarok miatt kis híján elvesztette az egyensúlyát
- Tisztázzunk valamit - mondtam. - Semmiféle darab nem vagyok, pláne nem ágybetét.
Phillip rám szólt:
- Anita...
- Ejha, van benne tűz. Hol szedted össze, Phillip? - kérdezte Madge.
Ha van olyan dolog, amit utálok, akkor az az, hogy mulatságosnak tartják a dühömet. Egészen közel léptem a nőhöz, ő pedig mosolyogva nézett le rám.
- Tudtad azt - kérdeztem -, hogy amikor mosolyogsz, a szád mindkét oldalán mély ráncaid lesznek? Már elmúltál negyven, igaz?
Az asszony mély, ziháló lélegzetet vett, és elhátrált tőlem.
- Te kis kurva.
- Soha többé ne hívj engem cuki utánfutónak, Madge drágám.
Rochelle némán röhögött, figyelemre méltó keble úgy remegett, akár a sötétbarna kocsonya. Harvey pókerarccal állt. Azt hiszem, ha akár csak elmosolyodott volna, Madge szétveri a képét A pasas szeme nagyon csillogott, de mosolynak nyoma sem volt.
Ajtó nyílt, majd csukódott, a hang behallatszott az előtérből a ház belsejébe. Aztán egy nő lépett a szobába. Körülbelül ötven - vagy talán hatvanéves lehetett. Telt arcát nagyon szőke haj keretezte. Bármibe, hogy a szőkesége flakonból jött. Apró, kövérkés kezén valódi drágaköves gyűrűk csillogtak. Hosszú, fekete, földet söprő neglizséjét fekete, nyitott csipkeruha egészítette ki. A ruha sima feketéje jót tett az alakjának, de nem eléggé. A hölgy túlsúlyos volt, és ezt nem lehetett elleplezni. Úgy nézett ki, mint a szülői munkaközösség egy tagja, mint egy leánycserkész-kapitány, egy konyhatündér, valakinek az anyja. És most ott állt a küszöbön, Phillipre meredve.
A nő apró sikkantást hallatott, és futva elindult a srác felé. Kitértem az útjából, mielőtt ő maga kényszerített volna menekülésre. Phillipnek épp csak annyi ideje maradt, hogy megvesse a lábát, mielőtt az asszony jelentős súlyával a karjába repült. Egy percig azt hittem, a fiú háttal a padlóra fog zuhanni, rajta a nővel, de ő kiegyenesítette a hátát, megfeszítette a lábát, és megtartotta mindkettőjüket.
Phillip, a vasgyúró, aki képes két kézzel fölemelni egy elhízott nimfomániást.
Harvey szólalt meg
- Ő Crystal.
Crystal éppen Phillip mellkasát csókolgatta, kövér, barátságos kezecskéjével igyekezett kihúzni a srác ingét a gatyájából, hogy a meztelen húsához érhessen. Olyan volt, akár egy vidám, tüzelő kiskutya.
Phillip megkísérelte lehűteni a nőt, kevés sikerrel. Hosszú pillantást vetett felém. Nekem pedig eszembe jutott, hogy korábban azt mondta, ő már abbahagyta az ilyen bulizást. Vajon ez volt az oka? Crystal és a hozzá hasonlók? Az éles karmú Madge? Kierőszakoltam, hogy idehozzon, de ezzel együtt őt is rákényszerítettem, hogy eljöjjön.
Így belegondolva Phillip az én hibámból volt itt. A francba, tartoztam neki.
Lágyan megpaskoltam a nő arcát. Ő pislogva rám nézett, én pedig eltűnődtem, vajon nem rövidlátó-e.
- Crystal - szóltam legszebb angyali mosolyommal. - Crystal, nem akarok bunkó lenni, de az én pasimat fogdosod.
Crystal álla leesett, vizenyős szeme kidülledt.
- A pasid? - vinnyogta. - Buli alatt senkinek nincs pasija.
- Hát, én új vagyok a buliban. Még nem ismerem a szabályokat. De ahonnan én jövök, ott a nők nem tapizzák le a másik nő pasiját. Legalább várj, míg hátat fordítok, oké?
Crystal alsó ajka megremegett. Szeme könnyel telt meg. Pedig én kedves voltam, sőt gyengéd, és ő még így is sírni készült. Mit keresett itt ezek közt az emberek közt?
Madge előjött, karjával átölelte Crysralt és elvezette. Közben vigasztaló szavakat suttogott, és megpaskolta barátnője fekete selyembe bújtatott karját.
- Nagyon hideg vagy - jegyezte meg Rochelle. Ellépett mellőlem az egyik falnál álló bárszekrény felé.
Harvey is otthagyott, követte Madge-et és Crystalt, egyetlen búcsúpillantás nélkül.
Mintha belerúgtam volna egy kutyakölyökbe. Phillip hosszan kifújta a levegőt, majd a szófára telepedett. Leültem mellé, a szoknyámat a combom alá hajtva.
- Nem hiszem, hogy meg tudom csinálni - suttogta a fiú.
Megérintettem a karját. Reszketett, szüntelenül, ami nekem egyáltalán nem tetszett. Nem jöttem rá, mibe kerülhet neki, hogy ma este eljöjjön, de most már kezdtem fölfogni.
- Mehetünk - mondtam.
Phillip nagyon lassan felém fordult, és rám meredt:
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy mehetünk.
- Képes volnál most elmenni, anélkül, hogy bármit megtudnál, mert én problémázok? - kérdezte ő.
- Mondjuk inkább úgy, téged jobban bírlak, mint azt a túl magabiztos szépfiút. Folyamatosan úgy viselkedsz, mint egy valódi ember, és ezzel teljesen össze fogsz zavarni. Elmehetünk, ha nem tudod kezelni a helyzetet.
Mély levegőt vett, majd kifújta, aztán megrázta magát, mint a kutya, ha kijön a vízből.
- Meg tudom csinálni. Ha van választásom, meg tudom csinálni.
Most rajtam volt a bámulás sora:
- Azelőtt miért nem volt választásod?
Phillip félrenézett:
- Csak úgy éreztem, el kell hoznom téged, ha el akarsz jönni.
- Nem, a rohadt életbe, egyáltalán nem így értetted. - Az arcához nyúltam, és Kényszerítettem, hogy rám nézzen. - Valaki parancsot adott neked, hogy a következő napon látogass meg, ugye? Nem csak azért jöttél, hogy Jean-Claude-ról kérdezősködj, igaz?
A fiú szeme tágra nyílt, az ujjaim alatt éreztem a pulzusát.
- Mitől félsz, Phillip? Ki parancsol neked?
- Anita, kérlek, nem lehet.
Az ölembe ejtettem a kezem.
- Milyen parancsot kaptál, Phillip?
A srác nagyot nyelt, néztem a mozgó ádámcsutkáját.
- Csak vigyáznom kell itt rád, ennyi az egész.
A nyakán, a harapásnyom alatt lüktetett az ütőere. A fiú megnyalta az ajkát, nem volt csábító, csak ideges. Hazudott nekem. A kérdés az volt, hogy mekkorát és miről?
Madge hangja hallatszott az előtérből, közeledve, teli kacér vidámsággal. Milyen remek háziasszony. Két vendéget kísért a szobába. Egyikük nő volt, rövid vörösesbarna hajjal és túl sok festékkel, mintha zöld krétát mázolt volna a szemére. A másik vendég Edward volt, mosolygósan, a legelbűvölőbb formáját hozta, karja Madge csupasz dereka körül. Ahogy a háziasszony fülébe súgott valamit, az teli torokból fölnevetett.
Egy másodpercre megdermedtem. Ez annyira váratlanul ért, hogy egyszerűen lefagytam. Ha előhúz egy pisztolyt, a pasas megölhetett volna, míg én leesett állal ültem. Mi a francot keresett itt Edward?
Madge a bár felé vezette őt és a csajt. A bérgyilkos visszanézett rám a válla fölött, és finoman rám mosolygott, miközben a szeme üres maradt, akár egy bábué.
Tudtam, hogy a huszonnégy órám még nem járt le. Tudtam. Edward úgy döntött, hogy kutatni kezd Nikolaos után. Követett minket? Lehallgatta Phillip üzenetét a rögzítőmön?
- Mi baj? - faggatott Phillip.
- Mi baj? - kérdeztem vissza. - Valaki parancsokat ad neked, valószínűleg egy vámpír...
Magamban némán befejeztem a mondatot:... és a Halál most lejtett be az ajtón, játszva a bizarr szerepét, miközben Nikolaost keresi. Csak egyetlen oka lehetett, hogy Edward egy konkrét vámpírt keres. Meg akarta ölni, minden valószínűség szerint.
A bérgyilkos most talán végre méltó ellenfelére akad. Régen úgy gondoltam, a közelben akarok lenni, amikor Edward végül majd veszít. Látni akartam, miféle áldozat fölött nem bír diadalmaskodni a Halál. Ha Edward és Nikolaos találkozna, és a kislány akár csak gyanítaná, hogy az én kezem is benne van... Az szar lenne. Nagyon, nagyon, nagyon nagy szar.
Be kéne mártanom Edwardot. Megfenyegetett, és be is váltaná a szavát. Megkínozna, hogy információhoz jusson. Mivel tartoztam neki? De nem tehettem, nem tudtam megtenni. Egy emberi lény nem játszhatja a másik emberi lényt a szörnyek kezére. Semmilyen indokkal.
Monica megszegte ezt a szabályt, és én megvetettem érte. Azt hiszem, Edward esetében én közelítettem meg leginkább az igaz barát fogalmát. Egy olyan személy, aki tudja, kifélék és mifélék vagyunk, és mindenképpen kedvel. Én kedveltem Edwardot, annak ellenére, ami volt, vagy épp azért. Még akkor is, ha tudtam, hogy megölne, ha úgy jön ki neki a lépés? Igen, még akkor is. Így belegondolva, ennek nem volt sok értelme. De nem aggódhattam Edward erkölcséért. A magam tükörképével kellett szembenéznem. Csak a saját morális kérdéseimet oldhattam meg.
Néztem Edwardot, amint Magde-dzsel csókolózott. Sokkal jobban ment neki a színészkedés, mint nekem. Hazudni is sokkal jobban tudott.
Nem árultam volna el őt, és ezt Edward jól tudta. A maga módján ő is ismert engem. A következetességemre tette föl az életét, és ez bosszantott. Gyűlölöm, ha kihasználnak. Az erényem önmaga büntetésévé vált.
De talán, még nem tudtam, hogyan, ugyanúgy kihasználhatom Edwardot, ahogy ő is engem. Talán kihasználhatnám a becstelenségét, úgy, ahogy most ő használta ki a becsületességemet.
Ebben volt perspektíva.
26
Az Edwarddal érkezett vörösesbarna hajú nő odajött a szófához, és Phillip ölébe siklott. Kuncogott, karját a fiú nyaka köré fonta, és aprót rúgott a levegőbe. A keze nem merészkedett lejjebb, és nem próbálta meg levetkőztetni a srácot. Javultak az éjszaka kilátásai. Edward úgy követte a hölgyet, akár egy szőke árnyék. Kezében ital volt, arcán ennek megfelelően ártatlan mosoly.
Ha nem ismertem volna, ránézve soha meg nem mondom, hogy az, az ott egy veszélyes alak. Edward, a kaméleon. A bérgyilkos az ülőgarnitúra karfáján egyensúlyozta magát a nő háta mögött, fél kézzel a csaj vállát masszírozva.
- Anita, ez itt Darlene - tájékoztatott Phillip.
Biccentettem. A nő vihogott, és kalimpált a lábával.
- Ő meg Teddy. Ugye, iszonyú klassz srác?
Teddy? Iszonyú klassz srác? Sikerült elmosolyodnom, Edward oldalról megcsókolta a nő nyakát. A csaj a bérgyilkos mellkasához dörgölődzött, eközben sikerült Phillip ölében is matatnia. Koordinált mozgás.
- Egy kis kóstolót? - Darlene beharapta alsó ajkát, majd lassan eleresztette.
Phillip reszkető sóhajt hallatott. Aztán így suttogott:
- Igen...
Az a gyanúm támadt, hogy nem fog tetszeni, ami most következik.
Darlene két keze közé szorítva a szájához emelte Phillip karját.
Az egyik sebhelyre finom csókot lehelt, majd térdelő helyzetbe csúszott Phillip lába között, még mindig fogva a fiú karját. Ruhájának bő szoknyarésze megakadt Phillip combján, és fölgyűrődött a nő dereka köré. Darlene vörös csipkebugyit és hozzáillő harisnyatartót viselt. Koordinált színek.
Phillip arca elernyedt. Darlene-ra bámult, amint a nő a szájához közelítette a karját. A nő pici, rózsaszín nyelve a karjához ért, fürgén kidugta, nyalt egyet, és el is tűnt. Darlene fölpillantott Phillipre, sötéten, tág pupillával. A csajnak bizonyára tetszett, amit látott, mert nekiállt nyalogatni a fiú sebhelyeit, egyiket a másik után, finoman, mint a macska a tejszínt. A pillantását le sem vette Phillip arcáról.
A fiú megrázkódott; a gerincén görcs vonaglott végig. Behunyta a szemét, és a fejét a szófa háttámlájának vetette. Darlene keze a fiú hasára vándorolt. Belecsimpaszkodott a necces ingbe. Az ing kicsúszott a nadrág övrészéből, és a nő keze simogatva elindult fölfelé Phillip mellkasán.
Ő megrándult, szeme tágra nyílt, és megmarkolta a nő karját. Aztán megrázta a fejét:
- Ne, ne.
A hangja rekedt volt, szokatlanul mély.
- Abbahagyjam? - kérdezte Darlene. A szeme szinte teljesen csukva volt, a lélegzete mély, az ajka várakozással teli.
Phillip küszködön, hogy meg tudjon szólalni, méghozzá értelmesen.
- Ha mi ezt folytatjuk... akkor Anita egyedül marad. Játsszunk tisztán. Neki ez az első menete...
Darlene talán csak most nézett rám először:
- Ilyen sebhelyekkel?
- A sebhelyek valódi támadástól vannak. Én beszéltem rá a bulira - Phillip kihúzta a nő kezét az inge alól. - Nem hagyhatom cserben - tette hozzá. A szeme ismét fókuszált. - Még nem ismeri a szabályokat.
Darlene a fiú combjára fektette az arcát:
- Phillip, kérlek szépen. Hiányoztál.
- Tudod, mit csinálnának vele.
- Teddy majd vigyáz rá. Ő ismeri a szabályokat.
Megkérdeztem Edwardor.
- Már más bulikon is voltál?
- Igen - felelte ő. Pár másodpercig bámultam rá, miközben próbáltam őt más bulikon elképzelni. Szóval így, a bizarrokon keresztül szerezte az információit a vámpírok világáról.
- Nem - mondta váratlanul Phillip. Fölkelt, és Darlene-t is talpra állította, még mindig fogva a nő karját. - Nem - ismételte meg magabiztosan. Eleresztette a nőt, és felém nyújtotta a kezét. Én megfogtam. Mi mást tehettem volna?
A tenyere forró volt és izzadt. Phillip nagy léptekkel kivonult a szobából, nekem pedig félig futnom kellett a magas sarkú cipőben, hogy ne maradjak le a saját kezem mögött.
A fiú átvonszolt a hallon, és bevitt a fürdőszobába. Bezárta az ajtót, aztán nekitámaszkodott, csukott szemmel, az arcán izzadság gyöngyözött. Elhúztam a kezem, ő nem tiltakozott.
Alkalmas ülőhely után néztem, majd végül a kád szélére telepedtem. Kényelmetlen volt, de ez tűnt kettő közül a kisebbik rossznak. Phillip nagy kortyokban szedte a levegőt, végül aztán a mosdókagylóhoz fordult. Megeresztette a vizet, hangosan, belemerítette a kezét, és újra meg újra lelocsolta az arcát, majd víztől csöpögő arccal fölegyenesedett. Apró vízcseppek ültek meg a szempilláján és a haján. Pislogva nézett a mosdó fölötti tükörképére. Döbbentnek tűnt, elkerekedett a szeme.
A víz lecsöpögött a nyakára és a mellére. Fölkeltem, levettem egy törülközőt a tartóról, és átnyújtottam neki. Nem reagált. A puha, tiszta illatú törülköző ráncaival megszárítottam a mellét. Végül átvette a törülközőt, és saját maga fejezte be a szárítkozást. Az arca körül nedvesen sötétlett a haja. Azt nem lehetett megszárítani.
- Sikerült - szólalt meg Phillip.
- Igen - feleltem. - Sikerült.
- Majdnem engedtem neki.
- De csak majdnem, Phillip. Ez az, ami számít.
Ő bólintott, gyorsan igent ütve a fejével:
- Szerintem is.
Még mindig úgy tűnt, ki van fulladva.
- Jobb lenne, ha visszamennénk bulizni - javasoltam.
Phillip megint bólintott. De továbbra is csak állt ott, szokatlanul mélyen szedve a levegőt, mint aki nem jut elég oxigénhez.
- Phillip, jól vagy? - Hülye kérdés volt, de más nem jutott az eszembe.
Ismét bólintott. A szavak embere.
- Nem akarsz elmenni innen? - kérdeztem.
Phillip rám nézett:
- Most ajánlod föl másodszorra. Miért?
- Mit miért?
- Miért ajánlod fel azt, hogy fölmentesz az ígéretem alól?
Megvontam a vállam, a kezemmel a karomat dörzsölgettem.
- Azért, mert... mert úgy tűnik, szenvedsz valamiért. Mert függő vagy, de megpróbálsz leszokni vagy ilyesmi, és ezt nem akarom neked megnehezíteni.
- Nagyon... rendes dolog tőled, hogy ezt fölajánlod - a fiú úgy ejtette ki a „rendes" szót, mintha szokatlan volna neki.
- Akarsz menni?
- Igen - felelte ő -, de nem mehetünk.
- Ezt már az előbb is mondtad. Miért nem mehetünk?
- Nem szabad, Anita, nekem nem szabad.
- Dehogynem szabad. Ki ad neked parancsokat, Phillip? Mondd meg. Mi folyik itt? - Úgy álltam, hogy majdnem hozzáértem a fiúhoz, minden szót külön a mellkasába köptem, és fölbámultam a képébe. Sohasem könnyű úgy keménynek lenni, hogy fölfelé kell merednünk, mert bele akarunk nézni valaki szemébe. De egész életemben alacsony voltam, és a gyakorlat teszi a mestert.
Phillip keze átölelte a vállamat. Ellöktem magam tőle, de ő a hátam mögött összekulcsolta a két kezét.
- Phillip, állj le.
Mindkét kezemet a mellkasának feszítettem, nehogy összeérjen a testünk. Az inge nyirkos volt és hideg. A fiú szíve kalapált a mellkasában. Nagyot nyeltem, és azt mondtam:
- Vizes az inged.
A srác olyan hirtelen engedett el, hogy hátratántorodtam. Phillip egyetlen sima mozdulattal áthúzta a fején az inget. Hát persze, már nagy gyakorlata volt a vetkőzésben. Olyan klassz lett volna a mellkasa a sebhelyek nélkül.
A fiú egy lépést tett felém.
- Azonnal állj meg ott, ahol vagy - mondtam figyelmeztetően. - Mi ez a hirtelen hangulatváltozás?
- Tetszel nekem, ez nem elég?
Megcsóváltam a fejem:
- Nem, nem elég.
Phillip a padlóra hajította az inget. Néztem, ahogy lehull, mintha valami fontos dolog lett volna. Még két lépés, és a srác ott volt mellettem. A fürdőszobák olyan rohadt kicsik. Csak egy dolog jutott eszembe, így hát azt tettem: beléptem a fürdőkádba. Ez magas sarkú cipőben nem volt túl méltóságteljes, de legalább nem préselődtem Phillip mellkasának. Már ez is haladás volt.
- Valaki figyel minket - szólt a srác.
Megfordultam, lassan, akár egy rossz horrorfilmben. Az alkony ráereszkedett a sima függönyökre, a növekvő sötétségből pedig egy arc kukucskált elő. Harvey volt az, a bőrbe bújt úr. Az ablakok túl magasan voltak, semhogy a pasas a földön állhatott volna. Akkor egy ládán állt? Vagy esetleg minden ablak alá kis dobogót építettek, hogy élvezhessék a műsort?
Engedtem, hogy Phillip kisegítsen a kádból. Suttogva mondtam:
- Nem hall minket?
Phillip megrázta a fejét. A karja ismét a vállamra siklott.
- Elvileg szeretők vagyunk. Azt akarod, hogy Harvey mást higgyen?
- Ez zsarolás.
A fiú mosolygott, káprázatosan, szexisen, fogd a kezedbe és simogasd. Összeszorult a gyomrom. Phillip lehajolt hozzám, és én nem akadályoztam meg. A csókja minden elvárásnak megfelelt, telt, lágy ajkak, a bőr szoros, súlyos, heves érintése. Keze meztelen hátamnak feszült, ujjai végiggyúrták az izmokat a gerincem mentén, míg el nem lazultam.
A fülcimpámat is megcsókolta, a lehelete forró volt. Aztán a nyelve az állkapcsom oldalára rebbent. Majd lüktető torkomhoz ért az ajka, a nyelvével az ütőeremet kereste, mintha bele akarna olvadni a bőrömbe. A fogával végigkarcolta a nyakam az ütőér fölött. Aztán belém mélyesztette a fogait, szorosan, nagyon fájt.
Eltaszítottam magamtól Phillipet:
- A kurva életbe! Megharaptál!
A fiú tekintete kába volt, a semmibe révedt A fölső ajkán vörös csepp éktelenkedett. Fél kézzel a nyakamhoz nyúltam, és mikor visszahúztam, véres volt.
- Menj a fenébe!
Phillip lenyalta a véremet az ajkáról.
- Szerintem Harvey elhiszi a blöfföt. Most már megjelöltelek. Ezzel igazolod, hogy ki vagy és miért jöttél - mondta, aztán szaggatottam fölsóhajtott. - Ma éjjel már nem kell, hogy hozzád érjek többé. És gondoskodom arról, hogy senki más se érjen. Esküszöm.
A nyakam lüktetett egy harapás, egy rohadt harapás!
- Tudod te, mennyi baktérium van az ember szájában?
Rám mosolygott, még mindig kissé bambán.
- Nem - válaszolta.
Eltoltam őt az útból, és vizet locsoltam a sebre. Az volt, aminek látszott emberi fognyom. Nem teljes harapás, de kis híján az.
- Rohadj meg.
- Vissza kell mennünk, hogy nyomokat kereshess - figyelmeztetett Phillip. Már fölvette az ingét a padlóról, és oldalt tartotta a kezében. Sima, lebarnult mellkas, bőrnaci, telt ajkak, mintha éppen szopogatott volna valamit. Engem.
- Úgy nézel ki, mint egy férfiprosti-reklám - közöltem.
A srác vállat vont:
- Kész vagy? Mehetünk?
Még mindig a sebet tapogattam. Próbáltam feldühödni, de nem ment. Megijedtem. Megijedtem Philliptől, vagyis attól, ami ő volt, vagy ami ő nem volt. Erre nem számítottam. Vajon igaza volt? Biztonságban leszek az éjszaka hátralevő részében? Vagy csak tudni akarta, milyen az ízem?
A fiú kinyitotta az ajtót és várt. Én is kimentem. Ahogy visszasétáltunk a nappaliba, rájöttem, hogy Phillip elterelte a figyelmemet a kérdésről. Vajon kinek dolgozott? Még mindig nem tudtam.
Rohadtul zavarba ejtett, hogy valahányszor Phillip levette az ingét, az eszem házon kívülre költözött. De soha többé; megkaptam az első és utolsó csókot a sebhelyes Philliptől. Mostantól fogva a kőkemény vámpírvadász leszek, akit nem zavar össze a hullámzó izomzat vagy egy kedves tekintet.
Az ujjam a harapáshoz ért. Fájt. Nincs többé Kedves Kisasszony. Ha Phillip újra a közelembe merészkedik, bántani fogom. Persze, Phillipet ismerve, ő valószínűleg élvezné.
27
A hallban Madge állított meg bennünket. A keze elindult fölfelé a torkomon. Elkaptam a csuklóját.
- Pöc-pöc - ingerkedett Madge. - Nem tetszett? Ne mondd, hogy már egy hónapja vagy Phillippel, és ő még csak beléd se kóstolt ezelőtt!
A nő lejjebb húzta selymes melltartóját, hogy kidomborodó keble fölső részét megmutassa. A sápadt húsban egy tökéletes emberi harapásnyom látszott.
- Ez Phillip védjegye, nem is tudtad?
- Nem - válaszoltam kurtán. Elcsörtettem az asszony mellett, és éppen be akartam fordulni a nappaliba. Ekkor egy ismeretlen férfi zuhant a lábam elé. Crystal feküdt rajta, és a földhöz szegezte. A pasas láthatólag fiatal volt és kissé ijedt. A tekintete Crystalon túlra, énrám irányult. Azt hittem, mindjárt segítségért kiált, de ekkor Crystal csókolózni kezdett vele. A nő csókja lucskos volt és mélyre ható, mintha ki akarná inni a fiatalember száját. A pasas keze följebb emelte a szoknya selymes fodrait. Crystal combja hihetetlenül fehér volt, olyan, mint egy partra vetett bálna.
Megpördültem, és elindultam az ajtó felé. Cipőm sarka fontoskodva kopogott a kemény parkettán. Ha nem ismertem volna magam, azt mondom, úgy kopog, mintha rohannék. De én nem rohantam. Csak nagyon gyorsan mentem. Phillip az ajtónál ért utol. A kezét nekinyomta az ajtónak, nehogy kinyithassam. Vettem egy mély lélegzetet, hogy megnyugodjak. Nem veszíthettem el az önuralmam, most nem.
- Sajnálom, Anita, de így a jobb. Most már biztonságban vagy az emberektől.
Föltekintettem rá, és megráztam a fejem:
- Félreérted. Friss levegőre vágyom, Phillip. Itt maradok éjszakára, nem megyek sehová, ha ettől félsz.
- Kimegyek veled.
- Nem. Akkor pont nem érem el a célomat, Phillip. Mert hogy te is egyike vagy azoknak, akiktől meg akarok szabadulni.
Erre már visszavonult a srác. A szemét tartózkodóan lesütötte. Miért sértette ez az ő érzéseit? Nem tudtam, de nem is akartam tudni.
Kinyitottam az ajtót, és a hőség beburkolt, akár egy bunda.
- Sötét van - mondta Phillip. - A vámpírok nemsokára itt lesznek. Ha nem vagyok veled, nem tudok segíteni.
Egészen közel léptem hozzá, és majdnem suttogva így szóltam:
- Legyünk őszinték, Phillip. Sokkal, de sokkal jobban meg tudom védeni saját magamat, mint te engem. Az első vámpír, ha csak a kisujját is mozdítja feléd, meg fog enni reggelire.
Phillip arckifejezése kétségbeesetté vált, de én nem akartam látni.
- A rohadt életbe, Phillip, szedd össze magad - azzal kisétáltam az apácaráccsal kerített teraszra, és legyűrtem a késztetést, hogy bevágjam magam mögött az ajtót. Az gyerekes lett volna. Egy kis gyerekesség ugyan bujkált bennem, de azt későbbre tartogattam. Az ember soha nem tudhatja, mikor jön kapóra némi gyerekes düh.
A kabócák és a tücskök betöltötték az éjszakát. A magas fák koronáját szellő cibálta, de nem hatolt le a földig. Idelent fülledt és nyomasztó volt a levegő, akár a műanyag.
A klimatizált ház után jólesett a hőség. Igazi volt, és valahogy tiszta. Megérintettem a nyakamon a harapást. Úgy éreztem, bepiszkoltak, kihasználtak, meggyaláztak, földühítettek, kibabráltak velem. Itt kint biztos nem fogok találni semmit. Nem is tűnt olyan rossz ötletnek, hogy valaki vagy valami gyilkolássza a bizarrok körébe tartozó vámpírokat.
Na persze az, hogy szimpatizálok-e a gyilkossal, nem számított. Nikolaos elvárta tőlem, hogy megoldjam a bűnügyet, tehát jobban teszem, ha igyekszem.
Mélyet szippantottam a fülledt levegőből, csak azután éreztem meg először, hogy megmoccant... az energia. Úgy hatolt át a fák között, akár a szél, de nem hűsítette a bőrömet, ahogy hozzám ért. A tarkómról a szőr mintha le akart volna mászni a gerincemen. Mindegy, kicsoda volt az, hatalma volt. És a hullákat keltegette.
A hőség ellenére rengeteget esett, úgyhogy a cipőm sarka rögtön a fűbe süppedt. Végül aztán tipegve araszoltam tovább, és próbáltam nem megbotlani a felpuhult földben.
A talajt bogyók borították. Mintha üveggolyókon lépkedtem volna. Nekizuhantam egy fa törzsének, és az Aubrey által jól fölhorzsolt vállammal beleakadtam.
Magas, rettegő, éles mekegés hallatszott. Közel. A nyugodt levegő játszott velem, vagy tényleg egy kecske mekegett? A mekegés öblös gurgulázásba fulladt. Aztán végre kiértem a fák közül, egy holdfény ezüstözte tisztásra.
Kibújtam a fél cipőmből, és kipróbáltam, milyen mezítláb. A föld nyirkos volt, hűvös, de tűrhető. A cipő párját is levettem, mindkettőt egy kézbe fogtam, és futni kezdtem.
A hátsó kert hatalmas volt, messzire nyúlt el az ezüstös homályban. Üres volt, eltekintve egy túlburjánzó sövényfaltól a távolban, ami már szinte facsoportnak tűnt. A sövény felé futottam. Ott kellett lennie a sírnak másutt nem rejthették volna el.
A halottat fölébresztő rituálé a maga nemében elég rövid. Az energia kiáradt az éjszakába, majd bele a sírba. Lassan, de biztosan növekedett az erő, a hőt sugárzó „bűbáj". Az erő belemarkolt a gyomromba, a sövényhez vezetett. A reménytelenül összevissza nőtt bokrok feketén tornyosultak fölém a holdfényben. Semmilyen módon nem tudtam átnyomakodni köztük.
Egy férfi kiáltását hallottam. Majd egy női hangot:
- Hol van? Hol van a zombi, amit ígértél nekünk?
- Túl öreg volt! - a férfi hangja elvékonyodott a félelemtől.
- Azt mondtad, a két csirke nem elég, hát szereztünk neked egy kecskét, hogy azt öld meg. Zombi sehol. Azt hittem, te profi vagy ebben.
A sövény túloldalán rábukkantam egy kapura. A kapu rozsdás vasból volt, kicsorbult a félfák között. Nyikorgott, fémesen nyüszített, ahogy belöktem. Tucatnál is több szempár fordult felém. Sápadt arcok, az élőholtak teljes mozdulatlansága.
Vámpírok. Várakozva álltak az apró családi sírkert ősrégi fejfái között. Senki nem tud olyan türelmesen várakozni, mint a halottak.
A hozzám legközelebb álló vámpírok egyike a fekete pasas volt, Nikolaos csürhéjéből. Az érverésem fölgyorsult, sietve végigpásztáztam a tömeget. Nikolaos nem volt itt. Istenem, köszönöm.
A vámpír elmosolyodott és így szólt:
- Jöttél nézelődni, halottkeltő?
Vajon azt akarta mondani: „Hóhér"? Vagy a dolog titkos volt?
Mindenesetre a fekete vámpír hátrébb intette a többieket, hogy nézhessem a műsort. Zachary a földön hevert. Az inge vérben úszott. Nem lehet anélkül elvágni valaminek a torkát, hogy egy kicsit össze ne koszolnánk magunkat A halottkeltő fölött Theresa állt, csípőre tett kézzel. Fekete ruhában volt. Csak egy vékony csíkban látszott ki a bőre, a derekánál, sápadt volt és szinte ragyogott a csillagok fényében. Theresa, a sötétség úrnője.
Felém villant a tekintete egy pillanatra, majd ismét Zacharyra nézett.
- Nos, Zachary, hol van a zombink?
A férfi jól hallhatóan nyelt egyet.
- A zombi túl öreg. Nem maradt belőle elég.
- A zombi csak száz éves, halottkeltő. Ennyire gyenge vagy?
A férfi a földre bámult. Ujjait a puha talajba vájta. Rám pillantott, majd megint sietve lesütötte a szemét. Nem tudtam, mit próbált üzenni nekem a pillantásával. Hogy félt? Hogy fussak el? Hogy segítsek? Micsodát?
- Mire jó egy halottkeltő, aki nem bírja fölkelteni a halottakat? - tette föl a kérdést Theresa. Aztán váratlanul térdre ereszkedett Zachary mellett, és megragadta a vállát. A férfi összerándult, de nem próbált menekülni.
A többieken végigfutott valami, ami már majdnem mozgás volt. Éreztem, hogy a hátam mögött a vámpírok gyűrűje feszültté válik. Meg akarták ölni Zacharyt. A tény, hogy nem volt képes fölkelteni a zombit, csak ürügy volt, a játék része.
Theresa kettészakította a férfi hátán az inget. Az anyag Zachary alkarjára hullott, bár derékban még mindig a nadrágjába volt tűrve. A vámpírok egybehangzó sóhajt hallattak.
Zachary jobb felkarjára egy összefont madzag volt kötve. A kötélbe gyöngyöket csomóztak. Egy gris-gris volt, egy vudu-talizmán, de most nem segíthetett rajta. Bármit is tudott volna művelni a talizmán, kevés lett volna.
Theresa színpadiasan suttogott:
- Talán friss hús vagy?
A vámpírok lassan előrébb léptek, némán, akár a levegő a fűszálak közt.
Ezt nem bírtam tétlenül nézni. Zachary is halottkeltő volt, és emberi lény. Nem hagyhattam, hogy meghaljon, nem így, nem a szemem láttára.
- Várjatok - szóltam.
Úgy tűnt, senki sem figyel rám. A vámpírok gyűrűje összeszűkült, és eltakarta Zacharyt. Ha egyikük megharapja őt, a vámpírokat elragadja a vérengzés láza. Már láttam ilyet egyszer. Ha még egyszer látnám, soha nem szabadulnék a rémálmoktól.
Fölemeltem a hangom, és reméltem, hogy meghallják:
- Várjatok! Ő vajon nem Nikolaoshoz tartozik? Nem nevezi az úrnőjének Nikolaost?
A vámpírok tétováztak, majd utat nyitottak Theresának, aki átmasírozott köztük, hogy szembenézhessen velem.
- Ez nem a te dolgod - mondta rám meredve, én pedig nem kerültem a tekintetét. Egy gonddal kevesebb.
- Én bevállalom - feleltem.
- Csatlakozni akarsz hozzá?
A vámpírok elhúzódtak Zacharytól, és engem is körülvettek. Hagytam. Úgyse tehettem sokat ellene. Vagy mindkettőnket élve viszem ki innen, vagy én is meghalok talán. Valószínűleg. Ez van.
- Szeretnék beszélni vele, mint profi a profival - jelentettem ki.
- Miért? - kérdezte a vámpírnő.
Odaléptem Theresához, szinte testközelbe. A haragja csaknem tapintható volt. Rossz színben tüntettem föl őt a többiek előtt, és ezt tudtam is. Ő meg tudta, hogy tudom. Suttogva szólaltam meg, bár a többiek közül egy páran úgyis hallották:
- Nikolaos parancsot adott, hogy a pasas haljon meg, engem viszont élve akar, Theresa. Mit tenne az úrnőd, ha véletlenül meghalnék itt ma éjjel? - az arcába leheltem az utolsó szavakat. - Azt akarod, hogy örökre egy keresztekkel megerősített koporsóba zárjanak?
Theresa vicsorogva ugrott hátra, mintha leforráztam volna:
- Rohadj meg, halandó, rohadj meg, a pokolba veled! - fekete haja lobogott az arca körül, a kezét karmolásra készen begörbítette. - Beszélj vele, ha ez neked így jó. Zacharynak meg kell idéznie ezt a zombit, a mi zombinkat, különben ő lesz a miénk. Így mondta Nikolaos.
- Ha megidézi a zombit, akkor elmehet, szabadon és bántatlanul? - kérdeztem.
- Igen, de nem képes rá nem elég erős hozzá.
- És Nikolaos pontosan erre számított - jegyeztem meg.
Theresa elmosolyodott, vadul széthúzott szájából kilátszottak a szemfogai:
- Igen.
Azzal hátat fordított nekem, és átvonult a többi vámpír között. Azok úgy tisztultak el az útjából, mint az ijedt galambok Én pedig szembeszálltam vele. Néha a bátorságot nem lehet megkülönböztetni a butaságtól.
Zachary mellé térdeltem:
- Megsebesültél?
Ő megrázta a fejét.
- Értékelem a gesztust, de ma éjjel mindenképpen megpróbálnak megölni rám emelte a tekintetét, világos szeme az arcomat fürkészte. - Nem tehetsz semmit, hogy megállítsd őket - tette hozzá vékony mosollyal. - Még neked is vannak korlátaid.
- Ha bízol bennem, együtt megidézhetjük ezt a zombit.
Zachary összevonta a szemöldökét, majd rám meredt. Nem érettem az arckifejezését: zavarodottság és még valami volt benne.
- Miért?
Mit mondhattam volna? Hogy nem nézhetem tétlenül végig a halálát? Ő végignézte, ahogy megkínoznak egy embert, és a kisujját se mozdította. A felszínesebb magyarázatot választottam:
- Mert nem hagyhatom, hogy elkapjanak, ha tehetek ellene.
- Nem értelek téged, Anita, egyáltalán nem értelek.
- Ezzel már ketten vagyunk így. Föl tudsz kelni?
A férfi bólintott.
- Mi a terved?
- Megosztjuk a tehetségünket.
Zachary szeme elkerekedett:
- A francba, te fókusszá tudsz válni?
- Már kétszer sikerült azelőtt.
Mindkétszer ugyanazzal a személlyel.
Mindkétszer azzal a személlyel, aki mellett beletanultam a halottkeltésbe. Idegennel soha.
A férfi hangja nem volt több a puszta suttogásnál:
- Biztos, hogy ezt akarod?
- Hogy megmentelek? - érdeklődtem.
- Hogy megosztod velem a hatalmad.
Theresa nagy léptekkel odajött hozzánk, ruhája suhogott:
- Elég ebből, halottkeltő. Zachary nem képes rá, tehát fizetni fog. Most menj el, vagy csatlakozz, mer kezdődik... a bál.
- Kell-e véres szörnyfelsál? - kérdeztem.
- Miről beszélsz?
- Ez Dr. Seuss szövege: Hogyan lopta el a Grincs a karácsonyt. Tudod, így szól: És áll a bál! A bál! A bál! Bálba hív a szörnypuding és a véres szörnyfelsál.
- Te megőrültél.
- Már mások is mondták.
- Meg akarsz halni? - kérdezte Theresa.
Fölálltam, nagyon lassan, és éreztem, hogy valami növekszik bennem. A bizonyosság, az abszolút bizonyosság, hogy a csaj nem jelent veszélyt rám nézve. Hülyeség volt, de ott volt bennem, szilárdan, valóságosan.
- Mielőtt ez az egész véget ér, lehet, hogy valaki megöl engem, Theresa - mondtam, feléje léptem, és ő utat engedett nekem. - De az nem te leszel.
Szinte a saját torkomban éreztem Theresa érverését. Vajon félt tőlem? Vagy meg fogok bolondulni? Most szálltam szembe egy százéves vámpírral, és az eliszkolt előlem. Nem tudtam tájékozódni, szinte kába voltam, mintha figyelmeztetés nélkül elmozdult volna körülöttem a valóság.
Theresa hátat fordított nekem, keze ökölbe szorult:
- Támasszátok föl azt a hullát, halottkeltők, vagy a világ minden kiontott vérére mondom, megöllek mindkettőtöket.
Azt hiszem, komolyan gondolta. Megráztam magam, mint a kutya, ha kint van a mély vízből. Több mint egy tucat vámpírt kellett lecsillapítanom, és föl kellett támasztanom egy százéves dögöt. Egyszerre csak egymillió problémával tudtam megbirkózni. Az egymillió-egyedik mát túltett rajtam.
- Kelj föl, Zachary - mondtam. - Ideje munkához látni.
Ő fölállt.
- Azelőtt soha nem dolgoztam fókusszal. Neked kell megmondanod, mit tegyek.
- Nem probléma - közöltem.
28
A kecske az oldalán feküdt. Csupasz fehér gerince megcsillant a holdfényben. A tátongó sebből még mindig vér szivárgott a földre. A szeme kifordult és megüvegesedett, a nyelve kilógott a szájából.
Minél öregebb a zombi, annál nagyobb áldozat szükséges. Ezt jól tudtam, és emiatt kerültem el az öregebb zombikat, ha csak lehetett. Száz év után egy hullából már szinte csak por maradt. Talán egy pár csontdarab is, ha az embernek szerencséje volt. De újra alakot ölthetnek, hogy kiszálljanak a sírból. Ha az embernek van hozzá hatalma.
A baj az, hogy a legtöbb halottkeltő nem képes feléleszteni a régóta halottakat, száz év vagy még több után. De én igen. Csak nem akartam. Bert és én sokat vitáztunk a válogatósságomról. Minél öregebb a zombi, annál többet kérhetünk érte. Ez legalább húszezer dolláros meló volt. De kételkedtem abban, hogy ma éjjel fizetést kapnék, ha csak nem volt elég az, hogy megérem a reggelt. Igen, szerintem elég volt. Emelem poharam az új hajnalra.
Zachary odajött mellém. Már letépte magáról az inge maradványait. Soványan, sápadtan ácsorgott mellettem. Az arcán fehér hús váltakozott az árnyékokkal, magas arccsontja alatt szinte üreg képződött.
- Hogyan tovább? - kérdezte.
A kecske teteme ott volt a varázskör belsejében, amit Zachary még korábban rajzolt föl a vérrel. Eddig oké.
- Hozz ide a körbe mindent, amire szükségünk lesz - utasítottam.
Zachary odahozott egy hosszú vadászkést és egy félliteres üveget, teli halvány, kissé fénylő balzsammal. Én jobban kedveltem a bozótvágó kést, de ez a kés hatalmas volt, egyik élén fogazott, a hegye csillogó. Tiszta volt és éles. Zachary szépen gondját viselte az eszközeinek. Kap egy piros pontot érte.
- Nem ölhetjük meg másodszorra is a kecskét - állapította meg. - Mit fogunk használni?
- Magunkat - feleltem.
- Miről beszélsz?
- Megvágjuk magunkat. Friss, meleg vér, amennyit csak hajlandóak vagyunk feláldozni.
- A vérveszteség túlságosan legyengítene téged ahhoz, hogy folytasd. Megráztam a fejem.
- Már van egy vérrel írt körünk, Zachary. Csak újrajárjuk, nem húzzuk meg újra.
- Nem értem.
- Nincs időm metafizikát magyarázni neked! Minden sérülés egy kis halál. Fölajánlunk a körnek egy kisebb áldozatot, és újra működésbe hozzuk.
Zachary megrázta a fejét.
- Még mindig nem éltem.
Nagy levegőt vettem, aztán rájöttem, hogy nem tudom elmagyarázni neki. Mintha a légzés mechanikáját próbálnám megértetni vele. Szétbonthatom ugyan lépésekre, de ebből nem derül ki, milyen érzés lélegezni.
- Megmutatom, mire gondolok.
Ha nem érzi át a rituálénak ezt a részét, ha nem érti meg szavak nélkül, akkor a többi úgysem fog működni.
Kinyújtottam a kezem a késért. Zachary habozott, majd átadta nekem, markolattal előre. A kés markolata túl nehéznek tűnt, de hát elvégre nem célbadobásra tervezték. Mély lélegzetet vettem, és a kés pengéjét a bal karomhoz szorítottam, éppen a kereszt alakú sebhely alatt. Egy gyors suhintás, és fölbugyogott a vérem, sötét cseppekben. Azonnal éles nyilallást éreztem. Kifújtam a visszatartott levegőt, és a kést átnyújtottam Zacharynak.
Ő a késre bámult, majd rám.
- Csináld utánam, de a jobb karodon, így egymás tükörképei leszünk - mondtam.
Bólintott, és gyorsan vágást ejtett a jobb felkarján. Felszisszent, csaknem fel is nyögött.
- Térdelj le velem együtt - folytattam.
Letérdeltem, Zachary a tükörképemként követett, ahogy kértem. Egy férfi, aki képes követni az utasításokat. Nem is rossz.
Könyökben behajlítottam és fölemeltem a bal karomat úgy, hogy az ujjaim hegye fej-, a könyököm pedig vállmagasságban legyen. A társam ugyanígy tett.
- Most összekulcsoljuk a kezünket, és egymáshoz illesztjük a sebeket.
Zachary tétovázott és nem mozdult.
- Mi a baj? - kérdeztem.
Ő csak a fejét rázta meg kétszer, gyorsan, és a keze az enyémre kulcsolódott. A karja hosszabb volt, mint az enyém, de így is megoldottuk.
Bőrét az enyémhez képest kellemetlenül hűvösnek éreztem. Felpillantottam az arcára, de nem láttam rajta semmit. Fogalmam se volt, mire gondol. Mély lélegzetet vettem és belekezdtem:
- A földnek adjuk testünk vérét. Életet a halálért, halált az életért. Keljenek ki a holtak a sírból, igyanak vért. Tápláljuk őket az engedelmességükért.
Zachary szeme ekkor tágra nyílt; megértette. Egy akadállyal kevesebb. Fölálltam és magammal húztam őt is. Végigvezettem a vérrel írt kör mentén. Úgy érzékeltem a kört, mintha elektromosság kúszna föl a gerincemen. Egyenesen Zachary szemébe bámultam. A szeme majdnem ezüstszínű volt a holdfényben. Végigmentünk a varázskörön, majd visszaértünk oda, ahonnan elindultunk, az áldozat mellé.
Leültünk a vérrel áztatott fűbe. A jobb kezemet a kecske sebéből még mindig szivárgó vérbe mártottam. Hogy elérjem Zachary fejét, föl kellett térdelnem. Bemázoltam a vérrel a homlokát és az arcát. Sima bőr, aztán a friss borosta szúrása. A szíve fölött is sötét kéznyomot hagytam.
A fonott szalag a karján sötét gyűrűnek látszott. Vért mázoltam a gyöngyökre, az ujjam hegyét lágyan söpörték végig a zsinórba hurkolt tollak. Megéreztem, hogy a gris-grishez vérre van szükség, viszont nem kecskevérre. De leráztam magamról ezt a gondolatot. Zachary privát varázslata miatt később is ráérek aggódni.
A halottkeltő vért kent az arcomra. Csak az ujja hegyével, mintha félne hozzám érni. Ahogy végigsimított az arcomon, éreztem, hogy reszket a keze. A mellemen hűvös és nyirkos volt a vérfolt. A szív vére.
Zachary lecsavarta a házi készítésű balzsam tetejét. A balzsam fakó, fehéres színű volt, benne zöldesen szikrázó darabkákkal. A csillogó darabkák temető földjéből származtak.
Balzsamot dörzsöltem a vérfoltok fölé. A férfi bőre beitta a kencét.
Zachary is kent az arcomra a krémből. Viaszos volt és sűrű. Éreztem az illatát: rozmaring - emlékezet, fahéj és szegfűszeg - megőrzés, zsálya - bölcsesség; és még valami éles illatú gyógynövény, talán kakukkfű, hogy mindezt egybekösse. A keverékben túl sok volt a fahéj. Az éjszaka hirtelen almáspiteillatú lett
Együtt a sírkőhöz járultunk, hogy bekenjük balzsammal és vérrel. A nevet már csak sekély barázdák jelezték a márványon. Az ujjaim hegyével követtem a betűket. Estelle Hewitt. Született ezernyolcszázvalahányban, meghalt 1866-ban. Még valamit írtak a név és a dátum alá, de az már olvashatatlanul elmosódott. Ki volt ő? Sohasem idéztem még meg olyan zombit, akiről semmit se tudtam. Az ilyesmi nem mindig volt jó ötlet, de ez most kifejezetten rossz ötletnek tűnt.
Zachary a sírhalom lábához állt. Én a sírkő mellett maradtam. Mintha egy láthatatlan zsineg feszült volna ki a férfi és énközöttem. Egyszerre kezdtünk kántálni, kérdés nélkül:
- Hallj meg minket, Estelle Hewitt. Szólítunk, lépj ki a sírból. Szólítunk téged, vérrel, varázslattal és vassal. Kelj föl, Estelle, jöjj el hozzánk, jöjj hozzánk.
A férfi tekintete találkozott az enyémmel, és a bennünket összekötő láthatatlan huzalon egy rántást éreztem Zachary erős volt. Miért nem tudta egyedül végigcsinálni?
- Estelle, Estelle, jöjj hozzánk. Ébredj, Estelle, kelj föl és jöjj hozzánk.
Fokozatosan emelkedő hangon hívtuk őt.
A föld megremegett. A kecske a kettéhasadó sírdomb egyik oldalára gurult, és egy kéz markolt a levegőbe. Aztán egy másik kéz is a semmibe nyúlt, és a föld lassan kiokádta magából a halott nőt.
Akkor és csak akkor jöttem rá, mi volt a baj, miért nem volt képes Zachary egyedül megidézni őt. Most már emlékeztem, hol láttam azelőtt Zacharyt. Ott voltam a temetésén. Annyira kevesen vannak halottkeltők, hogy ha valaki meghal, elmegyünk a temetésre és pont. Profik közti udvariasság. Már láttam ezt a szögletes arcot, kifestve, kikozmetikázva. Valaki eléggé helyben hagyta őt, emlékszem, ezt gondoltam akkor.
A zombi már majdnem kimászott a sírból. Lihegve ült, a lábát még mindig fogva tartotta a föld.
Zachary meg én egymásra bámultunk a sír fölött Tőlem csak arra futotta, hogy idiótán bámuljak rá. Zachary halott volt, de nem zombi, ilyenről azelőtt nem is hallottam. A fejemet tettem volna rá, hogy ember, és lehet, hogy éppen én műveltem ezt vele.
A fonott szalag a karján. A bűbáj, amihez nem volt elég a kecskevér. Mit csinált Zachary, hogy „életben" maradjon?
Hallottam már pletykákat olyan talizmánokról, amelyek be tudták csapni a halált. Pletykák, legendák, tündérmesék. Vagy talán mégsem.
Estelle Hewitt valamikor csinos lehetett, de száz év a sírban sokat kivesz az emberből. Bőre csúf szürkésfehér volt, viaszos, valószerűtlen, akár egy üres maszk. Kezét fehér, a sír földjével szennyezett kesztyű takarta. Fehér ruháját csipke borította. Fogadni mertem volna, hogy esküvői ruha. Édes istenem.
A haj fekete kontyban tapadt a nő fejéhez, néhány tincs a csontvázzá fogyott arcba hullott. Miden csontja látszott, mintha a bőre agyagból volna, amit egy vázra kentek. Szeme vad volt és sötét. De legalább nem aszott úgy össze, mint a mazsola. Azt utáltam.
Estelle a sírja mellett ült, és próbálta összeszedni a gondolatait Ez el fog tartani egy ideig. Még a nemrégen elhunytaknak is kellett pár perc, hogy betájolják magukat. Száz éven át halottnak lenni rohadtul hosszú idő.
Megkerültem a sírt, vigyázva, hogy a körön belül maradjak. Zachary egy szó nélkül követett a tekintetével. Azért nem tudta föltámasztani a halottat, mert maga is halott volt. A nemrég elhunytakkal még elbírt, de a régóta halottakkal már nem.
A halott halottat idéz elő a sírból, ezzel valami nagyon nem stimmelt.
A Férfira meredtem, láttam, hogy megmarkolja a kést. Tudtam a titkát. Vajon Nikolaos is tudta? Tudott róla még valaki? Igen, aki a gris-gris-t készítette, az tudta, de ki még? Összenyomtam a bőrt a karomon lévő vágás körül. Aztán a véres ujjaimat a talizmán felé nyújtottam.
Zachary elkapta a csuklóm, a szeme tágra nyílt. A légzése fölgyorsult.
- Nem te!
- Akkor kicsoda?
- Aki nem fog hiányozni senkinek.
A zombi, akit föltámasztottunk, megmozdult, abroncsos szoknyája zörgött. Mászni kezdett felénk.
- Hagynom kellett volna, hogy megöljenek- mondtam.
Zachary erre elmosolyodott:
- Képes vagy megölni egy halottat?
Elrántottam a csuklóm:
- Állandóan azt teszem.
A zombi a lábamat kaparta. Mintha botokkal vájtak volna belém.
- Etesd meg vele te, te rohadék! - csattantam föl.
A férfi odakínálta neki a csuklóját. A zombi megragadta, mohón, esetlenül. Megszagolta Zachary bőrét, de aztán eleresztette, érintetlenül.
- Nem hiszem, hogy meg tudnám etetni, Anita.
Naná, hogy nem; friss, meleg vérre volt szükség, hogy befejezzük a rituálét Zachary halott volt. Ő már nem felelt meg. Én viszont igen.
- Rohadj meg, Zachary, rohadj meg!
Ő csak bámult rám.
A zombi mély torokhangon fölvonított. Édes istenem. Fölkínáltam neki a vérző bal karomat. A nő pálcikaujjú keze a bőrömbe vájt. A szája rázárult a sebre, és szívni kezdte. Legyőztem az ingert, hogy félreugorjak. Én csináltam az egészet, én döntöttem a szertartás mellett. Nem volt más választásom. Zacharyra meredtem, míg a szörny a véremet itta. A mi zombink, a kockázat közös. Anyád.
- Hány embert öltél meg, hogy életben tartsd magad? - érdeklődtem.
- Ne akard tudni.
- Hányat?!
- Eleget - közölte ő.
Megfeszítettem magam, fölemeltem a karom, majdnem talpra rántottam a zombit. Az fölkiáltott, gyenge hangon, akár egy újszülött kismacska. Olyan hirtelen engedte el a karom, hogy hátraesett. Csontos álláról vér csöpögött. A fogait is vér borította.
Nem bírtam ránézni, egyáltalán nem.
Zachary szólalt meg
- A kör megnyílt. Tessék, itt a zombi.
Egy pillanatra azt hittem, hozzám beszél, aztán eszembe jutottak a vámpírok. Eddig meghúzódtak a sötétben, olyan némán és mozdulatlanul, hogy el is feledkeztem róluk. Az egész átkozott helyen én voltam az egyetlen élőlény. Muszáj volt kijutnom innen.
Kézbe vettem a cipőm, és kisétáltam a körből. A vámpírok utat nyitottak nekem. De Theresa elállta az utamat.
- Miért engedted, hogy a véredet szívja? A zombik nem csinálnak ilyet.
Megráztam a fejem. Miért hittem azt, hogy gyorsabb, ha elmagyarázom, mint ha leállnék emiatt verekedni?
- A szertartást már korábban elrontották. Újabb áldozat nélkül nem tudtuk megint elkezdeni. Úgyhogy magamat ajánlottam föl áldozatul.
Theresa rám meredt:
- Magadat?
- Ez volt a legjobb megoldás, Theresa. És most állj félre az utamból.
Fáradt voltam és émelyegtem. Azonnal ki kellett jutnom onnan.
Lehet, hogy a vámpírnő kihallotta a hangomból. Lehet, hogy túlságosan vágyott már a zombira, semhogy tovább piszkáljon. Nem tudom, mindenesetre félreállt. Illetve egyszerűen eltűnt, mintha elragadta volna a szél. Csak játsszák tovább a hülye játékaikat. Én megyek haza.
Mögöttem apró sikoly hallatszott. Rövid, elfulladó sikoly, mintha a hang gazdája elszokott volna a beszédtől. Továbbmentem. A zombi sikoltott, még mindig voltak halandó emlékei, éppen elég, hogy féljen. Majd telt kacagást hallottam, halvány visszhangja volt Jean-Claude nevetésének. Jean-Claude, hol vagy?
Egy pillantást vetettem hátra. A vámpírok gyűrűje egyre szorosabbra zárult. A zombi egyik oldalról a másikra tántorgott, menekülni próbált. De nem volt hová.
Átbotladoztam az elgörbült kapun. A fák közül végre lejjebb hatolt a szél. A sövény mögül újabb sikoly hallatszott. Rohanni kezdtem, nem néztem vissza.
29
Elcsúsztam a nedves füvön. A harisnyanadrágot nem futásra tervezték. Csak ültem lihegve, és próbáltam gondolkozni. Megidéztem egy zombit, hogy megmentsek egy másik emberi lényt, aki nem is volt emberi lény. És most a zombit, amit megidéztem, a vámpírok kínozták. A francba. Az éjszakának még a fele sem telt el.
- Mi jöhet még? - suttogtam.
Dallamos, könnyed hang válaszolt:
- Üdvözöllek, halottkeltő. Úgy látszik, mozgalmas éjszakád van ma.
Nikolaos állt a fák árnyéka alatt. Vele volt Willie McCoy is, kissé félrehúzódva a kislány mögött, mint valami testőr vagy szolga. Én a szolgára tippeltem.
- Zaklatottnak tűnsz. Mi a baj? - kérdezte éneklő hangon Nikolaos. A veszedelmes kislány visszatért.
- Zachary megidézte a zombit. Ezt most már nem használhatod ürügynek, hogy megöld - azzal kacagásban törtem ki, ami még számomra is váratlanul és fülsértően hangzott. A pasas már rég hulla volt. Kételkedtem benne, hogy Nikolaos tudná. Nem volt képes arra, hogy belelásson az emberekbe, csak arra, hogy kifacsarja belőlük az igazat. Le mertem volna fogadni, hogy sose kérdezte meg: „Élő ember vagy, Zachary, vagy sétáló hulla?" Tovább röhögtem, és úgy tűnt, abba se bírom hagyni.
- Anita, jól vagy? - Willie hangja olyan volt, mint mindig.
Bólintottam, igyekeztem visszatartani a lélegzetemet:
- Remekül.
- Én nem látok humort a helyzetben, halottkeltő - a gyermekhang megbicsaklott, mint amikor egy maszk félrecsúszik. - Segítettél Zacharynak megidézni a zombit - mondta vádló hangon.
- Igen.
Mozgást hallottam a fűben. Willie lépteit, semmi mást. Fölpillantottam, és megláttam, hogy Nikolaos felém siklik, zajtalanul, akár egy macska. Mosolygott. Egy bájos, ártatlan, mintaszerű, gyönyörű gyermek. De nem. Az arca egy kissé túl hosszúkás volt. A tökéletes kis menyasszony többé már nem volt tökéletes. Minél közelebb jött, annál több hibát vettem észre. Vajon olyannak láttam, amilyen igazából volt? Igen?
- Mit bámulsz, halottkeltő? - Nikolaos kacagott, magasan, féktelenül, mint viharban a szélhárfa. - Mintha kísértetet láttál volna.
A kislány letérdelt, nadrágját lesimította a térde fölött, mint egy szoknyát.
- Kísértetet láttál, halottkeltő? Olyasmit láttál, ami megijesztett? Vagy másról van szó?
Az arca mindössze karnyújtásnyira volt tőlem.
Visszafojtottam a lélegzetem, az ujjaim a földbe markoltak. Második bőrként, hűvösen lepett el a félelem. Olyan kedves volt az arca, mosolygós, bátorító. Igazán hiányzott hozzá egy gödröcske. A hangom rekedt volt, köhögnöm kellett, hogy tisztán hallatsszon.
- Én idéztem meg a zombit. Nem akarom, hogy bántsák.
- De hát ez csak egy zombi, halottkeltő. A zombiknak nincs igazi lelkük.
Csak bámultam azt a vékony, kedves arcot, féltem elfordítani a tekintetem, féltem egyenesen ránézni. A mellkasomat összeszorította a menekülés vágya.
- Ember volt. Nem akarom, hogy megkínozzák.
- Nem kínozzák meg nagyon. Csalódni fognak az én kis vámpírjaim. A halott nem tud halottból táplálkozni.
- A ghoulok igen. Ők a halottakat zabálják.
- De hát milyenek voltaképpen a ghoulok, halottkeltő? Tényleg halottak?
- Igen.
- Én halott vagyok? - érdeklődött a kislány.
- Igen.
- Biztos vagy benne?
Nikolaos felső ajkához közel apró sebhely látszott. Biztos a halála előtt szerezte.
- Biztos vagyok benne - válaszoltam.
Ekkor ő fölnevetett, olyan hangon, amelytől az ember arca mosolyra derül, a szív dalolni kezd. Nekem fölkavarodott a gyomrom tőle. Talán soha többé nem fogom szeretni a Shirley Temple-filmeket.
- Azt hiszem, a legkevésbé sem vagy biztos benne - jegyezte meg Nikolaos, és egyetlen sima mozdulattal fölkelt. Ezer évnyi gyakorlás már tökélyre fejleszt.
- Azt akarom, hogy a zombit visszategyék, most, még ma éjjel - követeltem.
- Nem vagy abban a helyzetben, hogy bármit is akarhass - a válasz hidegen, nagyon felnőttesen hangzott. A gyerekek nem tudják a hangjukkal lenyúzni az ember bőrét.
- Föltámasztottam. Nem akarom, hogy megkínozzák.
- Ez nagy kár.
Mi egyebet mondhattam volna?
- Kérlek!
Nikolaos bámulva nézett le rám:
- Miért olyan fontos neked?
Kételkedtem abban, hogy el tudnám magyarázni neki.
- Csak - mondtam.
- Mennyire fontos? - faggatott a kislány.
- Nem tudom, mire gondolsz.
- Mit volnál hajlandó elviselni egy zombiért?
A félelem hideg csomóba gyűlt a gyomorszájamnál.
- Nem tudom, mire gondolsz.
- De, tudod - felelte ő.
Erre már fölálltam, nem mintha olyan sokat segítene. Bár tulajdonképpen magasabb voltam nála. Nikolaos kis pöttöm volt, finom, tündéri gyermek. Helyes.
- Mit akarsz? - kérdeztem.
- Ne csináld, Anita! - Willie tőlünk távolabbra állt, mint aki fél, hogy túl közel merészkedik. Holtan okosabb volt, mint élve.
- Kuss, Willie - amint ezt mondta, Nikolaos hangja csevegő volt, nem ordított, nem fenyegetőzött. De Willie azon nyomban elnémult, akár egy jól idomított kutya.
A kislány talán észrevett valamit a tekintetemben. Mindenesetre így szólt:
- Megbüntettem Willie-t, amiért első alkalommal nem sikerült fölfogadnia téged.
- Megbüntetted?
- Phillip nyilván beszélt már neked a módszereinkről.
Bólintottam.
- Egy keresztekkel megerősített koporsó.
A kislány mosolygott, ragyogó derűvel. De az árnyékok torzpofává változtatták.
- Willie nagyon félt, hogy akár hónapokra vagy évekre is ott bent hagyhatom őt.
- A vámpírok nem képesek éhen halni. Értem az alapelvet.
Magamban némán hozzátettem még: te rohadék. Engem csak addig lehet megfélemlíteni, amíg dühbe nem jövök. A düh jobb érzés.
- Friss vérszagod van. Hadd kóstoljak beléd, és gondoskodom a zombid biztonságáról.
- A kóstolás harapást jelent? - érdeklődtem.
Nikolaos nevetett, édesen, szívet tépően. Rohadék.
- Igen, halandó, harapást jelent.
Hittelen ott termett mellettem. Gondolkodás nélkül hátraugrottam. Ő ismét felnevetett.
- Úgy látszik, Phillip megelőzött.
Egy pillanatig el nem tudtam képzelni, hogy érti ezt, aztán a kezem odanyúlt a nyakamon a harapásnyomhoz. Hirtelen kényelmetlen érzésem támadt, mintha Nikolaos meglátott volna meztelenül.
A kacaj a nyári levegőben úszott. Kezdett az idegeimre menni.
- Nincs kóstoló - szögeztem le.
- Akkor engedd, hogy megint az elmédbe lássak. Az is egyfajta étel.
Megráztam a fejem, túl gyorsan, túl sokszor. Előbb halok meg, mint hogy ismét beengedjem őt az agyamba. Ha választhattam.
Sikoly hallatszott, nem is olyan távol. Estelle megtalálta a hangját. Összerándultam, mintha pofon ütöttek volna.
- Engedd, hogy megkóstoljam a véredet, halottkeltő. Nem harapok - az utolsó szónál Nikolaos elővillantotta a szemfogait. - Te majd csak állsz, egy mozdulatot sem teszel, hogy megakadályozz. Én pedig megízlelem a nyakadon a friss sebet. Nem haraplak meg.
- Már nem is vérzik. Megalvadt.
A kislány mosolygott, ó, de milyen édesen.
- Majd én tisztára nyalom.
Nagyot nyeltem. Nem tudtam, képes leszek-e rá. Újabb sikoly hallatszott, magas hangú, gyámoltalan. Istenem.
Willie közbeszólt:
- Anita...
- Hallgass, mert megharagszom - Nikolaos hangja mélyen, sötéten csengett.
Willie szinte összezsugorodni látszott. Fekete haja alatt fehér háromszög volt az arca.
Minden rendben, Willie. Miattam ne veresd össze magad - mondtam vigasztalóan.
Ő rám bámult, csupán pár méterre volt, de akár mérföldekre is állhatott volna. Csak a reményvesztett arckifejezésével támogatott. Szegény Willie. Szegény én.
- Mire jó az neked, ha nem is eszel belőlem? - kérdeztem Nikolaost.
- Semmire - mondta ő, és egyik apró, sápadt kezét felém nyújtotta. - No persze, a félelem is egyfajta anyag.
Hűvös ujjak fonódtak a csuklómra. Összerezzentem, de nem húzódtam el. Hagynom kell, hogy ezt csinálja, nem?
- Nevezd árnyékivásnak, halandó. A vér és a félelem mindig nagy kincs, nem számít, hogyan jutunk hozzá.
A kislány odalépett hozzám. Rálehelt a bőrömre, én pedig hátráltam előle. Csak a csuklómat szorító keze állított meg.
- Várj. Azt akarom, hogy előbb szabadítsd ki a zombit.
Nikolaos rám meredt, aztán lassan bólintott:
- Hát jó.
A vámpír mögém bámult fakó szemével, olyan dolgokra, amik ott se voltak, vagy amiket én nem láttam. A kezében feszültség érződött, csaknem mint az áramütés.
- Theresa elhajtja a többieket, és a halottkeltő majd nyugalomra helyezi a zombit.
- Akkor az egész a te műved volt?
- Theresának én parancsolok, nem tudtad?
- De, erre tippeltem.
Nem tudtam, hogy a vámpírok közt van, aki képes a telepátiára. Természetesen, a múlt éjszaka előtt azt se gondoltam volna, hogy tudnak repülni. Jaj, annyi új dolgot tanultam.
- Honnan tudjam, hogy ezt nem csak úgy mondod? - kérdeztem.
- Bíznod kell bennem.
Ez szinte már vicces volt. Ha van a csajnak humora, talán még kezdhetnénk vele valamit. Na azt azért mégse.
Nikolaos közelebb húzta magához a csuklóm és vele együtt engem is. A keze akár a hússal burkolt acél. Képtelenség volt, hogy leszedjem magamról a kezét, legalább egy hegesztőpisztoly kellett volna hozzá. De teljesen híján voltam a hegesztőpisztolyoknak.
A vámpír feje búbja pont az állam alá fért. Lábujjhegyre kellett emelkednie, hogy a nyakamra lehelhessen. Ettől meg kellett volna szűnnie a fenyegetésnek. Nem szűnt meg. A nyakamat lágy ajkak érintették. Összerándultam. Ő beleröhögött a bőrömbe, az arcát hozzám nyomta. Megállíthatatlan reszketés fogott el.
- Ígérem, gyengéd leszek - Nikolaos ismét felnevetett, de én legyőztem a késztetést, hogy ellökjem magamtól. Bármit megadtam volna azért, hogy megüthessem, akár csak egyszer, de nagyon. Ma éjjel azonban nem akartam meghalni. Mellesleg üzletet kötöttem.
- Szegény drágám, te reszketsz. - A kislány egyik kezét a vállamra tette, hogy megtámaszkodjon. Végighúzta az ajkát a nyakam tövén. - Fázol?
- Ne szarakodj. Csak csináld!
Nikolaos megdermedt:
- Nem akarod, hogy hozzád érjek?
- Nem - közöltem. Megőrült a csaj? Költői kérdés.
A vámpír hangja nagyon halk volt:
- Hol van a sebhely az arcomon?
Gondolkodás nélkül válaszoltam:
- A szád fölött.
- És ezt... - sziszegte Nikolaos - honnan tudtad?
A szívem majd' kiugrott a torkomon. Hoppá. Elárultam neki, hogy nem működnek az illúziókeltő trükkjei, pedig működniük kellett volna.
Nikolaos keze a vállamba mart. Apró nyögést hallattam, de nem ordítottam fel.
- Mit csináltál, halottkeltő?
Fogalmam se volt. De valahogy kételkedtem abban, hogy ő ezt elhinné.
- Hagyd őt békén! - a fák közül Phillip bukkant elő, csaknem rohant. - Azt ígérted nekem, ma éjjel nem bántod őt.
Nikolaos hátra sem fordult:
- Willie.
Bár csak a nevét mondták, ő, mint minden jó szolga, tudta, mire van szükség.
Odalépett Phillip elé, egyik karját oldalt mereven eltartva a testétől. El akarta kaszálni Phillipet. De a fiú kikerülte, Willie karja mellette söpört el.
Willie McCoy soha nem volt nagy bunyós. Az erő kevés volt, ha emellett szart sem ért az ember egyensúlyérzéke.
Nikolaos megérintette az állam, és az arcomat visszafordította maga felé:
- Ne kényszeríts, hogy megragadjam a figyelmedet. Nem kedvelnéd az általam választott módszert.
Jól hallhatóan nyeltem egyet. A kislánynak minden bizonnyal igaza volt.
- Tiéd az összes figyelmem, becsületszavamra - a szó rekedt suttogásként, a félelemtől fojtottan préselődött ki belőlem. Ha köhintek, hogy kitisztuljon a hangom, Nikolaos arcába köhögök. Nem jó ötlet.
Hallottam, ahogy rohanó léptektől zizzen meg a fú. Leküzdöttem a vágyat, hogy a tekintetem fölemeljem, és elfordítsam a vámpírról.
Nikolaos megpördült, hogy szembekerüljön az illetővel. Láttam őt megmozdulni, de csak elmosódottan, olyan gyors volt. Egyszerre csak a másik irányba nézett. Phillip állt előtte. Willie utolérte a fiút, és megragadta az egyik karját, de úgy tűnt, nem tudja, mihez kezdjen vele.
Vajon eszébe juthat Willie-nek, hogy egyszerűen összemorzsolhatná a srác karját? Nem tartottam valószínűnek.
Viszont Nikolaosnak eszébe jutott.
- Ereszd el. Ha tovább akar jönni, csak hagyd. - A kislány hangjából óriási kínok ígérete csendült ki.
Willie hátralépett. Phillip csak állt ott, és rám nézett Nikolaos feje fölött.
- Jól vagy, Anita? - kérdezte.
- Menj vissza a házba, Phillip. Értékelem, hogy így törődsz velem, de alkut kötöttem. Nikolaos nem fog megharapni engem.
A fiú megrázta a fejét.
- Azt ígérted, nem fogod őt bántani. Megígérted. - Ismét Nikolaoshoz beszélt, vigyázva, hogy ne nézzen közvetlenül rá.
- Tehát nem is esik majd bántódása. Legtöbbször betartom a szavam, Phillip.
- Jól vagyok, Phillip. Nem akarom, hogy miattam bántsanak - kiáltottam.
A fiú arca elbizonytalanodott. Szemmel láthatólag nem tudja, mit tegyen. Mintha a bátorsága elgurult volna a fűben.
De mégsem hátrált meg. Bazi nagy piros pontot kap. Még én is meghátráltam volna talán. Valószínűleg. A pokolba is, Phillip bátran viselkedett, és nem akartam emiatt végignézni a halálát.
- Menj már vissza, Phillip, kérlek!
- Nem - tiltakozott Nikolaos. - Ha a fiúcska olyan bátornak érzi magát, hadd próbálkozzon.
Phillip behajlította az ujjait, mintha valamit meg akarna ragadni.
Nikolaos hirtelen ott termett mellette. Semmit nem láttam abból, ahogy mozgott. Phillip még annyit sem látott. Ő még mindig a vámpír előbbi helyére bámult.
Nikolaos kirúgta a fiú alól a lábát. Phillip a fűbe zuhant, aztán úgy pislogott föl a vámpírra, mintha az akkor jelent volna meg előtte.
- Ne bántsd! - kiáltottam.
Kicsi, fehér kéz nyúlt előre, pusztán csak érintve őt. Phillip egész teste hátravágódott. A fiú az oldalára gurult, véres arccal.
- Nikolaos, kérlek! - kiáltottam. Két lépést is tettem feléje. Önszántamból. Bármikor megpróbálhattam elővenni a pisztolyom. Nem ölné meg Nikolaost, de talán elég időt adna Phillipnek, hogy elfusson. Már ha ő futni próbálna.
Sikolyok hallatszottak a ház irányából. Férfihang üvöltött:
- Perverz disznók!
- Mi az? - kérdeztem.
Nikolaos válaszolt:
-Az Örök Élet Egyháza elküldte a gyülekezetét; úgy hallatszott, kissé mulattatja a dolog. - Itt kell hagynom ezt a kis összejövetelt.
Ezután hirtelen felém fordult, otthagyva a kábult Phillipet a füvön.
- Hogyan vetted észre a sebhelyemet? - tette föl a kérdést.
- Nem tudom.
- Kis hazug. Később majd folytatjuk - azzal a vámpír eltűnt a fák alatt, sápadt, futó árnyként. Legalább nem repülve távozott. Úgy véltem, azzal már nem birkózna meg az eszem aznap éjjel.
Letérdeltem Phillip mellé. Folyt a vére ott, ahol Nikolaos megütötte.
- Hallasz engem?
- Igen - felelte. Sikerült felülnie. - Ki kell jutnunk innen. A hívők mindig fel vannak fegyverezve.
Segítettem neki talpra állni.
- Gyakran betörnek a bizarr bulikra?
- Amikor csak lehet - felelte ő.
Úgy látszott, biztosan áll a lábán. Jó, mert én nem bírtam volna sokáig cipelni.
Willie megszólalt:
- Tudom, hogy nincs jogom bármit is kérni, de segítenék megszerezni a kocsitokat. - A vámpír beletörölte a kezét a nadrágjába. - Elvinnétek?
Nem tehettem róla, elröhögtem magam:
- Nem tudsz eltűnni, ahogy a többiek?
Willie vállat vont.
- Még nem tudom, hogyan kell.
- Jaj, Willie - sóhajtottam. - Menjünk, húzzunk el innen.
A vámpír rám vigyorgott. Attól, hogy képes voltam a szemébe nézni, szinte már embernek tűnt. Phillip nem kifogásolta, hogy a vérszívó csatlakozik hozzánk. De miért is hittem, hogy kifogásolná?
A házból sikolyok hallatszottak.
- Valaki mindjárt hívni fogja a rendőrséget - jegyezte meg Willie.
Igaza volt. És én nem fogom tudni kimagyarázni a helyzetet. Megfogtam Phillip kezét és rátámaszkodtam, míg visszavettem a magas sarkú cipőt.
- Ha tudtam volna, hogy ma őrjöngő fanatikusok elől fogunk menekülni, laposabbat veszek - fogadkoztam.
A tobozok aknamezején áthaladva végig Phillip karját markoltam. Nem most volt itt az ideje, hogy megrándítsam a bokám.
Már majdnem a kavicsos kocsibehajtóhoz értünk, amikor három alak tört ki a házból. Az egyikük baseballütőt fogott. A másik kettő vámpír volt. Nekik nem kellett fegyver. Kinyitottam a retikülöm, és előhúztam a pisztolyt, de oldalt, a szoknyám ráncai közé rejtve tartottam. A slusszkulcsot odaadtam Phillipnek.
- Indítsd be a kocsit, én hátulról fedezem magunkat.
- De én nem tudok vezetni - mondta Phillip. Ezt el is felejtettem.
- A francba!
- Majd én - Willie átvette a kulcsot. Nem ellenkeztem.
Az egyik vámpír ránk rontott, kitárt karokkal, sziszegve. Talán csak meg akart ijeszteni, talán meg akart sebesíteni minket. Ez már sok volt nekem egy éjszakára. Kibiztosítottam a pisztolyt, betáraztam egy sorozatra valót, és a vámpír lába elé, a földre tüzeltem.
A vámpír megtorpant, kis híján meg is botlott.
- Engem nem fog a golyó, ember!
A fák alatt is mozgást észleltem. Nem tudtam, ellenség-e vagy barát, vagy hogy egyáltalán volt-e a kettő között különbség. A vámpír egyre közeledett. Kertvárosi negyedben voltunk. A golyó hosszú pályát tehet meg, mielőtt eltalál valamit. Nem hagyhattam ki a lehetőséget.
Fölemeltem a karomat, céloztam és lőttem. A golyó a hasán találta el a vámpírt. Az megvonaglott, és valahogy összecsuklott a lőtt sebével. Arcán meglepetés tükröződött.
- Ezüstözött a golyó, te agyarfejű.
Willie a kocsiért indult. Phillip habozott, segítsen-e vagy menjen.
- Menj, Phillip, menj már!
A másik vámpír megpróbált bekeríteni.
- Maradj ott, ahol vagy - figyelmeztettem. A vámpír ledermedt. - Bárkinek, aki fenyegető mozdulatot tesz, golyót eresztek az agyába.
- Az nem fog megölni minket - felelt a második vámpír.
- Nem, viszont olyan rohadtul használni se fog.
A baseballütős ember közelebb próbált araszolni.
- Ne - mondtam neki.
Az autó beindult. Nem mertem odanézni. Hátraléptem, remélve, hogy nem botlok meg a rohadt magas sarkúban. Ha elesek, rám vetik magukat. Ha rám vetik magukat, valaki meghal.
- Gyere, Anita, szállj be! - Ezt Phillip mondta, kihajolva az egyik hátsó ajtón. - Menj arrébb!
Phillip így tett, én pedig becsusszantam az ülésre. Az ember ránk támadt.
- Indulj! - ordítottam.
Willie gázt adott, a kocsi elkaparta a kavicsot, én pedig bevágtam az ajtót. Ma éjjel igazán senkit sem akartam megölni. A halandó pasas eltakarta az arcát a kavicszápor elől, ahogy elrobogtunk az úton.
Az autó vadul ugrált, kis híján nekiment egy fának.
- Lassíts, biztonságban vagyunk - mondtam.
Willie visszavett a gázból. Aztán rám vigyorgott:
- Sikerült!
- Ja. - Visszamosolyogtam a vámpírra, pedig nem voltam ilyen biztos a dologban.
Phillip arcáról szép egyenletesen csorgott a vér. A fiú hangot adott a kételyeimnek:
- Biztonságban vagyunk, de meddig?
A hangja épp olyan fáradt volt, mint ahogy én is éreztem magam.
Megpaskoltam a karját.
- Minden rendben lesz, Phillip.
Ő rám nézett. Az arca megöregedett, kimerültnek látszott.
- Ebben te is legfeljebb annyira hiszel, mint én.
Mit mondhattam volna? Phillipnek igaza volt.
(folyt.köv.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése