6. Laurell K. Hamilton:Bűnös vágyak (Vámpírvadász 1.)

40
A klub csendes volt és sötét. Rajtam kívül sehol egy lélek. Már biztos megvirradt. A klub csendje teli volt azzal a várakozó hallgatással, amely minden épület sajátja, miután az emberek hazamentek. Mintha távozásunk után az épületnek saját élete lenne. Megráztam a fejem, és próbáltam koncentrálni. Érezni valamit. De csak haza akartam menni, és lehetőleg aludni. Imádkoztam azért, hogy ne álmodjak.
Az ajtón sárga, ragasztós cetli volt. Ez állt rajta: „A fegyvereid a bárpult mögött vannak. Az úrnő azokat is elhozta. Robert."
A helyükre tettem mindkét pisztolyt és a késeket is. Az, amelyiket Winter és Aubrey ellen használtam, hiányzott. Vajon Winter meghalt? Lehet. És Aubrey? Remélem. Általában mestervámpírnak kellett lenni ahhoz, hogy valaki túléljen egy döfést a szívbe, de egy ötszáz éves járkáló hullán még sosem próbáltam ki. Ha kivennék belőle a kést, talán elég erős volna ahhoz, hogy túlélje.
Föl kellett hívnom Catherine-t. És mit mondjak neki? Hagyd el a várost, üldöz egy vámpír. Ez nem úgy hangzott, mint amit Catherine könnyen bevenne. Szar ügy.
Kisétáltam a puha, fehér hajnali fénybe. A lágy reggeli levegőben üres és vizes volt az utca. A hőségnek még nem volt ideje beszivárogni. Szinte hűvös volt az idő. De hol az autóm? Lépteket hallottam, egy másodperccel azelőtt, hogy egy hang így szólt:
- Állj! Fegyvert fogtam a hátadra.
Kérés nélkül összekulcsoltam a kezem a fejem tetején.
- Jó reggelt, Edward - köszöntem.
- Jó reggelt, Anita - köszönt vissza ő. - Kérlek, állj teljesen mozdulatlanul.
Ő közvetlenül mögém állt, a pisztolyt a gerincemnek nyomva. Tetőtől talpig megmotozott. Edward esetében semmi sem esetleges, ez az egyik oka annak, hogy még mindig él. Ezután a bérgyilkos hátralépett, és így szólt:
- Most már megfordulhatsz.
A Firestart az övébe gyűrte, a Browningot lazán a bal kezében tartotta. Hogy a késekkel mit csinált, nem tudom.
Edward elmosolyodott, kisfiús bájjal, a pisztolyt igen szilárdan a mellemre szegezve. - Nincs több bujkálás. Hol van ez a Nikolaos? - érdeklődött.
Mély lélegzetet vettem, aztán kifújtam. Meg akartam gyanúsítani azzal, hogy ő a vámpírgyilkos, de most nem tűnt rá alkalmasnak az idő. Talán majd később, amikor nem szegez rám fegyvert.
- Leereszthetem a kezem? - kérdeztem.
Edward biccentett.
Lassan leengedtem a karom.
- Egy dolgot szeretnék tisztázni kettőnk között, Edward. Megadom neked a vá-laszt, de nem azért, mert félek tőled. Holtan akarom őt látni. És én is akarok belőle egy darabot.
A bérgyilkos mosolya szélesebb lett, szeme csillogott az örömtől.
- Mi történt múlt éjjel?
A járdára pillantottam, majd föl. Edward kék szemébe néztem, és kimondtam:
- Megölette Phillipet.
A bérgyilkos nagyon figyelmesen nézte az arcom.
- Folytasd.
- Megharapott engem. Szerintem úgy tervezi, hogy a szolgájává tesz.
Edward visszatette a pisztolyát a vállán lévő tokba, és odaállt mellém. Oldalra fordította a fejem, hogy jobban lássa a harapásnyomot.
- Ezt a harapást ki kell tisztítanod. Rohadtul fog fájni.
- Tudom. Segítesz?
- Hogyne. - Edward mosolya ellágyult. - Éppen fájdalmat akartam okozni neked, hogy információhoz jussak. Most pedig te kérsz arra, hogy segítsek savat önteni egy sebre.
- Szenteltvizet - helyesbítettem.
- Ugyanolyan érzés lesz - mondta ő.
Sajnos igaza volt.


41
Hátamat a hűvös, porcelán fürdőkádnak vetve ültem. A blúzom eleje és oldala vízzel átáztatva tapadt rám. Edward mellettem térdelt, egyik kezében egy félig kiürült szenteltvizes üveggel. Már a harmadik palacknál tartottunk. Csak egyszer hánytam. Egy-null ide.
Úgy kezdtük, hogy a kád szélén ültem. Nem sokáig maradtam ott. Fölugrottam, ordítottam és nyöszörögtem. Edwardot pedig rohadt stricinek neveztem. Nem rótta föl nekem.
- Hogy érzed magad? - kérdezte. Az arca teljesen kifejezéstelen volt. Nem tudtam megmondani, hogy élvezi vagy gyűlöli-e a dolgot.
Fölbámultam rá.
- Mintha valaki a torkomnak nyomott volna egy vörösen izzó kést.
- Úgy értem, nem akarod, hogy megálljunk, és pihenj egy darabig?
Mély levegőt vettem.
- Nem, azt akarom, hogy tiszta legyen, Edward. Egészen.
Edward megcsóválta a fejét, majdnem elmosolyodott.
- Ezt általában egy pár nap alatt csinálják meg, tudod.
- Igen - válaszoltam.
- De te mégis egyetlen maratoni menetben akarod? - A bérgyilkos tekintete nagyon szilárd volt, mintha a kérdés fontosabb lett volna, mint amilyennek tűnt.
Elfordítottam a tekintetem az átható szeméről. Most épp nem akartam, hogy megbámuljanak:
- Nincsen pár napom. Ezt a sebet ki kell tisztítani, mielőtt leszáll az éjszaka.
- Mert Nikolaos újra meg fog látogatni - tette hozzá a bérgyilkos.
- Igen - feleltem.
- És hacsak nincs megtisztítva ez az első seb, a markában leszel.
Mély levegőt vettem, de csak szaggatottan sikerült.
- Igen.
- Még akkor is, ha kitisztítjuk a harapást, képes lehet magához szólítani téged. Ha tényleg olyan nagy a hatalma, ahogy mondod.
- Van olyan nagy a hatalma, sőt még nagyobb - a kezemet a farmeromba töröl-tem. - Úgy hiszed, Nikolaos ellened fordíthat engem, még akkor is, ha kitisztítjuk a harapást? - ekkor fölpillantottam rá, és reméltem, hogy meg tudom fejteni az arckifejezését.
Ő rám bámult.
- Mi, vámpírvadászok mindig vállaljuk a kockázatot.
- Ez nem volt „nem" - mondtam.
Edward mosolyt villantott rám.
- De „igen" sem.
Ó, remek, szóval Edward se tudta.
- Önts rá még többet, mielőtt elvesztem az önuralmam.
Ő ekkor elmosolyodott, a szeme ragyogott:
- Te sohasem fogod elveszíteni az önuralmadat. Az életedet talán igen, de az önuralmadat soha.
Ezt bóknak vettem, és ő annak is szánta.
- Köszönöm.
A vállamra tette az egyik kezét, én pedig elfordítottam a fejem. A szívem addig dörömbölt a torkomban, míg nem hallottam már mást, csak a fejemben lüktető vért. El akartam futni, kitörni, visítani, de muszáj volt ott ülni és hagyni, hogy Edward bántson. Ezt utálom. Mikor gyerek voltam, mindig legalább két ember kellett ahhoz, hogy injekciót adjanak nekem. Egy, aki kezelte a tűt, és egy másik, aki lefogott.
Most én fogtam le saját magamat. Ha Nikolaos másodszorra is megharapna, valószínűleg bármit megtennék, amit akar. Még ölnék is. Már láttam ilyet azelőtt, és az a vámpír gyenge kezdő volt az úrnőhöz képest.
A víz végigfolyt a bőrömön, és olvasztott aranyként érte el a harapásnyomot, beleégve a testembe. Beleette magát a bőrömbe és a csontomba. Elpusztított. Megölt.
Felüvöltöttem. Nem tudtam visszatartani. Túl sok volt a fájdalom. Nem tudtam elmenekülni. Sikoltanom kellett.
A földön feküdtem, az arcomat a padló hűvösének nyomtam, rövid, szomjas kortyokban szedtem a levegőt.
- Lassabban lélegezz, Anita. Lélegezz, lassan és könnyedén, különben elveszted az eszméleted.
Kinyitottam a számat, és mély lélegzetet vettem zihálva, sipítva jutott le a torkomon. Fulladoztam a levegőtől. Köhögtem és küzdöttem. Szédültem, és egy kicsit émelyegtem, mire sikerült mély levegőt vennem, de nem ájultam el. Egymilliárd piros pontot kapok.
Edwardnak szinte a földre kellett feküdnie, hogy az arcát az arcomhoz közelítse.
- Hallasz engem?
Sikerült kinyögnöm:
- Igen.
-Jó. Megpróbálom a harapásra tenni a keresztet. Egyetértesz, vagy szerinted még korai?
Ha nem tisztítottuk ki a sebet elég szenteltvízzel, a kereszt megégetne, és lenne egy szép, friss sebem. Már eddig is olyan bátor voltam, ami messze meghaladta az előírást. Nem akartam tovább játszani. Kinyitottam a szám, hogy azt mondjam: „nem," de nem ez jött ki rajta.
- Csináld - mondtam. De szar. Megint bátor leszek.
Edward félresöpörte a nyakamból a hajamat. A padlón feküdtem, és ökölbe szorítottam a kezem, igyekeztem felkészülni. Bár igazából semmilyen módon nem lehet felkészülni arra, hogy valaki egy izzó bélyeget üssön a nyakunkra.
A lánc csörgött és sziszegett Edward kezében.
- Kész vagy?
Nem.
- Csak csináld, a francba.
Csinálta. A kereszt a bőrömhöz nyomódott, hűvös fém, nem égetett, nem füstölt, nem perzselte a bőröm, nem fájt. Tiszta voltam, vagy legalábbis annyira tiszta, amennyire korábban.
Edward meglóbálta a feszületet az arcom előtt. Egy kézzel megragadtam, és addig préseltem a sebre, míg remegni nem kezdett a kezem. Ez nem tartott soká. A szemem sarkából könnyek szivárogtak. Nem sírtam, nem igazán. Csak kimerült voltam.
- Fel tudsz ülni? - kérdezte Edward.
Bólintottam, és erőszakkal fölültem, a kádnak támaszkodva.
- Fel tudsz állni? - jött a következő kérdés.
Gondolkoztam rajta, és úgy döntöttem, hogy nem, nem hiszem, hogy fel tudnék. Az egész testem gyenge volt, reszketett, émelygett.
- Segítség nélkül nem.
Edward föltérdelt mellettem, egyik karját a lapockám mögé, a másikat a térdem alá tette, és a két karja közt fölemelt. Egyetlen sima mozdulattal állt fel, erőfeszítés nélkül.
- Tegyél le - mondtam.
Ő rám nézett.
- Mi van?
- Nem vagyok gyerek. Nem akarom, hogy cipeljenek.
Edward hangosan sóhajtott, majd azt mondta:
- Jól van.
Letette a lábam a földre, és elengedett. Nekitántorodtam a falnak, és a földre csúsztam. Ismét előtörtek a könnyek, a francba. A padlón ültem, bőgve, gyengén ahhoz, hogy a saját fürdőszobámtól a saját ágyamig menjek. Istenem!
Edward csak állt ott, lenézett rám, semleges és kifürkészhetetlen arccal, akár egy macska.
A hangom majdnem normálisan csengett, a sírásnak nyoma sem volt:
- Gyűlölöm, ha tehetetlen vagyok. Gyűlölöm!
- Te vagy az egyik legkevésbé tehetetlen ember, akit ismerek - mondta Edward. Ismét mellém térdelt, a jobb karomat átvetette a vállán, és megmarkolta a jobb csuklómat. A másik karjával átölelte a derekam. Bár a magasságunk közti eltérés egy kissé kényelmetlenné tette, mégis sikerült azt az illúziót keltenie bennem, hogy magam mentem el az ágyig.
A plüsspingvinek a fal mellett csücsültek. Edward semmi megjegyzést nem tett rájuk. Ha ő nem említi meg, én se fogom. Ki tudja, a Halál talán mackókkal alszik? Á, nem hiszem.
A vastag függönyök még mindig össze voltak húzva, tartós sötétségben hagyva a szobát.
- Pihenj. Én majd őrt állok, és gondoskodom róla, hogy egyetlen szörny se cserkészhessen be téged.
Hittem neki.
Edward behozta a fehér karosszéket a nappaliból, és a hálószoba falához állítot-ta, az ajtó közelébe. Visszavette a vállon hordható pisztolytáskáját, a fegyver lövésre készen a kezébe fogta. Az autóból magával hozott egy sporttáskát. Most kinyitotta, és előhúzott egy miniatűr géppisztolynak látszó tárgyat. Nem sokat tudtam a géppisztolyokról, és semmi más nem jutott eszembe, csak az Uzi.
- Milyen pisztoly ez? - érdeklődtem.
- Egy Mini-Uzi.
Nem megmondtam? Igazam volt. Edward kipattintotta a tárat, és megmutatta, hogyan kell megtölteni, hogyan kell kibiztosítani, meg az összes finomabb részletet, mintha egy új autó volna. Aztán leült a székbe, térdén a géppisztollyal.
A szemem minduntalan megpróbált lecsukódni, de én még megjegyeztem:
- Egy szomszédomat se lődd le, oké?
Ő mosolygott, azt hiszem.
- Majd igyekszem.
Bólintottam.
- Te vagy a vámpírok gyilkosa?
Edward elmosolyodott, bájosan, ragyogva.
- Aludj, Anita.
Már az álom szélén voltam, mikor a hangja visszahívott, halkan, távolról:
- Hol van Nikolaos nappali nyughelye?
Kinyitottam a szemem, és megpróbáltam a bérgyilkosra összpontosítani. Még mindig a székben ült, mozdulatlanul.
- Fáradt vagyok, Edward, de nem hülye.
A bérgyilkos nevetése gyöngyözött körülöttem, ahogy elaludtam.


42
Jean-Claude a faragott trónon ült. Rám mosolygott, és felém nyújtotta egyik hosszú ujját.
- Jöjj - mondta.
Hosszú, fehér ruhát viseltem, aminek még csipkéje is volt. Soha nem is álmodtam még magamat efféle öltözékbe. Felpillantottam Jean-Claude-ra. Az ő választása volt, nem az enyém. Félelem szorította össze a torkomat.
- Ez az én álmom - mondtam.
Ő mindkét kezét felém nyújtotta, és megismételte:
- Jöjj!
És én odamentem hozzá. A ruha suhogott, súrlódott a köveken, szakadatlanul. Idegőrlő volt. Egyszerre csak ott álltam Jean-Claude előtt. Lassan az ő keze felé emeltem a kezem. Nem kellett volna ezt tennem. Rossz ötlet volt, de úgy tűnt, nem bírom magam leállítani.
A keze körbefogta az enyémet, én pedig letérdeltem előtte. Odahúzta a kezem a csipkéhez, ami az inge elején habzott végig, és az ujjaim közé erőszakolt belőle két maroknyit.
Aztán a saját ujjait begörbítve szorosan körbeölelte a kezemet, és azt használva széttépte az ingét.
Mellkasa sima volt és sápadt, a közepén vékony vonalban fekete, göndör szőr húzódott végig. Lapos hasa fölött sűrűbb lett a szőrzet, és hihetetlenül feketének látszott a bőr fehérségéhez képest. Az égési seb szilárd volt és fényes, nem illett a tökéletes testhez.
Jean-Claude egyik kezével megragadta az államat, és maga felé emelte az arcom. Másik kezét a mellkasához érintette, épp a jobb mellbimbója alatt. Sápadt bőrén vérző sebet nyitott. A vér élénk, karmazsinpiros vonalban folyt végig a mellén.
Próbáltam elhúzódni, de az ujjai satuként mélyedtek az állkapcsomba. Felkiáltottam:
- Nem!
Bal kézzel feléje ütöttem. De ő elkapta, és marokra fogta a csuklóm. Jobb kezemmel megtámaszkodtam a padlón, és a térdemmel hátratoltam magam. Ő úgy tartott az állkapcsomnál és a csuklómnál fogva, mint mikor a lepkét fölszúrják egy tűre. Mozogni lehet, de menekülni nem. Ülő helyzetbe huppantam, arra kényszerítve őt, hogy vagy fojtson meg, vagy eresszen le a földre. Leeresztett.
Teljes erőmből előrerúgtam. Mindkét lábam a térdét érte. A vámpírok képesek fájdalmat érezni. Jean-Claude olyan hirtelen eresztett el, hogy hátraestem. Ő megragadta mindkét csuklóm és térdre rántott, a testemet kétoldalt a saját két térde közé szorítva. Így ült a székben, a térdével derék alatt fogott le, a keze láncként fonódott a csuklómra.
Magas, csilingelő nevetés töltötte be a termet. Nikolaos állt mellettünk, és minket nézett. A nevetése visszhangzott a szobában, egyre hangosabban, őrjöngő zeneként.
Jean-Claude mindkét csuklómat egy kézbe vette át, és én nem tudtam megakadályozni. Szabad kezével az arcomat cirógatta, aztán végigsimított a nyakam vonalán. Majd az ujjaival megszorította és nyomni kezdte a tarkómat.
- Jean-Claude, kérlek, ne csináld!
A vámpír egyre közelebb és közelebb nyomta az arcomat a mellkasán lévő seb-hez. Küzdöttem, de az ujjai a koponyámhoz forrtak, részemmé váltak.
- NEM!
Nikolaos kacagását szavak váltották fel:
- Kapargasd meg a felszínt, és mind nagyon hasonlóak leszünk, halottkeltő.
Felsikoltottam:
- Jean-Claude!
Az ő hangja olyan volt, akár a bársony, meleg és sötét, ahogy végigsiklott az elmémen:
- Vér a véremből, hús a húsomból, két elme egy testben, két lélek egybekél.
Egyetlen ragyogó, fényes pillanatra én is ezt láttam, ezt éreztem. Az öröklét Jean-Claude-dal. Az ő érintése... örökké. Az ő ajka. Az ő vére.
Pislogtam egyet, és azon kaptam magam, hogy az ajkam csaknem a vámpír mellkasába vágott sebhez ér. Ha előrébb hajolok, meg tudtam volna nyalni.
- Jean-Claude, ne! Jean-Claude! - sikoltottam. - Istenem, segíts! - ezt is sikoltva mondtam.
Sötétség, aztán valaki megragadta a vállamat. Nem is gondolkoztam rajta. Megelőzött az ösztönöm. A fejtámlánál elrejtett pisztoly máris a kezemben volt, és célra fordítottam.
Egy kéz fogta le a karom a párna alatt, a fegyvert a falra irányítva, és egy test préselődött az enyémhez.
- Anita, Anita, Edward vagyok! Nézz rám!
Pislogva néztem föl Edwardra, aki leszorította a két karom. A bérgyilkos lélegzete kissé szapora volt.
A pisztolyra meredtem a kezemben, aztán vissza Edwardra. Ő még mindig lefogta a karom. Azt hiszem, nem hibáztattam érte.
- Jól vagy? - kérdezte ő.
Bólintottam.
- Mondj már valamit, Anita.
- Rémálmom volt - közöltem.
Ő megcsóválta a fejét.
- Ne szarakodj velem - aztán lassan eleresztett.
A pisztolyt visszacsúsztattam a tokjába.
- Ki az a Jean-Claude? - kérdezte a bérgyilkos.
- Miért?
- Az ő nevét kiabáltad.
Egyik kezemmel végigtöröltem a homlokomat, és verejtéktől síkosan húztam vissza. A lepedő és a ruha, amiben aludtam, átázott az izzadságtól. Ezek a rémálmok kezdtek az idegeimre menni.
- Mennyi az idő?
A szoba túl sötétnek tűnt, mintha már lement volna a nap. Összeszorult a gyomrom. Ha már sötétedett, Catherine-nek esélye sem lehet.
- Ne pánikolj, csak felhők. Még körülbelül négy órád van alkonyatig.
Mély levegőt vettem, és a fürdőszobába tántorogtam. Hideg vizet paskoltam az arcomra és a nyakamra. A tükörben kísértetiesen sápadtnak látszottam. Jean-Claude műve volt az álom, vagy Nikolaosé? Amennyiben Nikolaos volt az, máris uralt engem? Semmi válasz. Semmire semmi válasz.
Edward a székben ült, mikor visszajöttem. Úgy nézett engem, mintha valami különleges, általa azelőtt soha nem látott rovar volnék.
Tudomást sem vettem róla, és fölhívtam Catherine irodáját.
- Helló, Betty, Anita Blake vagyok. Catherine bent van?
- Halló, Miss Blake. Azt hittem, tudja, hogy Miss Maison tizenharmadikától huszadikáig a városon kívül lesz, tanúkihallgatáson.
Catherine mondta nekem, de elfelejtettem. Most végre kifogtam a szerencsémet. Épp ideje volt.
- Elfelejtettem, Betty. Nagyon szépen köszönöm. Többet köszönhetek magának, mint gondolná.
- Örülök, hogy segíthettem. Miss Maison huszonharmadikára szervezte az első koszorúslányruha-próbát - ezt úgy mondta, mint amitől jobban kéne éreznem magam. Nem így történt.
- Nem felejtem el. Viszlát.
- Jó napot.
Letettem a telefont, aztán fölhívtam Irving Griswoldot. A Saint Louis Post-Dispatch riportere volt. És vérfarkas is. Irving, a vérfarkas. Ez nem igazán hangzott jól, de mi lehetett volna jobb? Charles, a vérfarkas? Nem, az se. Justin, Oliver, Wilbur, Brent? Egyik se.
Irving a harmadik csöngetésre vette föl.
- Itt Anita Blake.
- Jaj, helló, mizújs? - a riporter gyanakvónak tűnt, mintha csak akkor hívtam volna, amikor akartam valamit.
- Nem ismersz pár patkányembert?
Irving már-már túl sokáig hallgatott, aztán:
- Miért akarod tudni?
- Nem mondhatom meg.
- Úgy érted, a segítségemet akarod, de nem lesz belőle sztorim.
Felsóhajtottam.
- Ilyesmiről van szó.
- Akkor miére kéne segítenem neked?
- Ne nehezítsd meg a dolgom, Irving. Bőségesen adtam már neked exkluzív interjúkat. Az én információm szerezte meg neked az első címlapos cikkedet is. Úgyhogy ne kekeckedj.
- Kissé zsémbes vagy ma reggel, nem?
- Ismersz patkányembereket, vagy sem?
- Ismerek.
- Üzenetet kell küldenem a patkánykirálynak.
Irving halkan füttyentett, ami metszően hallatszott a telefonban.
- Ugye nem kérsz túl sokat tőlem? Talán sikerül összehoznom neked egy találkát azzal a patkányemberrel, akit ismerek, de a királyukkal nem.
- Juttasd el a patkánykirályhoz ezt az üzenetet. Ceruza van nálad?
- Mindig - felelte ő.
- A vámpírok nem kaptak el, és nem tettem meg, amit akartak.
Irving visszaolvasta. Mikor nyugtáztam, hozzátette:
- Vámpírokkal és patkányemberekkel kavarsz, de én nem kapok exkluzív interjút!
- Ezt senki nem fogja megkapni, Irving. Ahhoz túl mocskos lesz.
A riporter egy pillanatig hallgatott.
- Oké. Megpróbálok leszervezni egy találkozót. Ma este már biztos tudni fogok valamit.
- Kösz, Irving.
- Légy óvatos, Blake. Utálnám elveszíteni a legjobb címlapos forrásomat.
- Én is - mondtam.
Amint letettem a telefont, máris újra csörgött. Gondolkodás nélkül felvettem. A telefon csörög, az ember fölveszi, több éves rutin. Még nem volt meg elég régóta a rögzítőm, hogy ezt teljesen lerázzam magamról.
- Anita, itt Bert.
- Szia, Bert - mondtam, és csendesen felsóhajtottam.
- Tudom, hogy a vámpírügyön dolgozol, de van valamim, ami érdekelhet.
- Bert, már így is a fejem tetejére álltam. Még valami, és talán soha többé nem látom meg a napot.
Az ember azt gondolná, hogy Bert talán megkérdezi, jól vagyok-e. Hogy megy a sorom. De nem, az én főnököm nem.
- Thomas Jensen hívott ma.
Hirtelen felegyenesedtem.
- Jensen hívott?
- Úgy van.
- Hagyja, hogy megcsináljuk?
- Nem mi. Te. Kifejezetten téged kért. Próbáltam rávenni, hogy válasszon valaki mást, de nem hajlandó. És ma éjjel kell. Fél, hogy különben be fog parázni.
- A franc - mondtam halkan.
- Hívjam föl és mondjam le, vagy tudsz nekem időpontot adni, hogy mikor találkozzon veled?
Miért kellett mindennek egyszerre jönnie? Egyike az élet költői kérdéseinek.
- Mondd meg neki, hogy találkozzunk ma este, ha már teljesen besötétedett.
- Az én jó kislányom. Tudtam, hogy nem hagynál cserben.
- Nem vagyok a lányod, Bert. Mennyit fizet neked?
- Harmincezer dollárt. Az ötezer dolláros előleg már megérkezett, külön futárral.
- Gonosz ember vagy, Bert.
- Igen - felelte ő -, és ez nagyon kifizetődő nekem, köszönöm. - Azzal búcsú nélkül letette a kagylót. Mr. Bűbáj.
Edward rám meredt:
- Most vállaltál el egy halottkeltést, ma estére?
- Éppenséggel nyugalomra helyezem a halottat, de igen.
- A halottkeltés sokat kivesz belőled?
- Mit? - kérdeztem.
Ő vállat vont.
- Energiát. Kitartást. Erőt.
- Néha.
- Milyen ez a munka? Ez is energiaigényes?
Elmosolyodtam.
- Igen.
A bérgyilkos a fejét rázta:
- Nem engedheted meg, hogy kimerülj, Anita.
- Nem merülök ki - mondtam. Mély levegőt vettem, és megpróbáltam kigondolni, hogyan magyarázzam el a dolgokat Edwardnak. - Thomas Jensen húsz éve vesztette el a lányát. Hét éve zombiként föltámasztatta.
- És?
- A lánya öngyilkosságot követett el. Akkor senki nem tudta, miért. Később kiderült, hogy Mr. Jensen szexuálisan zaklatta őt, ezért ölte meg magát a lány.
- És Jensen föltámasztatta - Edward fintorgott. - Csak nem úgy érted...
Integettem a kezemmel, mintha eltörölhettem volna a hirtelen támadt, élénk képet:
- Nem, nem, azt nem. A pasas bűntudatot érzett, és azért támasztotta föl, hogy megmondja, mennyire sajnálja.
- És?
- A lánya nem volt hajlandó megbocsátani neki.
A bérgyilkos megrázta a fejét:
- Nem értem.
- Az apja azért támasztotta föl, hogy jóvátegye a hibát, de a lány úgy halt meg, hogy gyűlölte, félt tőle. A zombi ezért nem volt hajlandó megbocsátani, tehát az apa nem volt hajlandó visszatetetni a sírba. A lány elméje pusztulni kezdett, aztán a teste is, az apa pedig maga mellett tartotta, egyfajta büntetésként.
- Jézusom.
- Ja - mondtam.
A beépített szekrényhez mentem, és kivettem a sporttáskámat. Edward a magáéban fegyvereket cipelt, én az enyémben a halottkeltő felszerelésemet. Néha a vámpírölő készletemet vittem benne. A gyufásdoboz, amit Zachary adott, a táska alján volt. Beletömtem a gatyám zsebébe. Nem hiszem, hogy Edward meglátott volna.
- Jensen végre beleegyezett, hogy visszategyük a lányt a földbe, de csak akkor, ha én csinálom meg. Nem mondhatok nemet. Ő egyfajta legenda a halottkeltők között. Már-már kísértethistória.
- Miért ma este? Ha már várt hét évet, miért nem vár még pár éjszakát? Tovább pakoltam a dolgokat a sporttáskába.
- Ragaszkodott hozzá. Fél, hogy elveszti a fejét, ha várnia kell. Mellesleg lehet, hogy én már nem leszek életben egy pár éjszaka múlva. Jensen talán senki másnak nem engedi meg.
- Ez nem a te gondod. Nem te idézted meg ezt a zombit.
- Nem, de elsősorban halottkeltő vagyok. A vámpírvadászat csak... mellékszál. Halottkeltő vagyok. Ez nem csak munka.
Edward még mindig rám bámult.
- Megértem, hogy meg kell tenned, bár nem értem, hogy miért.
- Kösz.
Ő elmosolyodott.
- Tiéd a babér. Baj, ha én is jövök, hogy gondoskodjak róla? Nehogy megtámadjon valaki, míg nem vagy itt.
Rápillantottam.
- Láttál már halottidézést?
- Nem.
- Nem vagy finnyás, ugye? - mondtam mosolyogva.
Edward rám meredt, kék szeme váratlanul jegessé vált. Az egész arca megváltozott. Nem volt rajta semmi, semmilyen kifejezés, csak az a szörnyű hidegség. Üresség. Egy párduc nézett így rám egyszer, a ketrec rácsain keresztül. Semmilyen számomra érthető érzelem. Olyan idegen gondolatok, hogy az állat akár egy másik bolygó lakója is lehetett volna. Egy olyan lény, amely képes lett volna megölni engem, ügyesen, hatékonyan; akár azért, mert éhes volt, vagy akár csak azért, mert felbosszantottam.
Nem ájultam el félelmemben, és nem rohantam ki visítva a szobából, de ez némi erőfeszítésembe került.
- Jól van Edward. Kapcsold ki a tökéletes gyilkos üzemmódot, és menjünk.
A tekintete nem változott rögtön vissza normálissá, föl kellett engednie, mint amikor a hajnal az égre óvakodik.
Reméltem, hogy Edward soha nem néz majd rám így komolyan. Ha mégis, akkor egyikünk meg fog halni. Sanszos, hogy én leszek az.

43
Az éjszaka szinte tökéletesen fekete volt. Vastag felhők takarták az eget. Szél rohant végig a földön, esőillata volt.
Iris Jensen síremléke sima, fehér márványból készült. Egy csaknem életnagyságú angyal, szárnya kiterjesztve, karja széttárva, hívogatón. A zseblámpa fényénél még mindig el lehetett olvasni a feliratot: "Imádott leányom. Fájón nélkülözlek." Ugyanaz a férfi, aki az angyalt faragtatta, aki fájón nélkülözte, az molesztálta őt. Iris megölte magát, hogy megmeneküljön tőle, és ő visszahozatta a lányt. Ezért voltam itt kint a sötétben, vártam Jensenékre, illetve nem az apára, inkább a lányra. Még úgy is, hogy tudtam, az elméje mostanra már elpusztult, a földben, nyugalomban akartam tudni Iris Jensent.
Ezt nem magyarázhattam meg Edwardnak, úgyhogy nem is próbálkoztam. Egy hatalmas tölgy állt őrt a sír fölött. A szél átviharzott a lombokon, és bukdácsolva, susogva a magasba repítette a leveleket. Száraznak hangzottak, mint az őszi levelek, nem úgy, mint a nyáriak. A levegő hűvösnek, nyirkosnak érződött, nyakunkon volt az eső. Végre egyszer nem volt elviselhetetlenül meleg.
Még korábban szereztem két csirkét. Halkan kotyogtak a farekeszben, amelyben a sír mellett gubbasztottak. Edward az autómnak támaszkodott, bokáit keresztezte egymáson, karja lazán lógott az oldala mellett. A sporttáskám kinyitva hevert a földön. A belsejéből elővillant a bozótvágó kés, amit használtam.
- Hol van Jensen? - kérdezte Edward.
Megráztam a fejem.
- Nem tudom.
Már csaknem egy órája teljesen besötétedett. A temetőkert nagyrészt puszta volt, csak néhány fa pettyezte a lankás dombokat. Már látnunk kellett volna az autó fényszóróit a kavicsos úton. Hol maradt Jensen? Beparázott?
Edward ellépett a kocsi mellől, és odajött hozzám.
- Nem tetszik ez nekem, Anita.
Én se voltam nagyon fölvillanyozva, de...
- Adunk neki még tizenöt percet. Ha addig nincs itt, elmegyünk.
Edward körbenézett a puszta kertben.
- Nincs túl sok jó fedezék errefelé.
- Nem hiszem, hogy orvlövészek miatt kéne aggódnunk.
- Nem azt mondtad, hogy valaki rád lőtt?
Bólintottam. Edwardnak igaza volt. A karomat kiverte a libabőr. A szél lyukat fújt a felhők közé, és holdfény szüremlett a földre. A fénytől ezüstszűrkén ragyogott föl a messzeségben egy kicsi ház.
- Az mi? - kérdezte Edward.
- A kerti fészer - válaszoltam. - Szerinted a fű magát nyírja le?
- Ezen még soha nem gondolkoztam - felelte ő.
A felhők ismét összegördültek, és feketeségbe borították a temetőt. Mindenből csak puha körvonalak maradtak, a fehér márvány saját fénnyel látszott ragyogni.
Fémen kaparászó karmok hangja hallatszott. Megpördültem. Egy ghoul ült az autóm tetején. Meztelen volt, úgy nézett ki, mintha egy embert levetkőztettek, és ezüstszürke, szinte fémes festékbe mártottak volna. De a fogai, illetve kezén és lábán a karmok hosszú, fekete, hajlott tüskék voltak. A szeme vörösen világított.
Edward mellém lépett, kezében pisztollyal.
Már én is pisztolyt fogtam. Gyakorlás, gyakorlás, aztán már gondolni se kell rá.
- Mit csinál ez ott fönt? - kérdezte a bérgyilkos.
- Nem tudom. - A szabad kezemmel integettem a ghoul felé, és rászóltam. - Sicc!
A ghoul rám bámulva lekuporodott. A ghoulok gyávák, nem támadnak egészsé-ges emberi lényekre. Tettem két lépést, a pisztolyommal integetve feléje.
- Menj innét, hess!
A ghoulok bármilyen erőfitogtatástól szétszélednek. Ez csak ült ott. Elhátráltam.
- Edward - szóltam halkan.
- Igen.
- Egyetlen ghoult sem érzékeltem ebben a temetőben.
- És? Egyet nem vettél észre.
- Nincs olyan, hogy csak egy ghoul jön. Hordákban vándorolnak. És az ember nem téveszti el őket. Egyfajta pszichikus bűzt hagynak maguk után. Gonoszságot.
- Anita - a bérgyilkos hangja lágy volt, megszokott, és mégsem a megszokott. Odapillantottam, amerre ő nézett, és két másik ghoult láttam mögénk osonni.
Hátunkat csaknem egymásnak vetve álltank, kifelé célozva.
- Ezen a héten korábban láttam egy ghoultámadást. Egészséges embert öltek, egy olyan temetőben, ahol nem voltak ghoulok.
- Ismerősen cseng - közölte Edward.
- Ja. A golyó nem öli meg őket.
- Tudom. Mire várnak? - kérdezte a bérgyilkos.
- Bátorságra, azt hiszem.
- Énrám várnak - mondta egy hang. Zachary lépett ki a fa törzse mögül. Mosolygott.
Azt hiszem, a földre hullott az állam. Talán ezen mosolygott Zachary. Akkor már tudtam. Nem embereket ölt azért, hogy táplálja a gris-grist, azt a karjára kötözött vudu talizmánt. Nem. Zachary vámpírokat gyilkolt. Theresa megkínozta, tehát ő lett a következő áldozat. Ennek ellenére még mindig voltak kérdések, nagy kérdések.
Edward rám pillantott, aztán rólam Zacharyra.
- Ki ez? - kérdezte.
- A vámpírgyilkos, úgy vélem - feleltem.
Zachary enyhén meghajolt. Egy ghoul támaszkodott a lábának, ő pedig megvakargatta a lény csaknem kopasz fejét.
- Mikor jöttél rá?
- Csak most. Idén egy kicsit lassú vagyok.
A halottkeltő erre összeráncolta a szemöldökét:
- Gondoltam, hogy végül majd kitalálod.
- Ezért pusztítottad el a tanú-zombi elméjét. Hogy magadat mentsd.
- Szerencse volt, hogy Nikolaos rám bízta az ember kikérdezését - Zachary ezt mosolyogva mondta.
- Meghiszem azt - válaszoltam. - Hogyan vetted rá a kétharapásos ürgét, hogy ránklőjön a templomban?
- Az egyszerű volt. Azt mondtam neki, hogy a parancsot Nikolaos adta. Hát per-sze.
- Hogyan hozod ki a ghoulokat a temetőjükből? Hogyan képesek engedelmes-kedni a parancsaidnak?
- Ismered azt az elméletet, hogy ha halottkeltőt földelsz el egy temetőben, ghoulok születnek.
- Igen.
- Mikor kiszálltam a sírból, ők velem jöttek, és az enyémek. Az enyémek.
A teremtményekre pillantottam, és észrevettem, hogy többen lettek. Legalább húszan voltak, egy nagy falka.
- Szóval azt mondod, így lesznek a ghoulok - jegyeztem meg, aztán megcsóvál-tam a fejem. - Nincs annyi halottkeltő a világon, hogy az összes ghoulért ők legyenek felelősek.
- Ezen már gondolkoztam - felelte ő. - Minél több zombit idézünk meg egy temetőben, annál több lesz a ghoul is.
- Szóval egyre gyarapszik a hatás?
- Pontosan. Olyan régóta szerettem volna már megbeszélni ezt egy másik halottkeltővel. Te érted a problémát.
- Igen - válaszoltam. - Értem. Nem nagyon mutogathatod magad anélkül, hogy be ne valld, mi vagy, és hogy mit tettél.
Edward figyelmeztetés nélkül tüzelt. A golyó mellkason találta és megpördítette Zacharyt. Arccal lefelé feküdt. A ghoulok megdermedtek, aztán Zachary föltámaszkodott a könyökére. Majd felállt, egy aggódó ghoul csekély segítségével.
- Talált ugyan, de sajnos nem süllyedt.
- Remek! Egy igazi humorista - jegyeztem meg.
Edward újra tüzelt, de Zachary a fa törzse mögé ugrott. Onnan kiabált ki, rejtve a szemünk elől.
- Hé! Halott emberre nem lövünk! Főleg fejre nem. Fogalmam sincs, mi történne, ha golyót eresztenétek az agyamba.
- Próbáljuk ki - javasolta Edward.
- Viszlát, Anita. Nem maradok itt megnézni.
A halottkeltő elsétált, egy csapat ghoul által körülvéve. Ő összegörnyedt közöttük, feltehetőleg a fejét fedezve, és így nem tudtam célba venni.
Két másik ghoul tűnt fel az autó körül, mélyen a kavicsos útra hajolva. Egyikük nőnemű volt, még mindig rajta lógtak a ruhája rongyai.
- Adjunk nekik valamit, amitől félhetnek - mondta Edward. Éreztem, ahogy megmozdul, és kétszer elsült a pisztolya. Magas, éles visítás töltötte be az éjszakát. A ghoul az autómról a földre ugrott, és elbújt. De minden oldalról több másik közeledett. Legalább tizenöt maradt itt játszani.
Lőttem, és eltaláltam az egyiket. Az oldalára zuhant, és végiggurult a kavicson, magas hangot hallatva, mint egy sebesült nyuszi. Szánalmas és állatias volt.
- Van valami hely, ahová menekülhetünk? - érdeklődött Edward.
- A fészer - feleltem.
- Az fából van?
- Igen.
- Nem állítja meg őket.
- Nem - válaszoltam -, de már nem nyílt terepen leszünk.
- Oké. Egyéb tanács, mielőtt elindulunk?
- Ne fuss, csak ha már nagyon közel vagyunk a fészerhez. Ha futsz, üldözni fognak. Azt hiszik majd, megijedtél.
- Valami más? - kérdezte ő.
- Nem dohányzol, ugye?
- Nem, miért?
- Félnek a tűztől.
- Nagyszerű. Elevenen felfalnak minket, csak mert egyikünk se dohányzik.
Kis híján elnevettem magam, de egy ghoul guggolásból éppen rám akart ugrani, és a szeme közé kellett lőnöm. Nincs idő a röhögésre.
- Gyerünk, lassan és könnyedén - szóltam.
- Azt kívánom, bár ne az autóban lenne a géppisztolyom.
- Én is.
Edward leadott három lövést, és az éjszaka visongással és állati sikolyokkal telt meg. Elindultunk a távoli fészer felé. Mondjuk, négyszáz méterre volt. Hosszúnak ígérkezett a séta.
Egy ghoul ránk rontott. Leszedtem, és ő elnyúlt a füvön, de olyan volt, mintha csak célba lőnénk, semmi vér, csak üres lyukak. Fájt nekik, de nem eléggé. Egyáltalán nem eléggé.
Szinte hátrálva mentem, fél kézzel tapogatva követtem Edward mozgását. Túl sokan voltak a ghoulok. Nem fogunk elérni a fészerig. Kizárt. Az egyik csirke lágy, kérdő kortyantást hallatott. Támadt egy ötletem.
Lelőttem az egyik csirkét. Az lehanyatlott, a másik baromfi pedig pánikba esett, és szárnyait a faládához verdeste. A ghoulok megdermedtek, aztán egyikük előre-nyújtott arccal a levegőbe szimatolt.
Friss vér, fiúk, vegyétek és egyétek. Friss hús. Két ghoul váratlanul rohanni kezdett a csirkék felé. A többi utánuk, egymáson taposva, hogy összetörjék a faketrecet, és hozzájussanak a benne lévő finom falatokhoz.
- Menj tovább, Edward, ne szaladj, de menj egy kicsit gyorsabban. A csirkék nem tartják fel őket sokáig.
Sietősebben mentünk. A sok hang, a kaparó karmok, a roppanó csont, a freccsenő vér, a ghoulok elnyújtott vonítása - nem várt ízelítő volt.
A fészer felé félúton vonítás hasított az éjszakába, hosszú és kegyetlen. A kutyák soha nem üvöltöttek így. Hátrapillantottam, és a ghoulok négykézláb viharzottak utánunk a kertben.
- Futás! - kiáltottam.
Futottunk.
A fészer bejáratának csapódtunk, de zárva volt az a hülye ajtó. Edward szétlőtte a lakatot. Nem volt idő fölfeszíteni. A ghoulok már közel voltak, vonítva jöttek.
Berohantunk, és magunkra zártuk az ajtót, nem mintha bármit számított volna. Egyetlen apró ablak volt, magasan, közel a plafonhoz; hirtelen holdfény ömlött be rajta. Egy sereg fűnyírógép állt a fal mellett, néhányuk kampón lógott. Kertészollók, sövénynyíró ollók, ültetőkanalak, egy összetekert locsolócső. Az egész fészer benzintől és olajos rongyoktól bűzlött.
Edward megszólalt:
- Semmi nincs, amivel elbarikádozhatnánk az ajtót, Anita.
Igaza volt. A lakatot széllőttük. Hol volt egy nehéz tárgy, amikor kellett volna?
- Húzz eléje egy fűnyírót.
- Az nem fogja sokáig feltartani őket.
- Jobb, mint a semmi - feleltem. Ő nem mozdult, így hát én gördítettem egy fűnyírót az ajtó elé.
- Nem fogok úgy meghalni, hogy elevenen esznek meg - jelentette ki Edward. Új tárat tett a pisztolyába. - Először veled végzek, ha akarod, de magadnak is csinálhatod.
Akkor jutott eszembe, hogy a zsebembe tettem azt a gyufásdobozt, amit Zachary adott. Gyufa, volt gyufánk!
- Anita, már majdnem itt vannak. Elintézed magad?
Előhúztam a gyufát a zsebemből Köszönöm, Istenem.
- Tartsd meg a golyóidat, Edward.
Fél kézzel fölemeltem egy kanna benzint.
- Mire készülsz? - kérdezte ő.
Az üvöltések összecsaptak körülöttünk, már majdnem ideértek.
- Fölgyújtom a fészert.
Benzint locsoltam az ajtóra. A szaga éles volt, kaparta hátul a torkom.
- Velünk együtt? - kérdezte a bérgyilkos.
- Igen.
- Én inkább agyonlövöm magam, még ha neked mindegy, akkor is.
-Nem szándékozom ma éjjel meghalni, Edward.
Egy karmos ujj tört át az ajtón, karmok szántották föl és szaggatták szét a deszkát. Meggyújtottam egy szál gyufát, és a benzinnel átáztatott ajtóhoz vágtam. Az kékesfehér lánggal csapott föl. A ghoul fölsikoltott, lángba borulva tántorodott vissza a szétszaggatott ajtóból.
Az égő hús bűze a benzinével keveredett. Égett haj. Én köhögtem, egyik kezem a számra szorítva. A tűz fölemésztette a fészer deszkáját, és átterjedt a tetőre. Nem volt szükségünk több benzinre, az egész rohadt ház egy lángoló csapda volt. Odabent velünk. Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan szétterjed.
Edward a hátsó fal közelében állt, szája elé tett kézzel. A hangja fojtottan szólt:
- Volt terved arra is, hogy kijuttass minket, ugye?
Egy karmos kéz tört keresztül a deszkán, és feléje kapott. Ő elhátrált előle. A ghoul nekifogott, hogy széttépje a fát, és sóváran meredt ránk. Edward a szeme közé lőtt, és a lény eltűnt.
A távolabbi fal mellől fölragadtam egy gereblyét. Pernye kezdett ránk szállingózni. Ha a füst nem végez velünk előbb, akkor a fészer fog ránk omlani.
- Vedd le az inged - mondtam Edwardnak.
Ő nem is kérdezte, miért. Gyakorlatias a végsőkig. Levette a vállszíjat, áthúzta a fején az inget, odalökte nekem, és a meztelen vállára csatolta vissza a pisztolyt.
Az inget a gereblye fogai köré tekertem, és átitattam benzinnel. Aztán a falról meggyújtottam, nem kellett gyufa. A fészer eleje tüzet záporozott ránk. Apró, égető szúrások a bőrömön, mint a darázscsípés.
Edward kapcsolt. Szerzett egy fejszét, és nekiállt aprítani a ghoul által ütött lyu-kat. Én a rögtönzött fáklyát és egy kanna benzint fogtam a kezemben. Átfutott raj-tam a gondolat, hogy a forróság be fogja lobbantani a benzint. Nem a füstben fogunk megfulladni - felrobbanunk.
- Siess! - kiáltottam.
Edward átnyomakodott a nyíláson, én követtem, kis híján megégettem őt a fáklyával. Nem volt egy ghoul sem száz méteren belül. Okosabbak voltak, mint ahogy kinéztek. Futottunk, aztán orkánként vágott a hátamba a robbanás szele. A fűbe bukfenceztem, minden levegő kiszorult belőlem. Mellettem mindkét oldalt lángoló fadarabok kopogtak a földön. Eltakartam a fejem, és imádkoztam. Amilyen szerencsém van, még eltalálhat egy repülő szög.
Csend lett, illetve nem volt több robbanás. Óvatosan fölemeltem a fejem. A fészer eltűnt, semmi nem maradt belőle. Körülöttem a fűben fadarabkák égtek. Edward a földön feküdt, majdnem karnyújtásnyira tőlem. Rám bámult. Vajon az én arcom is olyan meglepett volt, mint az övé? Valószínűleg.
Rögtönzött fáklyánk lassan lángra lobbantotta a füvet. Edward feltérdelt, és fölemelte a gereblyét.
A benzineskannát sértetlenül találtam, majd talpra álltam. Edward jött utánam, hozta a fáklyát. Úgy tűnt, a ghoulok elmenekültek. Okos ghoulok, de mindenesetre... Meg se kellett beszélnünk. A paranoia közös vonásunk volt. A kocsi felé mentünk. Az adrenalin eltűnt, és én fáradtabb voltam, mint azelőtt. Az embernek csak bizonyos mennyiségű adrenalinja van, utána üresjáratban megy tovább.
A csirkék ládája történelemmé vált, megnevezhetetlen darabok és részek hevertek elszórtan a sír körül. Nem néztem meg közelebbről. Megálltam, hogy fölvegyem a sporttáskám. Érintetlenül feküdt ott. Edward megelőzött, és a fáklyát a kavicsos útra lökte. A szél susogott a fák között, aztán Edward fölordított:
- Anita!
A földre buktam. Edward pisztolya elsült, és valami visítva a fűbe zuhant. Rábámultam a ghoulra, míg Edward ólmot pumpált bele. Mikor sikerült visszanyelnem a szívem a helyére, a benzineskannához másztam, és lecsavartam a kupakot. A ghoul fölsikoltott. Edward a lángoló fáklyával terelgette. Benzint locsoltam a vergődő teremtményre, térdre vágódtam, és elkiáltottam magam:
- Gyújtsd meg!
Edward belevágta a fáklyát. Tűz söpört végig a ghoulon, és az sikoltozni kezdett. Az éjszaka égő hústól és csonttól bűzlött. Meg benzintől.
A lény újra meg újra végiggurult a földön, próbálta kioltani a tüzet, de az nem aludt el.
Azt suttogtam:
- Te következel, Zachary, bébi. Te következel.
Az ing elégett, és Edward a földre taszította a gereblyét.
-Tűnjünk el innen - mondta.
Teljes szívemből helyeseltem. Kinyitottam a kocsit, a hátsó ülésre löktem a sporttáskámat, és indítottam. A ghoul a füvön feküdt, mozdulatlanul, lángolva.
Edward az anyósülésen ült, ölében a géppisztollyal. Most először tűnt megrendülnek, mióta találkoztam vele. Sőt ijedtnek.
- Azzal a géppisztollyal fogsz aludni? - érdeklődtem.
Ő rám pillantott.
- Te nem a pisztolyoddal szoktál aludni? - kérdezett vissza.
Egy-null Edwardnak. A sóderen a keskeny kanyarokat olyan gyorsan vettem be, ahogy csak mertem. A Novámat nem gyors manőverezésre tervezték. Ma éjjel nem tűnt igazán jó ötletnek, hogy itt a temetőben robbanjunk le. A fényszórók végigszökelltek a sírköveken, de semmi nem mozdult. Nem volt ghoul a láthatáron.
Mély lélegzetet vettem, majd kifújtam. Pár napon belül ez volt a második randa merénylet az életem ellen. Őszintén, inkább lőttek volna rám megint.


44
Hosszú ideig csendben autóztunk. Végül Edward szava törte meg a kerekek halk surrogását.
- Szerintem nem kéne visszamennünk a lakásodba - mondta. - Egyetértek.
- Elviszlek a szállodámba. Hacsak nincs valami más hely, ahová szívesebben mennél.
Hová mehettem volna? Ronnie-hoz? Nem akartam többé veszélybe sodorni. És ki mást keverhettem volna még veszélybe? Senkit. Senkit, csak Edwardot, ő pedig tudta kezelni a dolgot. Talán jobban, mint én.
A személyi hívóm vibrált a derekamon, lökéshullámokat bocsátva az összes bordámra. Utáltam néma üzemmódra állítani a csipogót. Az az átkozott mindig megijesztett, mikor beindult.
Edward rám szólt:
- Mi a fene történt? Akkorát ugrottál, mintha megharapott volna valami.
Rácsaptam a hívó gombjára, hogy leállítsam, és megnézzem, ki keresett. A szám röviden felvillant.
- A csipogóm néma üzemmódban jelzett. Nincs hangja, csak vibrál. A bérgyilkos rám pillantott:
- Nem fogod fölhívni a munkahelyedet. Ez kijelentésnek, sőt parancsnak hangzott.
- Nézd, Edward, nem érzem magam olyan szuperül, úgyhogy ne vitatkozz velem. Hallottam, ahogy kiereszti magából a levegőt, de mit mondhatott volna? Én vezettem. Hacsak nem húzta elő a pisztolyát, és nem térített el engem, velem kellett jönnie. A következő kijáratnál lefordultam, és megcéloztam egy nyilvános telefont egy non-stop vegyesboltnál. A bolt teljesen ki volt világítva, és csodálatos célponttá tett engem, de a ghoulok után fényre vágytam.
Edward nézte, ahogy kiszállok az autóból, kezemben a levéltárcámmal. Nem jött utánam, hogy őrködjön fölöttem. Remek. Úgyis nálam van a pisztolyom. Ha ő duzzogni akar, csak rajta.
Fölhívtam a munkahelyem. Craig, az éjszakás titkár vette fel:
- Ez a Halottkeltő Rt. Segíthetek?
- Helló, Craig, itt Anita. Mi újság?
- Irving Griswold keresett, üzeni, hogy hívd vissza, amilyen hamar csak lehet, különben a találkozónak annyi. Azt mondta, te tudni fogod, mit jelent ez. Tudod?
- Igen. Kösz, Craig.
- Rémes a hangod.
- Jó éjt, Craig - tettem le a kagylót. Fáradtnak és lomhának éreztem magam, és még a torkom is kapart. Szerettem volna meghúzódni valami sötét, csendes helyen, úgy egy hétre. Ehelyett fölhívtam Irvinget.
- Én vagyok - mondtam.
- Na, éppen ideje. Tudod te, milyen sok szarságon mentem keresztül, hogy ezt lerendezzem? Majdnem lekésted.
- Ha nem hagyod abba a pofázást, még mindig lekéshetem. Mondd meg, hol és mikor. Megmondta. Ha sietünk, elérjük.
- Miért buzog annyira mindenki, hogy mindent ma csináljon meg? - kérdeztem.
- Figyelj, ha nem akarsz találkozni vele, nekem úgy is jó.
- Irving. Nagyon-nagyon hosszú éjszakám volt, szóval ne szarakodj velem.
- Jól vagy?
Micsoda hülye kérdés.
- Nem igazán, de túlélem.
- Ha megsebesültél, megpróbálom elhalasztani a találkozót, de nem ígérhetek semmit, Anita. A pasas csak válaszolt az üzenetedre.
A telefonfülke fémdobozának támasztottam a homlokom.
- Ott leszek, Irving.
- Én nem - a riporter hangja teljesen felháborodottnak tűnt. - Az egyik feltétel az volt, hogy nem jöhetnek se riporterek, se a rendőrség.
Mosolyognom kellett. Szegény Irving, újabban mindenből kimaradt. Viszont nem támadták meg a ghoulok, és nem járt közel ahhoz, hogy felrobbanjon. Talán magamnak kéne tartogatnom a sajnálatomat.
- Kösz, Irving, jövök neked eggyel.
- Többel - válaszolta. - Légy óvatos. Nem tudom, hogy most mibe keveredtél, de rosszul hangzik.
Irving csak blöffölt, és én ezt jól tudtam.
- Jó éjt, Irving - mondtam, és letettem, mielőtt még több kérdést tehetett volna fel.
Fölhívtam Dolph otthoni számát. Nem tudom, miért nem várhatott ez reggelig, de az éjjel kis híján meghaltam. Azt akartam, hogy valaki levadássza Zacharyt, ha meghalnék.
Dolph a hatodik csengésre vette föl. Hangja nyers volt az alvástól.
- Igen?
- Anita Blake vagyok, Dolph.
- Mi baj? - a rendőr hangja éberré vált.
- Tudom, ki a gyilkos.
- Mondjad.
Megmondtam. Az őrmester jegyzetelt és kérdezősködött A legnagyobb kérdés utoljára hangzott el:
- Be tudsz ebből bármit is bizonyítani?
- Igazolni tudom, hogy gris-grist visel. Meg tudok esküdni, hogy mindent beismert. Megpróbált megölni; ennek meg személyesen voltam tanúja.
- Nehéz lesz beadni az esküdtszéknek vagy a bírónak.
- Tudom.
- Meglátom, mit tudok kitalálni.
- Majdnem teljesen szilárd ellene a vád, Dolph.
- Igaz, de az egész attól függ, életben maradsz-e, hogy tanúskodhass.
- Óvatos leszek.
Holnap bejössz, és hivatalosan is rögzíted az összes információt.
- Meglesz.
- Jó munkát.
- Kösz - mondtam.
- Jó éjszakát, Anita.
- Jó éjszakát, Dolph.
Visszasétáltam a kocsihoz.
- Negyvenöt percen belül találkánk van a patkányemberekkel.
- Miért olyan fontos ez? - kérdezte Edward.
- Mert szerintem tudnak nekünk mutatni egy utat Nikolaos odújába. Ha a főbejáraton át megyünk, soha nem fog sikerülni.
Beindítottam az autót, és kikanyarodtam az útra.
- Kit hívtál még? - érdeklődött Edward.
Szóval figyelt.
- A rendőrséget.
- Mi?
Edward soha nem szeret kapcsolatba kerülni a rendőrséggel. Mondjuk érthető.
- Ha Zacharynak sikerül megölnie engem, azt akarom, hogy valaki más is kivizsgálja az ügyet.
Egy ideig hallgatott, aztán azt mondta:
- Mesélj nekem Nikolaosról.
Vállat vontam.
- Egy szadista szörnyeteg, és több mint ezer éves.
- Alig várom, hogy találkozzam vele.
- Ne várd - mondtam.
- Öltünk már meg azelőtt mestervámpírokat, Anita. ő is csak az.
- Nem. Nikolaos legalább ezer éves. Nem hiszem, hogy egész eddigi életemben ennyire féltem volna valamitől.
Edward néma volt, az arca kifürkészhetetlen.
- Mire gondolsz? - kérdeztem.
- Hogy imádom a kihívást - ekkor Edward elmosolyodott, gyönyörű, széles mosollyal. A franc. A Halál megtalálta végső célját. A legnagyobb fogást az összes közül. Nem félt a vámpírtól, pedig kellett volna.
Nem sok hely van nyitva éjjel fél kettőkor, de a Denny's igen. Valami nem stimmelt azzal, hogy patkányemberekkel találkozunk a Denny'sben, kávé és fánk mellett. Nem valami sötét sikátorban kellett volna találkoznunk? Nem panaszkodtam, szó sincs róla. Csak olyan... viccesnek tűnt.
Edward ment be először, hogy megbizonyosodjon, nem újabb csapda-e. Ha elfoglalt egy asztalt, a hely biztonságos. Ha visszajött, nem biztonságos. Ilyen egyszerű. Őt még nem ismerték. Amíg nem velem volt, bárhová mehetett, és senki nem próbálja megölni. Bámulatos.
Edward helyet foglalt. Biztonságos. Beléptem az étterem mesterséges kényelmébe, az éles fények közé. A pincérnő szeme alatt sötét karikák voltak, ügyesen álcázta a vastag alapozó, amitől a karikák rózsaszínesnek látszottak. Máshová néztem. Egy férfi intett nekem. Kezét egyenesen föltartotta, az ujját begörbítette, mintha a pincérnőt hívná, vagy valamelyik másik alkalmazottat.
- Már látom a haverokat. Mindenesetre kösz - mondtam.
A hétfő éjjeli, vagy inkább a kedd hajnali órákban nagyrészt üres volt az étterem. Az előbbi pasas előtt egy asztalnál két férfi ült. Elég normálisan néztek ki, de olyan koncentrált energia érződött körülöttük, ami szikrázni látszott körülöttük a levegőben. Állatemberek. Erre a fejemet tettem volna. És talán tettem is.
Volt ott egy férfi meg egy nő, egy párocska, akik az előbbi két férfival átlósan szemközt ültek. Bármibe lefogadtam volna, hogy ők is csak félig emberek.
Edward az ő közelükben telepedett le egy asztalhoz, de nem túlságosan közel. Azelőtt vadászott már állatemberekre, tudta, mit keressen.
Ahogy elmentem az asztal mellett, az egyik férfi fölnézett. Tiszta barna szempár bámult az enyémbe, nagyon sötét, szinte fekete. Az arca négyszögletes volt, a teste karcsú, a termete kicsi, a karján megvonaglottak az izmok, ahogy az álla alatt összekulcsolta a kezét, és rám nézett. Visszabámultam rá, aztán már el is hagytam, és ahhoz a boxhoz értem, ahol a patkánykirály ült.
Magas volt, legalább százkilencven centi, bőre sötétbarna, haja vastag, fekete, rövidre nyírt, szeme barna. Az arca vékony volt és gőgös, a szája szinte túl puha a felém mutatott arrogáns arckifejezéséhez képest. Sötéten jóképű volt, erőteljesen kiütközött mexikói származása, és a gyanakvása úgy szikrázott a levegőben, akár a villám.
Óvatosan beültem a boxba. Mély, nyugtató lélegzetet vettem, és az asztallap fölött ránéztem.
- Megkaptam az üzenetét. Mit akar? - a patkánykirály hangja lágy volt, de mély, akcentusnak nyoma sem volt benne.
- Azt akarom, hogy vezessen át engem és még legalább egy embert a Kárhozot-tak Cirkusza alatti alagutakon.
Ő erősen összevonta a szemöldökét, a két szeme között halvány ráncok képződtek.
- Miért kéne ezt megtennem magának?
- Ki akarja szabadítani az embereit az úrnő befolyása alól?
A férfi bólintott. De még mindig összevonta a szemöldökét.
Kezdtem lassan meggyőzni.
- Vezessen minket át a sziklabörtön bejáratán, és cserébe segítek az emberein.
A patkánykirály összekulcsolta a két kezét az asztalon:
- Hogyan bízhatnék magában?
- Nem vagyok fejvadász. Soha nem bántottam a maga fajtáját.
- Nem harcolhatunk a maga oldalán, ha Nikolaos ellen megy. Még én sem küzdhetek ellene. Hív engem. Én nem válaszolok, de érzem a hívást. Vissza tudom tartani a kisebb patkányokat és az embereimet attól, hogy őneki segítsenek maga ellen, de ez minden.
- Csak juttasson be. Mi elintézzük a többit.
- Ilyen magabiztos?
- Hajlandó vagyok a fejemet tenni rá - válaszoltam.
A férfi háromszöget formált a kezével, és az ujjai hegyét az ajkához tette, az asztalra könyökölve. Még emberi formájában is ott volt az alkarján az égési seb, egy durva, négyágú korona.
- Bejuttatom magukat - jelentette ki.
Elmosolyodtam.
- Köszönöm.
A férfi rám bámult:
- Majd akkor köszönje meg, ha élve jön vissza.
- Ált az alku - nyújtottam kezet. Ő egy pillanatnyi tétovázás után elfogadta. Kezet ráztunk.
- Szeretne egy pár napot várni? - érdeklődött a férfi.
- Nem - feleltem. - Holnap be akarok menni.
A patkánykirály féloldalra billentette a fejét:
- Biztos?
- Miért? Baj?
- Maga megsebesült. Azt hittem, szeretne meggyógyulni.
Egy kicsit összevertek, és fájt a torkom, de...
- Honnan tudta?
- Olyan az illata, mintha ma meglegyintette volna a halál szele.
Rámeredtem. Irving sose csinálja velem ezt a természetfeletti erő-dolgot. Nem mondom, képes lenne rá, de keményen dolgozik azon, hogy emberi legyen. Ez a pasas nem.
Mély levegőt vettem.
- Ez a magánügyem.
A férfi biccentett.
- Hívni fogjuk magát, és megadjuk a helyet és az időt.
Fölálltam. Ő ülve maradt. Úgy tűnt, nincs más mondanivalóm, úgyhogy eljöttem.
Körülbelül tíz perc múlva Edward velem együtt a kocsiba szállt.
- És most? - faggatott.
- Említetted a hotelszobádat. Aludni fogok, amíg lehet.
- És holnap?
- Elviszel engem, és megmutatod, hogyan működik a géppisztoly.
- És aztán? - kérdezte Edward.
- Aztán elindulunk Nikolaos után - válaszoltam.
Edward szaggatott sóhajt hallatott, ami már majdnem nevetés volt.
- Hűha.
Hűha?
- Öröm látni, hogy legalább valaki élvezi ezt az egészet.
Edward rám vigyorgott.
- Imádom a munkám - mondta.
Mosolyognom kellett. Igazság szerint én is imádtam.


45
Napközben megtanultam géppisztollyal lőni. Éjjel pedig patkányemberekkel mentem barlangi túrára.
A barlang sötét volt. Teljes feketeségben álltam és markoltam a zseblámpámat. Egyik kezemet a homlokomhoz érintettem, és rohadtul nem láttam semmit, csak azokat a vicces fehér alakzatokat, amiket a szemünk produkál, ha nincsen fény. Sisakot viseltem, azon is lámpa volt, jelenleg lekapcsolva. A patkányok ragasz-kodtak hozzá. Körülöttem mindenütt hangok hallatszottak. Kiáltások, nyögések, a csont pattanása, egy különös, surrogó hang, mint amikor kihúzzák a kést a testből. A patkányemberek emberből éppen állattá változtak. Úgy hangzott, mintha fájna - nagyon. Megeskettek, hogy nem gyújthatok lámpát, míg ők nem mondják.
Még soha életemben nem akartam ennyire látni. Annyira nem lehetett szörnyű. Ugye? De az ígéret szép szó. Ez úgy hangzott, mintha én volnék Honon, az elefánt: „Az ember ember, bármilyen kicsiny." Mi a fenét kerestem én ott, egy barlang közepén állva, a sötétben, patkányoktól körülvéve, miközben Dr. Seuss mesekönyvéből idéztem, és meg akartam ölni egy ezeréves vámpírt?
Ez volt életem egyik legfurcsább hete.
Rafael, a patkánykirály, megszólalt:
- Fölkapcsolhatja a lámpákat.
Rögtön így tettem. A szemem mohón itta a fényt, látni akartam. A patkányemberek kis csoportokban álldogáltak a lapos tetejű, széles alagútban. Tízen voltak. Még emberformájukban megszámoltam őket. Most a hét hímet szőr borította, és levágott szárú farmert viseltek. Kettejükön laza póló is volt. A három nőstény bő, a terhes nőkéhez hasonló ruhát hordott. Fekete gombszemük csillogott a fényben. Mindegyikük szőrös volt.
Edward odajött mellém. Az állatukra bámult, arckifejezése távoli volt, kifürkészhetetlen. Megérintettem a karját. Azt mondtam Rafaelnek, hogy én nem vagyok fejvadász, viszont Edward az volt, néha. Reméltem, hogy nem sodortam veszélybe ezeket a teremtényeket.
- Készen vannak? - kérdezte Rafael. Ugyanaz a hajlékony, fekete patkányember volt, akire emlékeztem.
- Igen - válaszoltam.
Edward bólintott. A patkányemberek kétoldalt szétszóródtak körülöttünk, négy lábon másztak át a mállott cseppköveken. Megszólaltam:
- Azt hittem, a barlangok nyirkosak.
Egy kisebb patkány válaszolt, aki pólót viselt:
- A Cherokee Caverns egy holt barlangrendszer.
- Nem értem.
- Az élő barlangban vannak növekvő cseppkövek és víz. A száraz barlangot, ahol a cseppkövek egyike se növekszik, holt barlangnak hívják.
- Aha - mondtam.
A patkányember fölhúzta az ajkát hatalmas fogairól. Azt hiszem, mosolygott.
- Ez több is, mint amennyit tudni akart, he?
Rafael hátrasziszegett:
- Nem idegenvezetőnek jöttünk ide, Louie. Most pedig maradj csöndben, és maga is, mind a ketten.
Louie vállat vont, és elém mászott. Ő volt az az ember Rafaellel az étteremben, a sötét szemű.
Az egyik nőstény bundája ősz színben játszott. Orvos volt, és a Lillian névre hallgatott. Orvosi segédeszközökkel teli hátizsákot cipelt. Úgy tűnt, arra számítottak, hogy meg fogunk sebesülni. De ez legalább azt jelentette, hogy szerintük élve kerülünk majd ki onnan. Pedig már én magam is kezdtem kételkedni.
Két órával később a barlang mennyezete addig a pontig süllyedt, hogy már nem tudtam fölegyenesedve állni. És rájöttem, mire való a sisak, amit Edwardnak és nekem adtak. Legalább ezerszer ütöttem a sisakot a sziklának. Eszméletlenre vertem volna magam, jóval azelőtt, hogy megtaláljuk Nikolaost.
Úgy látszott, a patkányokat az alagútba valónak teremtették, ahogy tovasiklot-tak, és a testük furcsán, elegánsan haladt előre. Edward és én nem értük el ezt a szintet. Meg se közelítettük.
A bérgyilkos halkan káromkodott mögöttem. Tizenöt centis magasságtöbblete fájdalmat okozott neki. Nekem az egész derekam sajgott és égett. Edward még ennél is rosszabb formában volt. Voltak olyan üregek, ahol a szikla teteje megnyílt, és állni is lehetett. Már kezdtem annyira várni őket, mint a búvár a felszín alá szorult levegőt.
A sötétség anyaga megváltozott. Fény. Fény volt előttünk, magasan, nem sok, de ott volt. Délibábként villogott az alagút túlsó végében.
Rafael mellénk kuporodott. Edward elnyújtózva ült a száraz sziklán. Én csatlakoztam hozzá.
- Ott az alagút. Mi majdnem sötétedésig itt fogunk várni. Ha addig nem jönnek ki, elmegyünk. Miután Nikolaos meghalt, segítünk maguknak, ha tudunk.
Bólintottam. A sisakomon a lámpa velem együtt bólintott. - Köszönöm, hogy segített nekünk.
Ő megrázta hosszúkás patkányfejét:
- A pokol kapujához hoztam magukat. Ezt ne köszönje nekem.
Rápillantottam Edwardra. Az arca még mindig távoli volt és kifürkészhetetlen. Hogy érdekli-e, amit a patkánykirály az imént mondott, nem tudtam megállapítani. Akár egy bevásárlólistáról is beszélhettünk volna.
Edward meg én letérdeltünk a börtönbe vezető nyílás előtt. Fáklyaláng lobogott, hihetetlenül fényesnek tűnt a sötétség után. Edward az Uziját szorongatta, ami a mellkasán átvetett szíjon lógott. Nálam ott volt a vadászpuska. Ezenkívül hoztam a két pisztolyomat, két kést és egy karabélyt, a zsebembe gyömöszölve. Ajándékba kaptam Edwardtól. Ezzel a tanáccsal adta át nekem: „Rúg, mint az állat, de nyomd oda valaki álla alá, és szétrobbantja az egész kurva fejét." Jó tudni.
Odakint fényes nappal volt. Elvileg egy vámpír se lehet ébren, de Burchard ott lesz. És ha meglát minket, Nikolaos tudni fogja. Tudná, valahogyan. Libabőrös lett a karom.
Négykézláb bekúsztunk, készen arra, hogy bárkit megcsonkítsunk vagy megöljünk. A terem üres volt. Az összes adrenalin szétáradt a testemben, túl szapora lett tőle a lélegzetem, és értelmetlenül kalapált a szívem. A hely, ahová Phillipet láncolták, tiszta volt. Valaki nagyon jól lesúrolta.
Ellenálltam a késztetésnek, hogy megérintsem a falat ott, ahol ő állt.
Edward halkan szólított
- Anita.
Az ajtóban állt.
Odasiettem hozzá.
- Mi a baj? - kérdezte.
- Nikolaos itt bent ölte meg Phillipet.
- A munkán járjon az eszed. Nem akarok azért meghalni, mert te álmodozol.
Már-már elfogott a méreg, de lenyeltem. Igaza volt.
Edward megpróbálta kinyitni az ajtót, és sikerült. Mivel nem volt benn fogoly, nem is kellett bezárni. Én az ajtó bal oldalára ugrottam, Edward a jobb oldalt választotta. A folyosó üres volt.
A kezem izzadt a vadászpuska markolatán. Edward előrement a folyosó jobb kéz felőli oldalán. Én pedig követtem őt a sárkány barlangjába, de nem igazán érez-tem magam hős lovagnak. Éppen híján voltam a fényes paripáknak. Vagy inkább a fényes páncélzatnak?
Mindegy. Itt voltunk. Ez a lényeg. A szívem a torkomban dobogott.


46
A sárkány nem jött elő, és nem evett meg minket azonnal. Ami azt illeti, a hely csendes volt. Ahogy klisésen mondani szokták, túl csendes.
Szorosan Edward mellé léptem, és azt suttogtam:
- Nem panasznak szánom, de hová tűnt mindenki?
Ő a falnak vetette a hátát, és így felelt:
- Talán megölted Wintert. Ezután már csak Burchard marad. Őt meg lehet, hogy kiküldték valamiért.
Megcsóváltam a fejem.
- Ez így túl könnyű.
- Ne aggódj. Mindjárt rosszra fordul minden - Edward folytatta az útját a fo-lyosón, és én követtem. Három lépés után jöttem rá, hogy Edward az előbb viccelt.
A folyosó hatalmas terembe nyílt, amilyen Nikolaos trónterme is volt, de itt nem volt trónszék. Itt koporsók voltak. Öten közülük a fal körül emelvényeken helyezkedtek el, így nem kellett a padlón heverniük a huzatban. Magas, vasból készült gyertyatartók égtek a teremben, mindegyik koporsó fejénél és lábánál egy-egy.
A legtöbb vámpír tett némi erőfeszítést, hogy elrejtse a koporsóját, de Nikolaos nem.
- Arrogáns - suttogta Edward.
- Az - súgtam vissza. Az ember először mindig suttogott a koporsóknál, mintha temetésen volna, és valaki meghallaná.
Hátborzongató szag volt a teremben. Megtapadt a garatomban, szinte már íze volt, halvány, fémes. Olyan, mint a ketrecben tartott kígyók szaga. Az ember pusz-tán a szag után tudta, hogy ebben a teremben nincs semmi meleg és semmi szőrös. Határozottan vámpírszag volt.
Az első koporsó sötét, szépen fényezett fából készült, aranyfogantyúkkal. A vállrésznél szélesebb volt, aztán elkeskenyedett, az emberi test kontúrját követve. A régebbi koporsók voltak ilyenek.
- Itt kezdünk - közöltem.
Edward nem vitatkozott. Hagyta a szíjon lógni az Uzit, és előhúzta a pisztolyát.
- Fedezlek - mondta.
A vadászpuskát a koporsó előtt a padlóra fektettem, megragadtam a fedél szélét, gyors imát mormoltam, és fölemeltem. A koporsóban Valentine feküdt. Sebhelyes arca csupasz volt. Megint vándor szerencselovagnak volt öltözve, de ezúttal feketében. Fodros inge viszont élénkvörös volt. A színek nem mutattak jól aranybarna haja mellett. Az egyik kezét félig behajlította a combja fölött, az óvatlan alvók gesztusával. Nagyon emberi mozdulat volt.
Edward bekukucskált a koporsóba, a mennyezet felé fordított fegyverrel.
- Ez az, amelyikre szenteltvizet öntöttél?
Bólintottam.
- Kirobbanó sikered volt - állapította meg Edward.
Valentine meg se mozdult. Még azt se láttam, hogy lélegezne. Két izzadó tenyerem a farmeromba töröltem, és megpróbáltam kitapintani a pulzusát a csukló-ján. Semmi. A bőrének hideg tapintása volt. Halott volt. Ez nem gyilkosság, bármit is mondtak az új törvények. Az ember nem gyilkolhat meg egy hullát.
A csuklón vert egyet az ér. Úgy ugrottam hátra, mintha a vámpír megégetett volna.
- Mi baj? - kérdezte Edward.
- Pulzus.
- Néha van ilyen.
Bólintottam. Igen, néha volt ilyen. Ha az ember elég sokáig várt, a szív megdobbant, a vér áramlott, de olyan lassan, hogy kínos volt nézni. Halott. Kezdtem azt hinni, hogy már nem is tudom, mit jelent ez.
Egyvalamit tudtam. Ha az éjszaka leszáll, míg mi itt vagyunk, meg fogunk halni, vagy azt fogjuk kívánni, bár meghaltunk volna. Valentine több mint húsz embert segített halálba. Kis híján megölt engem. Amikor Nikolaos leveszi rólam a kezét, Valentine befejezné a melót, ha tudná. Elvégre azért jöttünk, hogy megöljük Nikolaost.
Leráztam vállamról a hátizsák pántjait.
- Mit keresel? - faggatózott Edward.
- Karót és kalapácsot - mondtam anélkül, hogy fölnéztem volna.
- Nem használod a vadászpuskát?
Rápillantottam.
- Ó, hogyne. Miért nem hívunk egy fúvószenekart, ha már így benne vagyunk?
Ha egyszerűen csöndben akarsz lenni, van más módszer. - Edward arcán halvány mosoly ült.
Már a kezemben volt a kihegyezett cövek, de hajlandó voltam meghallgatni.
A legtöbb vámpírt, amit megöltem, karóval döftem át, de soha nem lett köny-nyebb. Kemény, mocskos meló, bár többé már nem hányom el magam. Végül is profi vagyok. Edward kivett egy kis dobozt a saját hátizsákjából. Fecskendőket rejtett. Előhúzott egy ampullát, benne valami szürkés folyadékkal.
- Ezüstnitrát - mondta.
Ezüst. Az élőholtak átka. A természetfeletti lények veszedelme. Szépen modernizálva.
- Beválik? - érdeklődtem.
- Beválik.
Edward megtöltött egy fecskendőt, és megkérdezte:
- Ez itt milyen idős?
- Kicsivel száz fölött - feleltem.
- Kettőnek elégnek kell lennie.
Edward beledöfte a tűt Valentine nagy nyaki vénájába. Mielőtt másodszorra is megtöltötte volna a fecskendőt, a test megremegett. Ő a második adagot is beadta a vámpír nyakába. Valentine teste ívben a koporsó falának feszült. A szája kinyílt, majd becsukódott. Levegő után kapkodott, mintha fuldokolna.
Edward megtöltött egy másik fecskendőt, és felém nyújtotta. Rábámultam a tűre.
- Nem harap - mondta Edward.
Óvatosan, jobb kezem három ujja közé fogva vettem át.
- Mi bajod van? - érdeklődött.
- Nem nagyon rajongok az injekciós tűkért.
Ő elvigyorodott:
- Félsz a szuritól?
Dühösen meredtem rá.
- Nem. Félni nem félek.
Valentine teste rázkódott és vergődött, keze nekiütődött a deszkafalnak. Apró, tehetetlen hangot adott ki magából. A szeme ki se nyílt. Át fogja aludni a saját halá-lát.
A vámpír még egyszer utoljára összerándult, aztán kifacsart rongybabaként a koporsó falának zuhant.
- Nem látszik túl halottnak - szólaltam meg.
- Soha nem látszanak annak.
- Karót a szívükbe, vágjuk le a fejüket, és akkor tudjuk, hogy meghaltak.
- De ez nem karó - magyarázta Edward.
Nekem ez nem tetszett. Valentine, ahogy ott feküdt, nagyon épnek és majdnem embernek látszott. Némi rothadó húst és porrá váló csontokat akartam látni. Tudni akartam, hogy meghalt.
- Még soha egyikük se kelt ki a koporsójából egy ezüstnitráttal teli fecskendő után, Anita.
Bólintottam, de továbbra sem győzött meg.
- Te nézd meg a másik oldalt. Menj - mondta Edward.
Mentem, de állandóan visszalestem Valentine-ra. Éveken át kísértett a rémálmaimban, majdnem megölt. Egyszerűen nem tűnt nekem eléggé halottnak.
Egy kézzel fölnyitottam a mellettem lévő első koporsót, közben óvatosan fogtam a fecskendőt. Egy ezüstnitrátos injekció valószínűleg nekem se nagyon tenne jót. A koporsó üres volt. A fehér, selyemutánzatú bélés már idomult a test vonalához, akár egy matrac, de a test nem volt ott.
Összerezzentem, és körbepásztáztam a szobát, de nem láttam semmit. Lassan fölfelé néztem, remélve, hogy semmi nem lebeg fölöttem. Nem lebegett. Köszönöm, Istenem.
Végül eszembe jutott, hogy levegőt vegyek. Ez valószínűleg Theresa koporsója volt. Igen, ez volt az. Nyitva hagytam, és a következőhöz mentem. Ez egy újabb modell volt, valószínűleg nem igazi fa, de szép és fényes. A fekete vámpír volt benne. Soha nem tudtam meg a nevét. Most már soha nem is fogom. Tudtam, mit jelentett ide bejönni. Nemcsak magunkat védtük, hanem kinyírtuk a vámpírokat, míg azok tehetetlenül feküdtek. Amennyire tudtam, ez a vámpír soha nem bántott senkit. Erre elnevettem magam. A vámpír Nikolaos védence volt. Tényleg azt hittem, hogy soha nem kóstolt embervért? Dehogy hittem. A nyakához préseltem a tűt, és nagyot nyeltem. Gyűlöltem a tűket Minden különösebb ok nélkül.
Belemélyesztettem a vámpírba, és behunytam a szemem, míg lenyomtam az adagolót. Keresztül tudtam volna verni a szívén egy cöveket, de attól, hogy tűt szú-rok bele, borzongás futott végig a gerincem mentén.
Edward fölordított:
- Anita!
Megpördültem, és Aubreyt láttam fölülni a koporsójában. A torkánál kapta el Edwardot, és lassan fölemelte öt a földről.
A vadászpuska még mindig Valentine koporsója mellett feküdt. A francba! Előhúztam a Browningot, és Aubrey homlokára lőttem. A golyó hátralökte a vámpír fejét, de ő csak mosolygott, és kiegyenesített karral fölemelte a lábával kapálódzó Edwardot.
A vadászpuskáért rohantam.
Edwardnak mindkét kezét használnia kellett, nehogy a saját súlya fojtsa meg. Egyik kezét elengedte, és a géppisztoly után kotorászott.
Aubrey elkapta a csuklóját.
Fölvettem a puskát, tettem feléjük két lépést, és három méterről tüzeltem. Aubrey feje fölrobbant, vér és agyvelő freccsent a falra. A kezek a Földre engedték Edwardot, de nem eresztették el. Edward szaggatottan föllélegzett. A vámpír jobb keze a torka köré tekeredett, ujjai Edward légcsövébe vájtak.
Meg kellett kerülnöm Edwardot, hogy a mellkasba tüzelhessek. A lövés elvitte a szívet és a mellkas bal oldalának nagy részét. A bal kar szövet- és csontmaradványokon lógott valahogy. A hulla hátrahanyatlott a koporsóban.
Edward térdre esett, a levegő sipítva, elfulladva hatolt keresztül a torkán.
- Bólints, ha kapsz levegőt - kértem. Bár ha Aubrey összezúzta volna a légcsövét, akkor sem tudtam volna mit tenni. Visszaszaladhattam volna és idehozhattam volna Lilliant, a doktorpatkányt, esetleg.
Edward bólintott. Arca szederjes volt, lilásvörös, de lélegzett.
A fülem csengett a kőfalak közt elsütött puska hangjától. Ennyit a meglepetésről. Ennyit az ezüstnitrátról. Újabb adagot töltöttem a fegyverbe, és odamentem Valentine koporsójához. Szétlőttem a vámpírt. Most már halott volt.
Edward tántorogva lábra állt. Rekedten megkérdezte:
- Hány éves volt ez az izé?
- Több mint ötszáz - válaszoltam.
Ő nyelt egyet, és ez láthatólag fájt neki.
- A kurva életbe.
- Én nem próbálnék tűket döfködni Nikolaosba.
Edward rám meredt, félig még mindig Aubrey koporsójának támaszkodva.
Az ötödik koporsóhoz fordultam. Azt tartogattuk utoljára, anélkül, hogy erről szó esett volna köztünk. A túlsó fal mellett feküdt. Egy kecses, fehér koporsó, túl kicsi egy felnőttnek. Gyertyafény csillogott a fedél faragásain.
Elfogott a kísértés, hogy egyszerűen csak lőjek egy lyukat a koporsóba, de muszáj volt látnom őt. Látnom kellett, mire lövök. A szívem a torkomban kezdett kalapálni, a mellkasom összeszorult. A kislány mestervámpír volt. Azokat még nappal is kockázatos dolog megölni. A pillantásuk csapdába ejthet minket, míg le nem száll az éj. Az elméjük. A hangjuk. Ekkora a hatalmuk. És Nikolaos a legha-talmasabb volt, akit valaha láttam. Nálam volt a megszentelt keresztem. Bírni fogom. De már túl sok keresztet vettek el tőlem azelőtt, semhogy teljesen biztonságban érezhettem volna magam. Sebaj. Megpróbáltam egy kézzel fölemelni a fedelet, de nehéz volt, és nem egyensúlyozták ki, hogy könnyebben nyíljon, mint a modern koporsók.
- Tudnál ennél fedezni, Edward? Vagy még mindig a légzést tanulod újra?
Edward odajött mellém. Az arca majdnem normális színű volt. Megfogta a fedelet, és én készenlétbe helyeztem a vadászpuskát.
Edward megemelte a fedelet, és az egész félrecsúszott. Nem voltak zsanérjai.
- Azt a kurva...!
A koporsó üres volt.
- Engem kerestek? - kiáltott egy magas, dallamos hang az ajtóból. - Ne mozduljatok!
- Nem tanácsolnám, hogy a fegyveréhez nyúljon - jegyezte meg Burchard.
Edwardra sandítottam, és láttam, hogy a keze közel van a géppisztolyához, de nem elég közel. Az arca üres volt, nyugodt, normális. Mintha csak egy vasárnapi kocsikázáson volna. Én annyira féltem, hogy hátul a torkomban epét éreztem. Egymásra néztünk, és fölemeltük a kezünket.
- Lassan forduljanak meg - utasított Burchard.
Így tettünk.
A szolga valamiféle félautomata puskát fogott. Nem vagyok az a fegyvermá-niás, mint Edward, úgyhogy nem tudtam, milyen gyártmány és milyen típus, de azt tudtam, hogy nagy lyukat üt. Az inas háta mögül egy kardmarkolat állt ki. Egy kard, isten bizony egy kard.
Zachary állt mellette, pisztollyal a kezében. Két kézzel fogta, merev karral. Nem látszott túl boldognak. Burchard úgy fogta a puskát, mintha azzal a kezében született volna.
- Dobják el a fegyvereiket, legyenek szívesek, és kulcsolják össze a kezüket a fejük tetején.
Megtettük, amit kért. Edward eldobta az Uzit, én pedig elejtettem a vadász-puskát. Még bőven volt fegyverünk.
Nikolaos odaállt mellénk. Az arca rideg és dühös volt. A hangja visszhangzott a teremben, mikor megszólalt:
- Öregebb vagyok, mint amit valaha képzeltetek. Azt hittétek, fogságban tart a nappal? Ezer év után?
A kislány a szoba közepére sétált, vigyázva, nehogy Burchard és Zachary előtt haladjon el. Rápillantott a koporsókban lévő maradványokra.
- Ezért megfizetsz, halottkeltő - azzal elmosolyodott, de soha nem láttam semmi gonoszabbat ennél. - Foszd meg őket a maradék fegyvereiktől, Burchard, aztán adunk egy kis csemegét a halottkeltőnek.
A két férfi elénk állt, de nem túl közel.
- A falhoz, halottkeltő - mondta Burchard. - Ha a férfi megmozdul, Zachary, lődd le.
Burchard a falnak préselt, és alaposan megmotozott. Még jó, hogy nem ellen-őrizte a fogaimat, és nem kellett letolnom a nadrágom. Mindent megtalált, amit hoztam. Még a karabélyt is. A keresztemet zsebre vágta. Talán tetováltassak egyet a karomra? Valószínűleg nem működne.
Zachary mellé álltam, és Edward került sorra. Rábámultam Zacharyra:
- Tudja a csaj? - kérdeztem.
- Kuss.
Elmosolyodtam.
- Nem tudja, ugye?
- Kuss!
Edward visszajött, és ott álltunk, a kezünk a fejünkön, fegyver nélkül. Nem volt szép látvány.
Az adrenalin úgy bugyborékolt bennem, akár a pezsgő, és a szívem azzal fenyegetett, hogy kiugrik a torkomon. Nem féltem a fegyverektől, nem igazán. Nikolaostól féltem. Mit szándékozik tenni velünk? Velem? Ha volna lehetőségem, lelövetném magam. Az is csak jobb lehetett, mint bármi, amit Nikolaos forgatott a gonosz kis fejecskéjében.
- Lefegyvereztük őket, úrnőm - jelentette Burchard.
- Jó - felelte a vámpír. - Tudod, mit csináltunk, míg te elpusztítottad az enyéimet?
Nem hittem, hogy feleletet várna, úgyhogy nem is adtam választ neki.
- Kipreparáltuk az egyik barátodat, halottkeltő.
Összerándult a gyomrom. Vad képzeteim támadtak Catherine-ről, de ő nem volt a városban. Istenem, Ronnie. Elkapták Ronnie-t?
Ez nyilván kiült az arcomra, mert Nikolaos felkacagott, emelt hangon, vadul, izgatott vihogással.
- Tényleg utálom ezt a röhögést - közöltem.
- Csönd - mondta Burchard.
- Ó, Anita, olyan mulatságos vagy. Élvezni fogom, hogy az enyéim közé fogadhatlak - Nikolaos hangja kezdetben magas volt, gyermeki, végül azonban olyan mély lett, hogy borzongás futott végig tőle a gerincemen.
Aztán tiszta hangon elkiáltotta magát:
- Lépj be a szobába, most!
Bizonytalan lépteket hallottam, aztán Phillip jött be a terembe. Torkán a szörnyű seb vastag, fehér sebhellyé vált. úgy bámult körbe a szobában, mintha nem igazán látna.
- Édes istenem! - suttogtam. Feltámasztották.

47
Nikolaos körbetáncolta a zombit. Pasztellrózsaszín ruhájának szoknyarésze suhogott körülötte. Hajában ugrált a nagy, rózsaszín masni, ahogy forgott, széttárt karokkal. Karcsú lábát fehér kötött harisnyába bújtatta. A cipője is fehér volt, rózsaszín masnival.
A kislány megállt, nevetve, kifulladva. Orcáján egészséges, rózsás pír volt, a szeme csillogott. Hogy csinálta ezt?
- Nagyon elevennek tűnik, ugye? - a vámpír körbejárta Phillipet, kezével végigsimított a fiú karján. Phillip elhúzódott tőle, a szeme félve követte minden mozdulatát.
Emlékezett Nikolaosra. Istenem, segíts. Emlékezett rá.
- Akarod látni a koreográfiáját? - érdeklődött a kislány.
Reméltem, hogy nem értem őt. Küszködtem, hogy kifejezéstelen maradjon az arcom. Biztosan sikerült, mert Nikolaos elém toppant, csípőre tett kézzel.
- Nos - ismételte -, akarod látni a szeretőd előadását?
Epét nyeltem vissza, nehezen. Talán egyszerűen le kéne hánynom a csajt. Akkor jól megtanulná.
- Veled? - kérdeztem.
A vámpír oldalról hozzám siklott, kezét a háta mögött összekulcsolva.
- Lehet veled is. Te döntesz.
Az arca szinte hozzáért az enyémhez. A szeme olyan ártatlanul csillogott, hogy az már szentségtörésnek tűnt.
- Egyik sem hangzik túl szimpatikusan - mondtam.
- Kár - Nikolaos visszaszökdécselt Philliphez. Ő meztelen volt, napbarnított teste még mindig szép. Mit neki néhány újabb sebhely?
- Nem tudtad, hogy itt leszek, de akkor miért élesztetted föl Phillipet? - kérdeztem.
A vámpír megpördült apró cipője sarkán.
- Azért idéztük meg, hogy megpróbálhassa megölni Aubrey-t. A meggyilkolt zombik olyan viccesek tudnak lenni, amikor megpróbálják megölni a gyilkosukat. Úgy gondoltuk, adunk neki egy esélyt, míg Aubrey alszik. Aubrey gyorsan képes mozogni, ha megzavarják - pillantott a kislány Edwardra. - De hisz már tudjátok.
Hagytad volna, hogy Aubrey újra megölje - szólaltam meg.
Ő hevesen bólogatott a fejével:
- Aha.
- Te mocsok - mondtam.
Burchard hasba vágott a puskatussal, én pedig térdre estem. Zihálva próbáltam levegőhöz jutni. Nem nagyon sikerült.
Edward mereven fixálta Zacharyt, aki egyenesen a mellkasának nyomta a pisztolyt. Ilyen közelségnél nem is kell jó lövőnek lenni, sőt szerencsésnek sem. Csak meghúzzuk a ravaszt, és megölünk valakit. Puff.
- Kényszeríthetlek, hogy azt tedd, amit csak akarok - szólalt meg Nikolaos.
Újabb adrenalinhullám öntött el. Túl sok volt. Elhánytam magam a sarokban. Az idegek és egy nagyon kemény ütés a hasamba, puskával. Az idegeim már korábban is készen voltak, a puskatus új élmény volt.
- Csak nem - mondta Nikolaos. - Ennyire megrémítelek? Végre sikerült fölállnom.
- Igen - válaszoltam. Minek tagadnám?
A kislány összecsapta a kezét:
- Ó, de csodálatos!
Az arca átváltozott, azonnal, gombnyomásra. A kislány eltűnt, és semmilyen rózsaszín, fodros ruha nem hozhatta vissza többé. Nikolaos arca soványabb lett, idegen. A két szeme két nagy, fullasztó kút volt.
- Hallj meg, Anita. Érezd az erőm az ereidben.
Csak álltam ott, a padlót bámulva, a félelem hideg szélrohamként suhant át a bőrömön. Vártam, hogy valami a lelkembe vájjon. Hogy a vámpír hatalma maga alá gyűrjön és elsöpörjön. Nem történt semmi.
Nikolaos összevonta a szemöldökét. A kislány visszatért.
- Megharaptalak, halottkeltő. Fetrengened kellene, ha én úgy kívánom. Mit csináltál?
Rövid, szívből jövő imát leheltem, aztán így feleltem neki:
- Szenteltvíz.
Ő vicsorgott
- Ezúttal magunk mellett tartunk, a harmadik harapásig. Te veszed át Theresa helyét. Talán akkor buzgóbban kutatod majd, ki gyilkol vámpírokat.
Teljes erőmből küzdöttem, nehogy Zacharyra pillantsak. Nem azért, mert nem akartam őt elárulni, azt megtettem volna, de vártam arra a pillanatra, amikor ez a segítségünkre lehet Az árulásom megölheti Zacharyt, de se Burchardot, se Nikolaost nem intézné el. Zachary volt a legkevésbé veszélyes személy az egész szobában.
- Nem hiszem - mondtam.
- De én igen, halottkeltő.
- Inkább a halál.
A kislány széttárta a karját.
- De hát én pont azt akarom, Anita. A halálodat akarom.
- Ezzel kvittek vagyunk - jegyeztem meg.
Ő kuncogott. A hangjától megfájdult a fogam. Ha igazán meg akart volna kí-nozni, csak annyit kellett tennie, hogy bezár egy szobába, és rám nevet. Az maga lett volna a pokol.
- Gyerünk, fiúk és lányok, menjünk játszani a börtönbe.
Nikolaos előrement. Burchard intett, hogy kövessük. Úgy is tettünk. Zachary és ő zárta a sort, fegyverrel a kézben. Phillip bizonytalanul állt a szoba közepén, nézte, ahogy elmegyünk.
Nikolaos hátraszólt:
- Mondd neki, hogy kövessen minket, Zachary.
Zachary rászólt:
- Gyere, Phillip, utánam.
A fiú megfordult, és utánunk sétált, a tekintete még mindig bizonytalan volt, és nem igazán tudott fókuszálni.
Nikolaos visszaszólt:
- A szeretődet bámulod. De aranyos!
Nem volt eléggé hosszú az út a börtön ajtajáig. Ha megpróbálnak a falhoz láncolni, lerohanom őket. Kényszeríteném őket, hogy öljenek meg. Ami azt jelentette, hogy jobb, ha Zacharyra rontok rá. Burchard talán megsebesítene, vagy leütne, és az nagyon-nagyon rossz lenne.
Nikolaos levezetett a lépcsőn, majd ki, a terem közepére. Szép nap a felvonu-lásra. Phillip követett minket, de most már körülnézett, igazán látta a dolgokat. Megdermedt, és arra a helyre bámult, ahol Aubrey megölte őt. Kinyújtotta a karját, hogy megérintse a falat. Aztán megfeszítette a kezét, ujjait a tenyeréhez dörzsölve, mintha morzsolgatna valamit. Fél kézzel a nyakához nyúlt, és hozzáért a sebhely-hez. Aztán fölsikoltott. A hangja visszahangzott a falak közt.
- Phillip - kiáltottam.
Burchard a puskával tartott vissza. Phillip összekuporodott a sarokban, az arcát elrejtve, a két karját a térde köré fonva. Magas, metsző hangon jajgatott. Nikolaos kacagni kezdett.
- Elég! Elég - Phillip felé indultam, de Burchard mellbevágott a puskájával. Beleordítottam az arcába. - Lőjön le, lőjön le! Ennél az is csak jobb lehet!
- Elég - szólt Nikolaos. Mellét kidüllesztve elindult felém, én pedig hátrálni kezdtem. Ő csak jött, és kényszerített, hogy hátráljak, amíg csak a falba nem ütköztem. - Nem akarom, hogy lelőjenek, Anita, de akarom, hogy fájjon. Megölted Wintert a pici kis késeddel. Lássuk, milyen ügyes vagy valójában.
Azzal elvonult mellőlem.
- Burchard, add vissza neki a késeit.
A szolga azt se kérdezte meg, miért. Nem is tétovázott. Csak odasétált hozzám, és átadta nekem a késeket, markolattal előre. Én sem kérdezősködtem. Elvettem őket. Nikolaos hirtelen Edward mellett termett. A bérgyilkos megpróbált eloldalogni.
- Öld meg, ha újra megmozdul, Zachary.
Zachary közelebb jött, a pisztolyt előretartva.
- Térdre, halandó - mondta a vámpír.
Edward nem engedelmeskedett. Rám pillantott. Nikolaos térdhajlaton rúgta, elég erősen ahhoz, hogy a férfi felnyögjön. A bérgyilkos fél térdre esett, a kislány pedig megragadta és a háta mögé csavarta a jobb karját. Másik karcsú kezével torkon ragadta őt.
- Kitépem a gégédet, ha megmozdulsz, ember. Az ütőered úgy vergődik a kezemben, mint egy pillangó, érzem - azzal elnevette magát, amitől forró rettenet tolult a terembe. - És most, Burchard, mutasd meg a lánynak, hogyan kell bánni a késsel.
Burchard a túlsó falhoz ment. A lépcső, tetején az ajtóval, fölébe tornyosult. A puskát a földre fektette, majd kicsatolta a kardszíjat, és a kardot a puska mellé tette. Aztán egy hosszú kést húzott elő, aminek szinte háromszög alakú volt a pengéje.
Sietősen nyújtózott párat, hogy kilazítsa az izmait, én pedig csak álltam és bámultam.
Tudok bánni a késsel. Jól tudom dobni is, mert sokat gyakorlom. Az emberek többsége fél a késtől. Ha látszik rajtunk, hogy bárkit hajlandóak vagyunk fölszeletelni, az emberek általában megrémülnek tőlünk. De Burchard nem mindennapi ember volt. Enyhén összegörnyedt, a kést lazán, de biztosan tartva a jobb kezében.
- Küzdj meg Burcharddal, halottkeltő, vagy ez itt meghal - Nikolaos megrántotta Edward karját, élesen, de ő nem kiáltott föl. A vámpír akár ki is ficamíthatná Edward vállát, de ő akkor sem ordítana.
A jobb csuklómon lévő tokba visszatettem az egyik kést. Lehet, hogy szép lát-vány mindkét kézben egy-egykéssel harcolni, de nekem sose ment igazán. Egy csomó embernek nem megy. Sőt, még Burchardnak se volt két kése.
- Ez halálig megy? - érdeklődtem.
- Nem leszel képes megölni Burchardot, Anita. Milyen butuska vagy. Burchard csak meg fog vágni téged. Hagyja, hogy megízleld a pengét, semmi komolyabb. Nem akarom, hogy túl sok vért veszíts - a kislány hangjából kacagó mellékzönge csendült ki, aztán ez eltűnt. A hangja tüzes szélként terjedt szét a teremben. - Látni akarom, ahogy vérzel.
Nagyszerű.
Burchard körözni kezdett körülöttem, de én a hátamat továbbra is a falnak vetettem. Aztán a férfi rám rontott, a kés megvillant. Tartottam a helyem, kivédtem a pengéjét, és feléje suhintottam, ahogy ő előretört. A késem az üres levegőt találta el. Burchard kartávolságon kívül állt, és rám meredt. Hatszáz éves gyakorlata volt, átlagban. Ezt nem múlhattam fölül. Még csak meg se közelíthettem.
Elmosolyodott. Én halványan biccentettem feléje. Ő viszonozta. A tisztelet jele két harcos között. Vagy csak játszott velem. Találják ki, én vajon melyikre szavaztam?
Egyszerre csak megjelent a kése, és fölhasította a karom. Suhintottam egyet ki-felé, és eltaláltam a hasán. Ő felém ugrott, nem hátra. Kivédtem a kést, és arrébb botladoztam a faltól. Ő elmosolyodott. A rohadt életbe, ki akart hajtani a nyílt te-repre. A karja kétszer olyan hosszú volt, mint az enyém.
A fájdalom azonnal a karomba hasított, élesen. De az inas lapos hasán is volt egy vékony vörös vonal. Rámosolyogtam. A férfi szeme megrebbent, de csak egy kissé. A nagy harcos szorongott? Reméltem, igen.
Elhátráltam előle. Ez nevetséges volt. Meg fogunk halni, szép lassan, mindketten. A pokolba. Burchardra támadtam, hadonászva. Ez meglepetésként érte, és visszakozott. Mintha a tükörképe lennék, én is összegörnyedtem, és körözni kezdtünk a padlón.
És akkor így szóltam:
- Tudom, ki a gyilkos.
Burchard fölvonta a szemöldökét.
Nikolaos megszólalt:
- Mit mondtál?
- Tudom, ki öli meg a vámpírokat.
Burchard váratlanul a karom belső részéhez nyúlt, és fölhasította a blúzom. Nem fájt. Csak játszott velem.
- Ki az? - követelődzött Nikolaos. - Mondd el, vagy megölöm ezt az embert!
- Máris - feleltem.
Zachary fölsikoltott:
- Neme!!!
Felém fordult, és rám lőtt. A golyó a fejem fölött süvített el. Burchard és én a földre buktunk.
Edward felüvöltött. Én félig fölemelkedtem, hogy odafussak hozzá. Bár a karja fura szögben kicsavarodott, életben volt.
Zachary pisztolya kétszer sült el, aztán Nikolaos elvette tőle, és a földre hajította. Megragadta a halottkeltőt, és erőszakkal magához vonta, derékban meghajlította, és átölelte. Aztán a vámpír feje lecsapott. Zachary fölsikoltott.
Burchard térdelt, nézte a műsort. A hátába szúrtam a késemet. Szilárdan, a markolatig beleütöttem. A férfi gerince megmerevedett, egy kézzel próbálta kitépni magából a pengét. Nem vártam meg, hogy sikerül-e neki. Előhúztam a másik késemet, és a torka oldalába döftem. Vér ömlött a kezemre, mikor kihúztam a kést. Újra megszúrtam, és ő lassan, arccal előre a padlóra hullott.
Nikolaos a földre ejtette Zacharyt, és megfordult, vértől maszatos arccal. Rózsaszín ruhájának eleje vöröslött. Vér freccsent a fehér harisnyájára. Széttépte Zachary torkát. A halottkeltő tátogva hevert a földön, de még mindig mozgott, élt.
A vámpír Burchard testére meredt, aztán fölvijjogott, vad, boszorkányos, visszhangzó jajgatással. Nekem rontott, előrenyújtott kézzel. Feléje dobtam a kést, ő félrecsapta. Aztán megütött, a teste lendületével a földhöz vágott, és négykézláb mászott rám. Még mindig sikoltozott, szakadatlanul. Féloldalra nyomta a fejemet. Semmi hipnózis, pusztán a nyers erő.
Fölsikoltottam:
- Neee!!!
Fegyver dörrent, és Nikolaos megrándult, egyszer, kétszer. Fölemelkedett rólam, és megéreztem a fuvallatot. Úgy szivárgott be a terembe, akár a kezdődő vihar. Edward a falnak támaszkodott, Zachary eldobott pisztolyát fogta.
Nikolaos rátámadt, ő pedig beleürítette a tárat a kislány törékeny testébe. Nikolaos még csak meg se torpant.
Felültem, és láttam, hogy Edward felé csörtet. Ő hozzávágta a kiürült fegyvert. Nikolaos váratlanul ráugrott, és a földre kényszerítette.
A kard a padlón hevert, majdnem olyan hosszú volt, mint én magam. Kihúztam a kardhüvelyből. Nehéz volt, kényelmetlen, lehúzta a karom. A fejem fölé emeltem, úgy, hogy a kardlap félig a vállamon nyugodott, és megrohamoztam Nikolaost.
Ő ismét magas, éneklő hangon beszélt:
- Az enyém leszel, halandó. Az enyém!
Edward fölsikoltott. Nem láttam, hogy miért. Fölemeltem a kardot, és az lecsa-pott, magával rántva a testem. Csont roppant, és én a padlóra zuhantam, amint Nikolaos térdre bukott. A fejét még mindig tartotta egypár hús- és bórfoszlány. A fej rám pislogott, és a vámpír megpróbált fölállni.
Sikoltottam, és teljes erőmből fölfelé szúrtam a pengével. A két melle között találta el Nikolaost, én pedig belemélyesztettem a húsába. Ömlött a vér. A falhoz szegeztem a vámpírt. A kard kiállt a hátából, és végigkarcolta a falat, ahogy Nikolaos a földre csúszott.
Térdre hullottam a test mellett. Igen, a test mellett. Nikolaos meghalt!
Hátranéztem Edwardra. Véres volt a nyaka.
- Megharapott - mondta ő.
Ziháltam, nehezen lélegeztem, de csodálatos érzés volt. Én éltem, ó meg nem. Rohadtul nem.
- Ne aggódj, Edward, majd segítek. Bőven maradt még szenteltvíz - mosolyod-tam el.
Ő rám bámult, aztán elnevette magát, és én vele nevettem. Még mindig röhög-tünk, mikor a patkányemberek beóvakodtak az alagútból. Rafael, a patkánykirály kimeresztette fekete gombszemét a mészárlás láttán.
- Meghalt - állapította meg.
- Bim-bam, a boszi meghalt - mondtam.
Edward csatlakozott, félig énekelve:
- A vén, gonosz boszorka.
Ismét röhögésben törtünk ki, és Lillian, a szőrrel borított orvos ellátta a sebeinket, Edwarddal kezdve.
Zachary még mindig a földön hevert. Torkán a seb kezdett bezárulni, a bőr összeforrt. Életben maradt, már ha ez volt rá a helyes szó.
Fölemeltem a padlóról a kést, és odabotladoztam hozzá. A patkányok figyeltek. Senki nem avatkozott közbe. Térdre estem a halottkeltő mellett, és fölhasítottam az inge ujját. Láthatóvá tettem a gris-grist, a vudu talizmánt a karján. Zachary még mindig nem tudott beszélni, de a szeme elkerekedett.
- Emlékszel arra, mikor megpróbáltalak megérinteni a saját véremmel? Megállítottál. Úgy tűnt, hogy félsz, és én nem értettem, miért. - Leültem Zachary mellé, és néztem, ahogy gyógyul. - Minden gris-grishez kell valami, hogy a varázslat működjön. Ennek a talizmánnak vámpírvérre van szüksége. De kell lennie valaminek, amit soha nem szabad megtenni, különben a varázs megszűnik. Puff.
Felemeltem a karom, elég szépen vérzett.
- Az embervér, Zachary. Az rossz?
Ő kipréselt magából valami hangot:
- Neee...
Vér csordult le a könyökömről, és ott lógott, vastagon, remegő cseppként az ő karja fölött. Ő megrázta a fejét: ne, ne. A vér lecsöppent, és szétplaccsant a karján, de nem érte el a gris-grist.
A férfi egész teste elernyedt.
- Ma nincs türelmem, Zachary - azzal beledörzsöltem a vért a fonott szalagba.
Zachary szeme kidülledt, kilátszott a fehérje. A torkából fulladozó hang tört elő. A keze a padlót kaparta. A mellkasa rángatózott, mintha nem kapna levegőt. Sóhaj szakadt ki a testéből, hosszú, sípoló lélegzet, aztán elnémult.
Megnéztem a pulzusát: semmi. A késemmel levágtam a gris-grist, összegyűrtem a markomban, és zsebre vágtam. Gonosz munka.
Lillian odajött, hogy felkösse a karom.
- Ez csak ideiglenes. Majd össze kell varrni.
Bólintottam, és lábra álltam.
Edward utánam szólt:
- Hova mész?
- Idehozom a többi fegyverünket.
Megkeresem Jean-Claude-ot. Ezt a részt nem mondtam ki hangosan. Nem hit-tem, hogy Edward megértené.
Két patkányember velem jött. Ez rendben volt. Jöhettek, amíg nem avatkoztak bele. Phillip még mindig a sarokban kuporgott. Otthagytam.
Összeszedtem a fegyvereket. A géppisztolyt a vállamra szíjaztam, a kezemben tartottam a vadászpuskát. Medvéhez való töltény volt benne. Megöltem egy ezer-éves vámpírt. Na nem, én ugyan nem. Biztos, hogy nem.
A patkányemberekkel megtaláltuk a büntetőszobát. Hat koporsó volt benne. Mindegyiknek megszentelt kereszt volt a fedelén, és ezüstláncok, hogy leszorítsák a fedelet. A harmadik koporsóban volt Willie, olyan mély álomban, hogy úgy tűnt, soha nem fog fölébredni. Így hagytam ott, hogy az éj leszálltával ébredjen. Hogy folytassa a dolgát. Willie nem volt rossz ember. Vámpírnak pedig egyenesen kitűnő.
Az összes többi koporsó üresen tátongott, csak az utolsó nem volt még nyitva... Levettem a láncokat, és a földre fektettem a keresztet. Jean-Claude bámult rám fölfelé. Szemében az éjfél tüze, mosolya nyájas. Belém villant az első álmom, és a koporsó vérrel telt meg, ő pedig felém nyúlt. Én hátraléptem, ő pedig kiemelkedett a koporsóból.
A patkányok sziszegve hátráltak.
- Semmi baj - mondtam. - Ő a mi oldalunkon áll. Vagy valami ilyesmi.
Jean-Claude úgy lépett ki a koporsóból, mintha egy jót szundított volna. Mosolygott, és egyik kezét felém nyújtotta.
- Tudtam, hogy sikerülni fog, ma petite.
- Te arrogáns állat! - azzal a hasába vágtam a vadászpuska tusát. A vámpír két-rét görnyedt, éppen eléggé. Aztán állon vágtam. Ő hátratántorodott. - Tűnj el az agyamból!
Megdörzsölte az arcát, és véresen húzta vissza a kezét.
- A jelek maradandóak, Anita. Nem tudom visszavenni őket.
Addig markoltam a vadászpuskát, amíg bele nem fájdult a kezem. A karomon vér csordult ki a sebből. Hát persze, hogy gondoltam rá. Egy pillanatig azt fontolgattam, hogy szétlövöm azt a tökéletes pofáját. Nem tettem meg. Később valószínűleg bánni fogom.
- Legalább az álmaimtól képes volnál távol tartani magad? - kérdeztem.
- Azt megtehetem. Sajnálom, ma petire.
- Ne nevezz többé így.
Ő vállat vont. Fekete haján szinte vörösen csillant meg a fáklyafény. Lélegzetelállító.
- Ne játssz az elmémmel, Jean-Claude.
- Mégis, mire gondolsz? - kérdezte ő.
- Tudom, hogy a túlvilági szépség csak trükk. Úgyhogy hagyd abba.
- Nem én csinálom - felelte ő.
- Ezt hogy értsem?
- Ha meglelted a választ, gyere vissza hozzám, és majd beszélgetünk.
Túl fáradt voltam a rejtvényekhez.
- Kinek képzeled magad? Így kihasználni másokat!
- Én vagyok a város új ura - közölte ő. Váratlanul ott termett mellettem, ujjait az arcomhoz érintette. - És te segítettél a trónra.
Elhúzódtam tőle.
- Egy darabig tartsd távol magad tőlem, Jean-Claude, vagy esküszöm...
- Megölsz? - kérdezte ő. Mosolygott, nevetett rajtam.
Nem lőttem le. És néhányan még azt mondják, nincs humorérzékem.
Találtam egy földpadlójú szobát, több sekély sírhanttal. Phillip hagyta, hogy a szobába vezessem. Csak akkor fordult felém, amikor már ott álltunk, a frissen fel-ásott földre bámulva:
- Anita?
- Maradj csendben - mondtam.
- Anita, mi történik?
Már kezdett emlékezni. Pár órán belül még élőbb lesz, de csak egy bizonyos pontig. Egy-két napig majdnem az igazi Phillip lenne.
- Anita? - a fiú hangja magas volt és bizonytalan. Egy kisfiú, aki fél a sötétben. Megragadta a karom, és a keze nagyon is igazinak tűnt. A szeme még mindig ugyanaz a tökéletes barna volt. - Mi történik?
Lábujjhegyre álltam, és megpusziltam az arcát. A bőre meleg volt.
- Pihenned kell, Phillip. Elfáradtál.
Ő bólintott.
- Elfáradtam - mondta.
A puha földhöz vezettem. Ő lefeküdt rá, aztán felült, vad tekintettel, és utánam kapott:
- Aubrey! Ő...
- Aubrey meghalt. Már nem bánthat többé.
- Meghalt? - Phillip végignézett a testén, mintha csak most venné észre. - Aubrey megölt engem.
Bólintottam:
- Igen, Phillip.
- Félek.
Átöleltem, és körkörösen dörzsölgettem a hátát. A karja úgy ölelt át, mintha soha nem akarna elengedni.
- Anita!
- Sssss! Semmi baj. Semmi baj.
- Most vissza fogsz küldeni, ugye? - Hátrahúzódott, hogy láthassa az arcom.
- Igen - mondtam.
- Nem akarok meghalni.
- Már halott vagy.
Phillip a két kezére meredt, behajlította őket.
- Halott? - suttogta. - Halott?
Visszafeküdt a megbolygatott földre.
- Küldj vissza - mondta.
Megtettem. A végén lecsukódott a szeme, és az arca elernyedt. Belesüppedt a sírba. Vége volt.
Térdre estem Phillip sírja mellett, és zokogni kezdtem.


48
Edwardnak kificamodott a válla, az egyik karja két helyen eltölt, és volt egy vámpírharapása is. Én tizennégy öltést kaptam. Mindketten meggyógyultunk. Phillip holttestét az egyik városi temetőbe szállították. Ha ott dolgozom, mindig elmegyek a sírhoz, és odaköszönök neki. Még akkor is, ha tudom, hogy Phillip meghalt, és nem figyel. A sírok az élők, nem pedig a holtak számára vannak. Nyújtanak nekünk valamit, amire összpontosíthatunk, a tudat helyett, hogy a szerettünk a föld alatt rothad. A holtakat nem érdeklik a frissen vágott virágok és a faragott márványszobrok.
Jean-Claude egy tucatnyi tiszta, fehér, hosszú szárú rózsát küldött nekem. A mellékelt kártya így szólt: „Ha őszintén megválaszoltad a kérdésedet, gyere, és táncolj velem."
A kártya hátára ráírtam, hogy „Nem", és a Bűnös Vágyak ajtaja alá csúsztattam, a nappali órákban. Régebben vonzódtam Jean-Claude-hoz. Talán még most is. Na és akkor mi van? Ő azt hitte, ez változtatott valamin. Nem változtatott. Csak meg kellett látogatnom Phillip sírját, hogy ez az eszembe jusson. Ó, a fenébe, még ilyen messzire se kellett elmennem. Mert tudtam, ki és mi vagyok. Én vagyok a Hóhér, és én nem randizom vámpírokkal. Megölöm őket.

Vége